Mickey 17 filmkritika

A forgatókönyv alapjául Edward Ashton 2022-es, Mickey7 című regénye szolgált, mely igen komoly olvasói és kritikai sikert aratott. A filmvászonra történő adaptációhoz pedig nem akármilyen író-rendezőt talált a Warner stúdió, mivel sikerült szerződtetniük a Snowpiercer: Túlélők viadala és az Élősködők Oscar-díjas koreai alkotóját.

Rezüméje alapján Pong Dzsunhótól láthatóan nem áll távol sem a sci-fi, sem a fekete komédia műfaja, miközben nyilvánvaló, hogy általában véve a társadalomkritikai ihletésű produkciók motiválják a legjobban.

Érdekes módon az A majomhoz hasonlóan bizonyos mértékben ez a történet is arról szól, hogy hányféle furábbnál furább módon lehet meghalni, ám ezúttal nem ez áll a középpontban, és nem is annyira öncélú, mint az A majom esetében. A jó hír számunkra azonban az, hogy Dzsunhónak, aki e téren már korábban is igen jónak bizonyult, sokkal inkább sikerült megtalálni az egyensúlyt a dráma és a komédia, illetve a fajsúlyos mondanivaló és a komolytalanabb hangvétel között.

A korát messze megelőző technika immár lehetővé teszi az emberek újranyomtatását

A cselekmény érdemi része a kies és fagyos Niflheim bolygón játszódik, a 2050-es években, amikor az emberiség igyekszik megvetni a lábát más égitesteken, keresve a kiutat a pusztulófélben lévő Földről. Mickey Barnesnak (Robert Pattinson) különösen komoly érdeke, hogy kereket oldjon, mivel jelentős összeggel tartozik egy bűnbandának, amely a világ bármely pontján képes utolérni.

Míg azonban cimborája, Timo (Steven Yeun) valahogy kiügyeskedik magának egy helyet egy expedíciós űrhajón, addig Mickey számára egyetlen lehetőség adódik: eladja magát "eldobhatónak", vagyis olyan, a Földön betiltott jogi státuszú alkalmazottnak, akivel felettesei gyakorlatilag bármit megtehetnek. Nem számít, ha hősünk belehal a sugárzásba, megöli egy idegen vírus, vagy akár a nyakát töri egy veszélyes küldetésen, testét minden alkalommal újra nyomtatják, lementett emlékeit pedig feltöltik az agyába, hogy kvázi minden ugyanúgy mehessen tovább.

Hányattatott és nem túl megbecsült sorsa ellenére Mickey-re rátalál a szerelem a belevaló biztonsági tiszt, Nasha (Naomi Ackie) személyében. Egy nap azonban tévesen halottnak hiszik 17-es számú klónját, miközben ő valahogyan mégis megmenekül. S mivel Mickey 18-as már átvette a helyét, neki bujkálnia kell a kolónia egocentrikus és elnyomó vezetője, Kenneth Marshall (Mark Ruffalo), illetve annak könyörtelen szabálya elől: minden "többszörös" nemkívánatos és likvidálandó elemnek számít...

Nasha (Naomi Ackie) és Mickey 17 (Robert Pattison) minden nehézség ellenére boldogok egymással

A filmben az eseményekkel csak sodródó Mickey és a céltudatosan törtető Marshall karaktere gyakorlatilag tökéletes ellenpontját képezi egymásnak. Az előbbi passzív naivitása - melyet Pattinson mellesleg remekül és igen empatikus módon alakít - és ezáltal folyamatos áldozati szerepbe való kényszerülése mondhatni egyenesen következik a magában a politikusok legrosszabb tulajdonságait egyesítő, egocentrikus, rasszista, hatalomvágyó, populista és az ilyesmire fogékony embereket is maga mögé állító Marshall agresszív nyomulásából.

