The Division 2 teszt

Szokásomhoz híven a sztorival kezdeném, de az olyan marginális lett, hogy nagyon nehéz lesz róla érdemben nyilatkozni. Az első részben ugyebár kitört egy járvány, ami egész Amerikát térdre kényszerítette. Hogy a körülményekhez képest fennamradjon a rend, a kormány magasan képzett alvó ügynököket vetett be, akiknek egyetlen feladata, hogy szétcsapjon a helyzetet kihasználó rosszfiúk között, és megvédje állam bácsit. A szerezet neve Strategic Homeland Division, röviden The Division, ezt képviseljük mi.

Az eredeti The Division-ben ez a setup nagyon jól működött, és hihető is volt. New York persze nem volt a toppon, de még nem is esett el teljesen, most hat hónappal később, Washingtonban viszont nagyobb a káosz, mint valaha. A kormány a totális bukás szélén van, már nem a törvény az úr, de mi még mindig az utcákat rójuk, és büntetjük a rosszarcúakat. Felmerül a kérdés, hogy miért is nem voltunk sikeresebbek, illetve ki az, aki szerint még kézben tartjuk a dolgokat. és továbbra is bízik a szervezetünkben.

Még mindig nagy a gáz Trumpéknál.

Persze maga a helyszín és az egész körítés ettől még nagyon hangulatos, úgyhogy ha nem gondolunk bele mélyebben, akkor a történet visszásságai felett akár szemet is hunyhatunk. Annál is inkább, mivel ez inkább olyan probléma, amit egy taktikai shooternél relatíve könnyen megbocsátható. Mert miről is van szó tulajdonképpen? Egy nagyon pörgős, realisztikus, jól kidolgozott, fedezékről fedezékre ugrálós akciójátékról.

Nagyon jó érzés, és jókora sikerélményt ad, amikor kipucolunk egy ellenséges stratégia pontot, örülünk, amikor egy jó fegyvert sikerül lootolnunk, és megborzongunk, amikor meglátunk valamilyen valóságos épületet a városban. Az akciójelenetek alatt fel-felszólaló diszkrét metálzene is hozzáteszi a magáét a feelinghez, ami a hátán viszi az egész programot. Unatkozni akár több tucat játékóra alatt is elég nehéz lesz, azt előre garantálom.

A fő kampány küldetései szerkezetileg ugyan egy kaptafára készültek, de az okos dizájn és az ötletes vizualitás miatt kicsit sem egyhangúak (utóbbi kettő segítségére a grafikának is szüksége van, enyhén szólva láttunk már szebbet is). Hotelekben, múzeumokban és hasonló, egykor más célt szolgáló létesítményekben folynak majd az ütközetek, ezek a helyszínek pedig már csak valós életbeli funkciójuk miatt is eléggé eltérőek, más és más tematikával redelkeznek.

GC-álomcsapat for the win!

Az első részt sajnos csak másodkézből volt alkalmam szemügyre venni, de az az érzésem, hogy itt sokkal érdekesebb a körítés. Érződik, hogy a fejlesztőknek ezúttal több idejük és lehetőségük, vagy akár erőforrásuk volt megvalósítani az ötleteiket. Véletlenszerűen és dinamikusan változó időjárási rendszer is került a programba, ami adott esetben sokat lendít az újrajátszhatóságon is.

Ha kivesszük ki a képletből a fejlődési rendszert és az MMO-köntöst, akkor megkapjuk az egyik legjobb TPS-t, ami az utóbbi időben megjelent. Azokkal együtt már egy kicsit, hogy is mondjam, technikásabbá válik a dolog, nekem már egy ici-picit túlzottan is. Hatékonyan gránátot dobni például szinte mérnöki művelet, ahogy az is, hogy az idővel megszerzett képességeinket megfelelően elrendezgessük a kontrolleren nekik szánt slotok között.

Ez néha okozhat kényelmetlen perceket, de szerencsére egészében véve a harcokkal nincsen komolyabb gond. Sok hasonló játékban vicces (vagy inkább idegesítő), ahogy néhány nagyobb ellenfél szinte magába szívja a skulót, és egy vagy több tárat is bele kell eresztenünk, mire hajlandó megfeküdni. Itt ezt sokkal szimpatikusabbab oldották meg, az ilyenekre ugyanis páncél került, aminek az amortizálódása is jól látható, és pontosan tudjuk, hogy mikor mennyire sebezhetőek.

A leglepukkantabb egyének persze szövetségesek. Jellemző.

Kevésbé voltam kibékülve az újonnan megjelenő ellenfélfajtával.. Ők azzal borzolják a kedélyeket, hogy mindenféle értelmet nélkülözve rohanni kezdenek felénk, és közelharcot provokálnak. Erősen irreális persze, hogy a valóságban bárki ilyenre vállalkozna egy állig felvegyverzett vérprofi katonával szemben, de ezt most engedjük is el.

