Rise of the Ronin (PC) teszt

Azóta kettő hibajavítás is befutott, és elégedetten tapasztaltam, hogy a mentésem, amiért egyébként vért izzadtam, egyszer sem tűnt el, szóval ezért jár a keksz a fejlesztőknek, amit azonban el is vennék tőlük nagyon gyorsan, ugyanis szegény számítógépem nem bírta a maxra tolt grafikai beállításokat.

Az ajánlott rendszerkövetelményhez képest két generációval magasabb videokártya nem volt elég, hogy a 30(!) FPS-t hozza a játék stabilan. QHD-s szintre kellett levennem a felbontást, és még így is üvöltött a videokártya, pedig a memóriájából két giga kihasználatlanul szomorkodott. Úgyhogy sanda gyanúm, hogy itt nem a hardver a ludas, hanem a szoftver. Tudom, tudom, az élet szörnyű, mikor nem tudok milliós videokártyát pakolni a gépembe, hogy ki tudjam élvezni a kristály tiszta 4K-s élményt, de akkor ezt kéretik feltüntetni a rendszerkövetelményeknél is legközelebb.

Micsoda minőséget produkálnak ezek 19. századi kamerák.

Sebaj. iPet írt egy kiveséző cikket kedves alanyunkról, úgyhogy azt lessétek meg, én pedig így teljes mértékben figyelmen kívül hagyhatom az általa elmondott tartalmi részleteket és abba vethetem bele magam, amiről igazán szeretnék írni: az pedig a játékból kihasított azon szeletek, melyeket utáltam és imádtam. Például kezdhetjük az irányítással. Az egy dolog, hogy a karakterünk hajlamos kicsit mereven mozogni, de a billentyűzeten a layout nem sikerült a legszerencsésebbre.

Egy pergős akció-szerepjátékban az intuitív, könnyedén elérhető gomb-kombináció esszenciális, lévén, hogy a túl közel lerakott billentyűk összecsomózódott ujjakat eredményezhetnek. Azokat kibogózni meg nem lehet, mert arra kell figyelni, hogy ne zavarjon vissza ellenfelünk a legutolsó checkpoint-ra egy lendületes orrba vágással. Úgyhogy a blokkolás gombja (Ctrl) kihasználatlanul maradt, illetve az "x" és az "y" is, melyek a fegyverváltást hivatottak előidézni, akár harc közben is. Ezeket mondjuk kicsit aktívabban használtam a blokkolással ellentétben, már amikor eszembe jutott, hogy a vad hadonászás közben visszanyúljak a nagyon "kényelmesen" lehelyezett gombokra, feláldozva némi mobilitást, hogy egy ilyen úgynevezett "Flash Attack" mozdulatot előidézzek.

Ez a japán hátmasszázs nem egészen úgy fest, mint a brossúrákban.

Ezekkel ellentétben a "Blade Flash" trükk ("e"), a harci stílus dinamikus cseréje ("f"), és a kitérés ("Shift") sokkal jobban kézre estek, és ezeket előszeretettel alkalmaztam is. Kár, hogy ezen mozdulatokból fakadó látványos trükkök csak a hétköznapi ellenfelek ellen jók. A főgonoszok mind helikopter-mozdulatokkal törnek ki az offenzíváinkból és hajlamosak egy mozdulatsorral lecsapni minket, ha épp akrobatikázni terveztünk volna.

iPet említette a hárítást, amit "Counterspark"-nak hívnak, és azt is, hogy mennyire hasonlít ez a manőver a Sekiro Shadows Die Twice-ban található védekező módszerhez... ja várjunk csak, ezen utóbbit nem is mondta. Ezt én hallucináltam oda, de minden okom megvolt rá: teljes szívemből gyűlölöm az ilyen harcrendszert. Ahol egyetlen hiba elkövetése ki tudja billenteni a játékost a ritmusából, mely után talán van esély az ellenfél retorzióját túlélni kitéréssel. Talán.

Kis gazdáááám, az ott lazac a zsebedben, vagy csak örülsz, hogy látsz?

Jó, igen, túlzok, ráadásul az egésznek van egy nagyon pozitív oldala is, feltéve, ha tudjuk tartani a ritmust, és például egy főellenségnek az összes támadását zökkenésmentesen hárítani tudjuk, majd a lenullázódott Ki (stamina) értékéből fakadó bénult állapotát kihasználva egy kritikus csapást viszünk be neki. Páratlan érzés. Azonban ez majdhogynem lehetetlen kihívás, főleg a későbbi "Boss"-oknál, akik kiszámíthatatlanul ugrálnak ide-oda, pörögnek, forognak, és, mint már korábban elégszer említettem, egy szempillantás alatt bedarálnak, ha el merészeltünk véteni egy hárítást. Ezek ellen (lenne) jó a blokkolás, de már írtam, hogy mi lett annak a gombnak a sorsa.

