Több mint 20 esztendővel ezelőtt, a 80-as években, az oldalnézetes platformjátékok virágkorukat élték. Egyeduralmuk egészen a a 90-es évek közepéig, az első 3 dimenziós alkotások megjelenéséig tartott. Utána viszont eltűntek a porondról, helyüket a bonyolultabb játékmenettel rendelkező, vizuális csodák vették át. Voltak olyanok, akik megpróbáltak áttérni a 3D-s játékmenetre - lásd szegény Sonicot -, voltak akik úgy gondolták, nem hajolnak meg az új trend előtt, inkább örökre elsüllyesztetik egy-egy legendás alkotásukat.
Ez utóbbiak sorsára jutott a Capcom híres gyermeke, melyet először 1987 tavaszán vehetett kezébe az akkori világ gamereinek tömkelege. 21 évvel az eredeti játék megalkotása után a kiadó úgy gondolta, visszahívja Spencer kapitányt a nyugállományból. A játékmenet az eredeti maradt, a történet mit sem változott, technikailag viszont hozza a ma elvárható színvonalt. Üdvözöljük hát a
Bionic Commando: Rearmedet!
Amikor kezeim közé kaptam a játékot, mindennemű izgalom nélkül masíroztattam fel a gépre. Nem tudtam mire számítsak, azt viszont előre gondoltam, hogy kivételes alkotással van dolgom, ha más nem, akkor a rég elfeledett stílus feltámasztása miatt. Telepítés után kezdődhetett a játszma.
A történet nem nincs túlbonyolítva, egetverő csavarokra ne számítsunk, tény, hogy nem a sztori mélységei fogják megragadni az emberek figyelmét. A fabula ugyanis a következőképpen szól: az ellenséges hatalmak elrabolták bolygónk egyik hősét, Super Joet. A gondot tetézi, hogy az előbbi ördögi tetten kívül még egy nagyon gonosz terven is törik a fejüket. Joe megmentésére a mindig akcióra kész Spencer kapitányt küldik, aki mechanikus karjával, na meg persze pár tonna lőszerrel felfegyverkezve neki is lát a munkának. A történet itt ki is merül, de nem is szabad egy 2D-s alkotásnál a sztori csodáit lesni. A varázst a játékmenet hozza el nekünk. Nem fogunk mást tenni, mint 2-3 órán keresztül csak platformról platformra ugrálunk, néha tüzelünk, a pályák végén lenyomjuk az aktuális főellenséget. Nincs túlbonyolítva a játék, nem fogjuk halálra unni magunkat az üresjáratok miatt, vagy órákig a továbbjutáshoz szükséges kulcsot keresni.
Érdekes motívum még a zenék, illetve a hanghatások összessége. A szinkronnal nincs gond, ugyanis a történet alakulását, illetve hősünk párbeszédeit - afféle képregény stílusban - szövegbuborékokon olvashatjuk. Beszéd tehát nincs, de ez így jó. A játék alatt hallható muzsika a 20 évvel ezelőtti időt idézi, ha meghalunk, akkor egy - engem a Nintendos Duck Hunt-ban lévő kutya röhögésére emlékeztető - roppant idegesítő 8 bites szólamot hallhatunk. És garantálom, jó néhányszor hallani fogjuk.
A 2D-s játékok örökös rákfenéje volt az állandó elhalálozás, ami itt is jelen van. Ezt még tetézi a sokszor igen nehéz kontrollálás is. Bionikus karunk milliónyi lehetőséget nyújt, ebből kifolyólag számtalan irányítási formát, billentyűkombinációt kell megjegyeznünk. Nyugis pillanatokban ezeket még úgy-ahogy elő tudjuk hívni elménk rejtett bugyraiból, de amikor a félmásodperceket kapunk arra, hogy egy-egy mozgást végigvigyünk, már nem ilyen egyszerű a helyzet. Az irányításnál megjegyezném még, hogy hősünk nem tud sem úszni - tudjuk be a megnövekedett súlynak -, de ezen felül még ugrani sem. Az előbbi még nem gond, de az ugrást én nagyon hiányoltam. Roppant zavaró volt, amikor egy ládán, vagy egy hordón akartam átjutni, de hősünk "földhözragadtsága" miatt keresnem kellett egy megfelelő helyet, ahonnan átlendülhettem felette. Ez különösen akkor volt necces, amikor időre kellett volna átjutnom az adott objektum másik oldalára. Nem egy életregenerálót, vagy plusz pontot vesztettem el emiatt.