Sokkal kellemetlenebb, hogy ezekkel meglepően nehéz dolgunk lesz, éspedig magának a játék mechanizmusainak köszönhetően.
A fedezék mögött bujkálást persze felpezsdítik, de könnyen előfordul, hogy előlük való elmozgás közben beleakadunk valamibe, véletlenül lebukunk, és hasonlók, miközben persze péppé vernek minket. Kicsit sem frusztráló az ilyen, főleg nem épp egy küldetésrész vége felé, áá, dehogy...

Még mindig nem ők a leggázabbak, ugyanis főleg multiban gyakran beleütközünk a semmiből előbukkanó ellenfelek problematikájába is. Ezt értsétek úgy, ahogy írom: az egyik pillanatban még nincs ott senki, a másikban meg már lő ránk, néha úgy, hogy nem is vagyunk fedezékben. Nyilvánvalóan valami szervergond okozza ezt, nagyon remélem, hogy a jövőben sikerül majd orvosolni.

Csendélet gépágyúval.

Maguk az ellenfelek egyébként négy frakcióra oszthatók, amelyek közül mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai, stílusjegyei, harcmodora, stb. A Hiénák pont olyanok, amilyennek a nevük mutatja őket, nem túl szervezettek, gyengébb minőségű fegyverzettel, ámde annál elszántabban küzdenek, ők azok, akiknek valószínűleg a zavarkeltés és az anarchia a legfőbb céljuk. A True Sons nevű csoport már keményebb dió, ők jóval taktikusabbak, az arzenáljuk is komolyabb cuccokból áll, feltételezhetünk róluk valamilyen katonai előképzettséget is.

Aztán itt vannak a Kitaszítottak (Outcasts), akik aféle vallási fanatikusok, és láthatóan nagyon kedvelik a tüzet meg a kamikáze-jellegű harctéri megoldásokat. Még mindig nem ők zárják a sort, a kampány végigvitele után ugyanis ránk rúgja az ajtót a Black Tusk nevű katonai szervezet. Őket már a bétatesztben megemlítettem, hiszen ott lehetőség nyílt kipróbálni a végjátékot is.

Hozzánk haszonlósan száz százalékig profik, a játék univerzumában ők az egyetlen frakció, akik felveszik a versenyt a Division-nel, sőt, technológiailag talán még jobban is állnak (még Black Mirroros robotkutyáik is vannak, ha mond ez valamit). Tulajdonképp szét akarják barmolni a játék során elért eredményeinket, ahhoz pedig, hogy visszaverjük őket, meg kell látogatnunk a korábbi küldetések helyszíneit. Mondanom sem kell, hogy a már emlegetett változatosság ismét jó szolgálatot tesz.

Másodpercekre a balhétól.

Remélem, a tesztben sikerül éreztetnem, hogy milyen összetett, hatalmas mennyiségű tartalmat kínáló játék a The Division 2, és mégcsak nem is végeztünk. A legnagyobb változás a Dark Zone-okhoz köthető. Bizony, többes számban, mivel immár nem egy nagy, hanem három kisebb, eltérő stílusú kapott helyet a térképen További módosítás, hogy "megvadulásunk" esetén a státuszunk is háromféle lehet, attól függően, hogy mennyire durván fordulunk a többi ügynök elen.

Ha a legrosszabb, "Manhunt Rogue" minősítést kapjuk, jókora vérdíjat tűznek ki a fejünkre, a többi játékos pedig mind értesül a jelenlétünkről. A kampány végigjátszása után elérhetővé válnak az úgynevezett Occupied Dark Zone-ok is, ahol viszont már semmi sem jelzi, hogy melyik játékos melyik rogue-szintet képviseli. Ezek a még veszélyesebb zónák persze még nagyobb loot-ot is rejtenek, úgyhogy érdemes egyszer-kétszer bepróbálni őket, már csak az adrenalin miatt is.

Amerikában sem az igazi a buszok állapota.

Van itt egy Conflict nevű PvP-lehetőség is, ahol három térképen, két játékmódban irthatjuk egymást. A játékosokat képességek szerint engedi egymásnak a program, ráadásul belépéskor egy szintre is hozza őket, úgyhogy még véletlenül sem a felszerelés fogja eldönteni a meccsek kimenetelét. A két elérhető játékmód közül a Skirmish valójában egy team deathmatch, a Domination-ben pedig stratégiai pontok ellenőrzés alatt tartása a cél.

Erre a játékra aztán senki nem mondhatja, hogy nem kap semmit a pénzéért, az már egyszer biztos. Annyi réteg és lehetőség van benne, hogy egy klasszikus terjedelmű cikkben úgyszólván lehetetlen mindent kivesézni, de a legfontosabbakat igyekeztem átadni. Olyan folytatás lett a The Divison 2, ami sikeresen tett egy lapáttal az elődjére, úgyhogy azt hiszem, a hibáival együtt is bátran ajánlható a taktikai akciójátékok minden kedvelőjének. Csak aztán győzzetek mindent kipróbálni!