De bele lehet jönni. Erre nekem a huszonhét óra, amit belefektettem a játékban, elég volt, és ugyan így is sokszor frusztráló élmény volt a harc, sosem érződött lehetetlennek. Továbbá, ha specifikus főküldetéseken vagyunk, ahová társak is csatlakoznak hozzánk, akkor még a legcsúnyább arcú főgonoszok is hamar lefekszenek. Végső soron egyszer sem volt olyan élményem, mint bármelyik Souls játékban (pl.: Sekiro), hogy egy főellenfélnek 20-szor vagy 30-szor kellett nekimennem, úgyhogy tényleg csak a még forrongó ideg beszél belőlem. De legalább jól esett kiadni magamból. Mint a mellékh... izé, lássuk a játékidőt.

Várj Gézu, ezt hadd tegyem a hátad mögé...

Huszonhét óra... és csupán az első fejezet végére jutottam el. Ez ám a tartalom. Mondjuk az is igaz, hogy a főküldetésen kívüli legtöbb extra kimerült a gyűjtögetésben, bűnözők levadászásában, véletlenszerű konfliktusok megelőzésében (vagyis banditaölésben), és különféle lövöldözős, siklóernyős vagy harcolós kihívásokban. A cicakeresés mondjuk nagyon bejött, lévén, hogy nem tudtam betelni az aranyos szőrmókokkal, úgyhogy 10 pont a Rise of the Ronin-nak PC-re. Még úgy is, hogy továbbra is elég sok bug van a játékban.

Ezeknek a legtöbbje grafikai hiányosságként jelenik meg. Villodzó, elmosódott, lassan betöltő textúrák és hasonlók. Aztán voltak a kínosabb bakik, mint például a fagyogatások, bár ebből maximum egy-kettő volt a teszt során, és egyszer egy mellékfeladatot nem tudtam elindítani, mert a szükséges NPC derékig el volt süllyedve a környezetben. Mondjuk ettől még igazán beszélgethetett volna velem, de kivételesen belátom, hogy a helyzetbeli hátránya miatt nem ő tehetett az antiszociális viselkedéséről.

Azt mondták, bármi lehetek: hát kimonós gyilkos-kurtizán lettem golf-sapkával.

Továbbá az sem tetszett igazán, hogy annyira nincs nagy jelentősége a döntéseinknek. No, persze voltak azért helyzetek, ahol bónusz kapcsolati pontokat kapunk társainkkal a megfelelő válasz benyögése után, de mikor a frakciók között ingázunk (az első két fejezeben), igazából hasonlóan megfogalmazott és tartalommal ellátott válaszok közül kell rányomnunk a szimpatikusabbra. Akkor sem számított semmit a válaszunk, mikor rákérdeznek, hogy kihez vagyunk hűek, a shogunhoz, vagy a külföldi látogatókhoz, ami azért... meglepő.

A kétes természetű grafikán nem változtattak semmit, így a természeti területek igencsak szimpatikusak, míg a városi környezetek továbbra is sivárnak, ismétlődőnek tűnnek, főleg az európai-amerikai stílusú épületek tűnnek nagyon nem odaillőnek. A szinkron és a fordítás igazán kaphatott volna még egy kis valagba rúgást, mert néhány mondat nem igazán tartalmazott releváns jelentést az adott helyzettel kapcsolatosan, a külföldiek pedig mind fantasztikus japánsággal beszéltek, még egymás között is.

Ne ess el, még van hozzád egy-két... na mindegy. Kérem a következőt.

Ám, végső soron szórakoztató játékra sikeredett a Rise of the Ronin így PC-re is, feltéve, ha túl tudjuk élni a technikai hiányosságokat, illetve nagyszerű reflexekkel és ritmusérzékkel vagyunk megáldva. Nekem még van hová fejlődnöm, de az biztos, hogy jóval több móka volt itt elrejtve számomra, mint teszem azt, a nyomorult Sekiro-ban (git gud scrub), ahol legutóbbi próbálkozásom során a legelső főellenségig sem jutottam el.

Ettől függetlenül én még azért várnék a helyetekben a Rise of the Ronin (PC)-vel egy-két hetet, hadd süljön még Tecmo-ék konyháján az optimalizáció. Ezt félretéve viszont el tudom képzelni magam, hogy egyszer végigmegyek a játékon, 100%-osan kitolva minden mellékes feladatot is. És összegyűjtve a játék minden macskáját. Hisz, mint tudjuk, a formás hölgyek mellett, a bolyhos barátok a ... izé, inkább nem fejezem be ezt a mondatot.