Manapság - sajnos - minden a vizuális megjelenítésen múlik, egyre kevesebb hangsúlyt kap a játékokban a tartalom. Miután eleget istenítettem a játékmenetet, gondolhatjátok, ha ütős lett a grafika, itt is a tökéletes szórakozás. Az előbbi mondat teljes mértékben igaz lett. A játék gyönyörűen néz ki, a fizika tökéletesen működik - hála az Ageia Physx rendszernek -, a robbanások, effektek mind egytől-egyik élethűek lettek. A magas minőségű grafikán kívül azonban a magas gépigény is a játék elemévé vált. Tény, hogy káprázatosan néz ki, de biztosra veszem, hogy sok ember szemét csípni fogja a már-már - részben jogosan - túl nagyra nőtt rendszerigény. Ami ezzel még probléma volt, hogy egy-egy gépfaló társával - pl. Crysis - ellentétben, a
Bionic Commando: Rearmed esetében nincs lehetőségünk a megjelenítés változtatására. A felbontáson és a frissítési frekvencián kívül semmit sem tudunk módosítani, így aki netalántán gyengébb gépen vág bele Spencer kalandjaiba, lehet, hogy kénytelen lemondani a szórakozásról - mint már említettem, megesik, hogy csak pár pillanatot kapunk egy-egy akció végig viteléhez, amiből következik, hogy szükségünk lesz a szaggatásmentes futáshoz.
Ha viszont már megemlítettem a folyamatos játékot, jobbnak látom, hogy szóljak egy esetleges bugról, ami az egymagos AMD processzorral rendelkező gamereket érinti. A fentebb említett típusú alkatrésszel zúzó játékosok 70% százalékánál hatalmas mértékű sebességlassulás volt észlelhető. A játék nem szaggatott ugyan, de 2-szer, 3-szor lassabban mozgott az egész világ, mintha hősünk Max Payne lett volna előző életében. Szerencsére ezt a problémát orvosolhatjuk egy pár megás ragtapasszal, de mint az az első időkben a hivatalos fórumokon kiderült, nem egyszer lett felemlegetve a készítők teljes családfája ? foglalkozásokkal kiegészítve.
Miután magányos farkasként teljesen szétnyúztam a játékot, vígan vetettem bele magam a multiplayer móka élvezeteibe. Kétféle többszereplős módban vitézkedhetünk kedvünk szerint: az egyik az elengedhetetlen "lőjj akit látsz" címszó alatt futó Deathmatch, a másik viszont a manapság egyre elterjedőben lévő kooperatív játékforma. Jó poén haverral nyomulni, az egybillentyűzetes megoldás azonban már egy kis idő után is roppant kényelmetlen lehet. Viszont úgy vélem, ez legyen a legkisebb gondunk, ugyanis ha túltesszük magunkat eme apró csekélységen, nem egy önfeledt órát hagyhatunk majd magunk mögött.
Így a cikk végére érve, mindenféle rossz szájíz nélkül kell összegeznem a játékot. A sztori nincs túlbonyolítva, a grafika gyönyörű, a pályák kellő kihívást rejtenek, Spencer kapitány pedig az utóbbi idők legkirályabb fazonja. Külön üde színfoltot jelent a két multiplayer mód, melyek rendesen meghosszabítják az eredeti játékidőt. Kisebb-nagyobb hibái ellenére úgy gondolom, nagyszerű döntés volt a Capcomtól, hogy megörvendeztetett minket Spencer kapitány kalandjaival. A legenda újraélesztése nem lett halott ötlet, az utóbbi idők egy legjobb reinkarnációjával van dolgunk. Bár eddig cseppet sem hiányoztak, a játék hatása alatt állva azt kell hogy mondjam, sajnálom, hogy ma már szinte teljesen elfelejtették ezt a nagyszerű műfajt. Megérdemelné a visszatérést. És amit remélek még, az nem más, minthogy a kiadók/fejlesztők a fejükhöz kapnak, és idővel rájönnek, a híres szlogen igaz a platformjátékok műfajára is: egyszerűen nagyszerű.
..
