Néhány évvel ezelőtt furcsa tendencia, a tömegjátékok elszaporodása vette kezdetét. Úton-útfélen csak folytatásokba, kiegészítőkbe, vagy egyszerűen csak ötlettelen játékok halmazába futhattunk, melyek legtöbbször nem csak, hogy nem hozták az elvárt szintet, de messze alulmaradtak tőle. Szerencsére azonban mindig akadnak csillagok, melyek kitűnnek a többi közül, innovatív megoldásaikkal, kreativitásaikkal, vagy csak azért, mert egyszerűen jók. Mint például a
Zeno Clash.
Ha valaki megkérne engem, hogy két szóval jellemezzem a játékot, valószínűleg a válaszom a "gyerekes Oblivion" lenne. Kisebbeknek való lenne a játék, ha a kinézetet vesszük alapul, azonban a sztori mindenképpen idősebbeknek való.
A történet "in medias res"-szel indít, a kezdő képkockákon láthatjuk, amint egy robbanásban hősünk egy igen furcsa szerzettel egyetemben a túlvilágra költözik. A túlvilágon volt mestere szól hozzá, elmondja Ghat-nak, hogy még nem halt meg, de fel kell készülnie a közelgő veszedelmekre. A fiú visszatér az életbe, és megkezdődnek a bonyodalmak. Kiderül, hogy akivel végzett, az nem más, mint a falu vezetője, az összes lakó - így természetesen saját - apja-anyja (a struccszerű, bajuszos, mutált hangú törzsfőnök neve Father-Mother). Így tehát megindul a vadászat, mindenki hősünk bőrére pályázik, és mindössze csak egy idegen, egy Deadra nevű lány segít neki. Nekünk, mint játékosnak lesz feladatunk, hogy véghezvigyük Gath szökését és eközben kiderüljön: miért kellett meghalni Apa-anyának.
Mint azt láthatjuk, a sztori meglehetősen érdekesre sikerült, azonban egyből elfeledjük, ha megpillantjuk a játék környezetét. Korábban nem véletlen vontam párhuzamot az Oblivionnal, a háttér meglehetősen hasonlít a Bethesda művére. Nem csak emberek uralják a földeket, mindenhol különös lények, elefánt emberek, rozsomákok, gyíkok és mindenféle furcsa szerzet lapul. Egyedüli tényező, ami összeköti őket, nem más, mint közös világra hozójuk, akinek az életére mi magunk tettünk pontot.
Eltér azonban az Obliviontól néhány fontos tényező által. Az első a színvilág. Míg az Oblivionban váltakoztak a sötét helyszínek és a világos - virágos - rétek, addig a
Zeno Clash csak csili-vili helyszíneket vonultat fel (egy kivételtől eltekintve, de az a rész sem sikerült túl félelmetesre).
Szintén más a karakterábrázolás módja is. E tesztünk alanya néhol baltával faragott, néhol precízen kidolgozott szereplőket vonultat fel. A legtöbb karakter azonban vicces kinézetű lett, és mindent átleng a vidámság és a szeretet... Legalábbis ami a kinézetet illeti. Ahogyan az Oblivion ismérve a szabad játékmenet, a bejárható terület végtelensége és a békés kóborlás volt, úgy a
Zeno Clash-sé pont az ellentéte lett. Röghöz vagyunk kötve, lineárisan haladhatunk a pályákon, öklünket és fegyverünk mindig készen tartva, a küzdelmes úton haladva.
Hamar szembetűnhet a kor, amiben játszunk. Nem modern időket élünk, még csak nem is a középkor boszorkányégetéseit nézhetjük végig... a készítők egyenesen az ókorba küldenek minket. Ez utóbbi elemmel a játék abszolút levett a lábamról. Bár nem lett korhű (láthatunk vízipipától kezdve robbanótöltetekig mindent), nem panaszkodhattam, hisz szimplán lenyűgözött az újdonság varázsa. Több játékban szívesen látnám az ilyet. Mint már említettem, a játékban röghöz vagyunk kötve. Ezt az elvet követve nem vagyunk képesek sem guggolni, sem ugrani... Ez kicsit kettős érzést váltott ki belőlem. Egyrészről rendben találtam, mert ha átjutnánk az akadályokon, elmúlik az illúzió, szembesülünk azzal, hogy itt aztán tényleg nem lehet sehova se menni. Másrészről viszont a harcot megszínesítette volna néhány ugrással bevitt kombó. A guggolást nem sajnáltam, lévén sehol sem volt szükség rá, illetve sehol sem éreztem úgy, hogyha most leguggolnék, akkor áttudnék jutni a...