Mark Ruffalo szándékosan játssza túl a szerepét - de akár azt is mondhatnánk, hogy lubickol benne -, s bár a figurája ettől kissé hasonlatossá válik egy karikatúrához, egy szatirikus műbe ez tökéletesen belefér. Mellette azonban mindig ott a háttérben a manipulatív feleség, Ylfa (Toni Collette), aki nem rest helyretenni a férjét, amikor a helyzet és érdekei úgy kívánják.

Mindazonáltal Mickey 17 és 18 karaktere úgyszintén meglehetősen éles kontrasztot képez egymással, amennyiben 18-as látszólag jéghideg közönnyel, teljességgel érzelemmentes módon reagál a váratlan helyzet miatt már-már pánikba eső 17-es kétségbeesésére. Tény, hogy a két karakter kissé talán irreálisan különbözőnek tűnik, tekintve, hogy elvileg a genetikai állományuk és az emlékeik is majdhogynem teljes mértékben megegyeznek.

Kenneth Marshall (Mark Ruffalo) mindent elkövet azért, hogy az ő elképzelési szerint hódítsák meg az idegen bolygót

Ennek ellenére Mickey 18 jellemfejlődése fontos részét képezi a narratívának, mintegy azt sugallva, hogy pozitív külső hatásra egy alapvetően semmivel sem törődő, már-már cinikus figura is hasznos és értékes tagjává válhat a közösségnek. A két egyforma, mégis különböző figura révén Dzsunho szemernyi kétséget sem hagy bennünk afelől, hogy melyiket tartja inkább kívánatosnak az "élni és élni hagyni" felfogással, adott esetben kellő együttérzéssel és segítő szándékkal bíró létezés, valamint az öncélú és opportunista hedonizmus között.

Összességében a színészi játék felettébb figyelemreméltó, ami a néző számára is megkönnyíti, hogy azonosulni tudjon az egyre bátrabbá váló és másokért is kiállni képes főhőssel, miközben a velejéig romlott antagonistát teljes mértékben megveti és elutasítja. Ha csak önmagában nézzük, mindez talán kissé kétdimenziósnak, túlságosan fehérnek és feketének hat, ugyanakkor a mellékszereplők révén a való életben mindig jelen lévő árnyalatok sem hiányoznak a narratívából.

Szerencsére általában véve a mondanivaló sem túl szájbarágós, inkább gondolkodásra készteti az embert. Így Naomi Ackie jókor elsütött monológja a fináléban is inkább hat egyfajta szókimondó kifakadásként azok kedvéért, akik esetleg még nem értették volna teljesen a helyzetet, legyen az bármilyen jól felépített és nyilvánvaló.

Vajon megfér-e két Mickey egy csárdában?

Szatirikus mű lévén a Mickey 17 számos politikai jellegű témát érint, legyen szó rasszizmusról, nácizmusról, idegengyűlöletről, bevándorláspolitikáról, egyházi befolyásról, propagandáról, vagy általában véve a megosztottságról. Attól azonban felesleges tartani, hogy újfent a ?woke propaganda? tipikus darabjával állunk szemben, és Dzsunho a nemi identitás kérdéskörének sulykolását sem igyekszik ránk erőszakolni.

Ugyanakkor több olyan alapvető emberi probléma és súlyos dilemma is terítékre kerül, amivel a globalizáció és a tudományos fejlődés kapcsán egyre inkább szembe kell néznünk (identitás, személyiségi jogok, klónozás stb.). A Mickey 17 tehát abszolút elgondolkodtató mozi, mely lényegében hasonlóan tanulságos paródiaként szolgál az emberi hülyeségről, mint amilyen néhány éve a Ne nézz fel volt.

S bár távolról sem hibátlan alkotással van dolgunk, melyben akadnak elnagyolt karakterek, üzenetek és cselekményszálak, a maga módján rendkívül szórakoztató élményt nyújt. Mindazonáltal azok számára, akik csak egy könnyed kikapcsolódásra vágynak, nem biztos, hogy ez a film a legjobb választás.

Mickey 17 előzetes