Az előbb megemlítettem a harcot, így most jöjjön róla pár szó. A játék legfontosabb eleme a kétkezes párbaj. A ránk törő ellenfeleket nem megölnünk kell, hanem kiütnünk, hogy legyen időnk tovább menekülni. A harcrendszer, hogy röviden fejezzem ki magam, szinte tökéletes lett. Nálam mindig is nagy aduásznak számított ezen a téren a The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay, de a koronát elnyerte a
Zeno Clash. A kopasz fegyenc is számos ütéskombinációt volt képes bevinni, de Ghat még jobban remekel. Lehetőségünk van ütni, rúgni, kitérni egy ütés elől, hárítani, elkapni valakit és a fejét és többször letérdelni, sprintelésből valakit arcon könyökölni... a lehetőségek nyitva állnak előttünk.
Lehetőségünk van az ellenségre "lockolni" a tekintetünk, így mindig felé nézünk, és biztosan el is találjuk (ha csak úgy szabadon rohangálunk a ellenfelek közt, az ütések nagy rész mellé megy). Ritka az 1 versus 1-es párbaj, lévén átlagosan 2-3 ellenféllel kell azon idő alatt végeznünk. Ez pedig, hogy úgy mondjam... nehéz. A játék meglehetősen keményre sikeredett. Egy az egy ellen még tényleg nincs baj, de több ellenségnél már gondok adódhatnak a folyamatosan hátulról jövő ütésekkel, ráadásul a sebzés is hatalmas, így - bár nem szokásom - vissza kellett vennem a játék nehézségét, ha túl akartam élni az ókor bonyodalmait.
A harcrendszerrel nincs gond, az irányítással azonban adódik egy kevésbé jelentős, mint inkább zavaró dolog, a cselekvés funkció. A tárgyak felvételét, használatát, valamint az ellenségre való koncentrálást egy gomb végzi, és sokszor nem úgy értelmezi a játék a szándékunkat, mint ahogyan azt mi véghez szerettük volna vinni. Nem egyszer előfordult, hogy harc közben kivertem a fegyvert az ellenség kezéből, majd - nehogy visszaszerezze - megpróbáltam megkaparintani. Hiába erőlködtem azonban, hiába nyomogattam megszállottként az "e" betűt, nem értem el a célom. Ahelyett, hogy a kezembe vettem volna a segítő eszközt, a kijelölt ellenségek közt kezdtem váltogatni. És mint azt mér említettem, ez nem egyszer fordult elő.
Nem csak a kezünkkel ütni van azonban lehetőségünk, használhatunk különböző lőfegyvereket is. Ezek ugyan nem halálosak, hisz csak kavicsokat köpködnek - azért fáj az rendesen-, mégis érdemes használni őket, bár igaz, nagyobb a móka a közeli a harc során. Használhatunk 3 golyós töltőpuskát, pisztolyokat, gránátvetőt, még bombákat is. Töltényünk nincsen, lévén a földön található kavicsállományt pusztítjuk. Azzal viszont vigyázzunk, amikor töltenünk kell. Hiába kezdjük el a fegyver reloadját, ha közben kiütik a kezünkből, márpedig ez gyakori esemény.
A hangokkal szintén ki voltam békülve, nem voltak erőltetett szinkronok, sem sablon szövegek. Külön kiemelném Father-Mother hangját. Eszméletlenül hat az a torzított, férfi-női hang keveréke:D A játék alá az alapot a méltán híressé vált Havok motor adja - Half-Life 2, Portal, Left 4 Dead -, így a látványra nem lehet panaszunk. A srácok tényleg lenyűgöző világot teremtettek. Szintén a motor képességeit dicséri a tökéletes arcmimika, illetve a mozgásanimációk. Egy-egy nagyobb ütésnél lehetőségem volt ismerkedni a talajjal, s miután meguntuk egymást, a feltápászkodást nem győztem nézni. Ahogyan szépen lassan emelkedünk fel, s közben kezeinket pakolgatjuk, próbálunk lábra állni tényleg gyönyörű látványt nyújt, s a belső nézet miatt még jobban a harc helyszínén érezzük magunkat.
Többszemélyes opció sajnos nem kapott helyet a játékban, pedig szívesen küzdöttem volna egy haverommal - ha nem ellene, akkor kooperatív módban az oldalán. Ésszerű lett volna belepakolni már csak az idő miatt is, hiszen meglehetősen rövid lett a játék, 4-5 óra alatt végigtolható, márpedig egy FPS többet kellene, hogy nyújtson.
Itt van tehát a
Zeno Clash, az eddigi év különce. Nesztelenül érkezett, mégis sikerült felkavarnia a tucatjátékok mocsarát. A sztori suta lezárása és a játék rövidsége ellenére nagyon jól szórakoztam vele, köszönhetően a változatos helyszíneknek, különös karaktereknek és érdekes sztorinak. Olyan alkotás lett, amelyet nem érdemes kihagyni.
