Yakuza 2 teszt

Rájuk asszociálva esetleg a nagy szemű anime hősök jutnak el a japán kultúrában nem túl mélyre ásó egyének tudatáig és ott vannak még a saját kardjukba dőlő szamurájok is, szintén közismert momentumai, az ősi, japán kultúrának. Ha pedig egy férfias élményre vágynánk arrafelé, a gésák egy igen különleges technikával csalják elő az uhhh-t, az áhhh-t, és az egyéb, katarzist idéző hangokat a homoszapiensz faj, hím egyedei szájából. A felsorolt dolgok ikonikus jelleggel bírnak, ezek valamelyikéről mindenkinek kellett már hallania egyszer-egyszer, jártában-keltében, vagy akár a televíziókészülék kapcsolgatása közben. Sokkal inkább szemöldökráncolós az, amikor a japán alvilág kerül szóba, mert bizony, sokan és még többen elsiklanak felette. Nem képesek tudati szinten érvényesíteni, hogy egy ilyen fejlett, mély kulturális gyökereket a földbe eresztő nemzet is a magáénak tudhat egy rettegett maffia szervezetet, a világ egyik legelvetemültebb bűnözői organizációját, a jakuzát.


Az olasz megfelelője számtalanszor a mozivásznakon landolt, filmes feldolgozások formájában, róluk gyakorlatilag mindent tudunk már, közel élnek hozzánk, tonnányi mítosz és legenda övezi az itáliai alvilágot, a keresztapákkal a középpontban. Ezen szervezeti modell kivetül a japán társadalom, egy, a publikumtól elzárt rétegére is, ahol az oyabun-ok veszik át a godfather-ek szerepét és irányítják többek között, a kegyetlen alvilágot. A jakuzák univerzuma egy valódi misztikum, egy általunk kevésbé ismert kultúra sötét bugyraiban megbúvó, szervezett bűnözési csoportja, akikről tudjuk, hogy léteznek, működnek és nem éppen emberbaráti, egyházi csoportosulásként tevékenykednek. Az illegális tudatmódosító szerek terjesztésétől, a védelmi pénzek beszedéséig, széles pályán mozgó bandák egymással is hatalmi harcban állnak, a közellenség, a hatóság pedig az édes hármas, legkevésbé kívánt tagja.

A bandaháborúk, az állandó macska-egér játék a bűnüldöző szervekkel és az időnkénti, kényszerű, érdekszövetségek jellemzik leginkább a szóban forgó csoportok mindennapjait. Egy ilyen közegbe csöppenni egészségkárosító lehet, a tudás veszélyes, szokták mondani emberek, akik túl sok, nem kívánatos információval rendelkeznek, bizonyos, illegális tevékenységekről. Nem japánban jártunk, nem mélyreható nyomozásokat eszközöltünk, a jakuzák irgalmat és megbocsájtás nem ismerő szervezeteiben, csupán belevágtunk a Sega egyik legjobban sikerült remekművébe, amely már-már feltáró jelleggel, arcpirító részletességgel vezeti be a nyugati érdeklődőket a nipponi bűnözés, sötét alvilágába.

Az első Yakuza játék (japánban Ryu Ga Gotoku) három esztendeje szabadult rá a PlayStation 2-n játszók népes társadalmára, amelyet frissében élvezhettünk szerte a világban. Az iránta mutatott kereslet nem nyűgözhette le a Sega-t, hiszen a folytatás hosszú-hosszú ideig csak Japán szigetén volt hozzáférhető. A Sega könyörületessége, valami égből jövő csoda folytán viszont idén elért minket is, hálaimát fogalmazunk, szakadatlan hajlongások közepette, köszönetünk jeléül, mert többünk inszomnia sorozatát törte meg eme nemes cselekedet. Kazuma Kiryu, a Dojima Dragon történetére, sorsának alakulására voltunk megtörhetetlenül kíváncsiak, mert a sármos rosszfiú, mondjuk ki nyíltan, belopta magát a szívünkbe, jellemével, emberi vonásaival. Az egyébként jó útra térni szándékozó "antihős" kiváló felületeket kínált fel arra, hogy maximálisan azonosulni tudjunk a pozíciójával, személyiségének jegyeivel. Kazuma egy külön eset, csupán az ő életéről meg lehetne tölteni egy egész regényt, magáról a játékról pedig ennél sokkalta többet is, ebből látszik igazán, hogy a Yakuza mennyire történetorientált játék valójában.

A sztori lekövetése nagyon fontos, mely szövevényektől, csavaroktól és váratlan fordulatoktól hemzseg. Minden egy balul sikerült találkozásnak köszönhető, amely útjára indította a Yakuza saga-t. Kazuma Kiryu, a Sunflower árvaházban nevelkedett fel, valódi szülők nélkül, Nishiki és Yumi társaságában, akik szintén korán megtapasztalták az árvaság keserű ízét. Egy napon, Nishiki golyót eresztett egy magas rangú, bűnszervezeti vezető, Sohei Dojima fejébe, Yumi védelmében. Kazuma is a tett helyszínére érkezik, nem sokkal a lövés eldördülése után, az esemény ledöbbenti. A gyerekkori barátait mentvén, magára vállalja a gyilkosságot, levéve vállukról a cselekedet büntetőjogi következményeit. Dojima Dragon bő tíz évre kivonja magát ezzel a nemes gesztussal a forgalomból, ennyit varrnak ugyanis protagonistánk nyakába, miután egy élet kioltásával vádolják meg, majd ítélik el.


Szabadulását követően sem lesz rózsásabb a helyzet, Nishiki egy érzéketlen jégcsappá vált, ami pedig csak hab a tortán, hogy saját gang-et alapított Kazuma távollétében, akinek gyakorlatilag a szabadságát köszönheti. Nem egy hálás jellem. Yumi-nak nyoma vész, és vele együtt kámforrá válik 10 milliárd Yen is, amelynek azonnal a nyomába ered az egész japán alvilág, vérben forgó szemekkel üldözik a tekintélyes összeget. Kazuma dolgát, ez cseppet sem könnyíti meg, szeretne beilleszkedni a társadalomba, maga mögött hagyni sötét múltját és tiszta lappal indulni, ám jakuzás múltja ragaszkodik hozzá. Tekintve, hogy központi karakterünk a Tojo klán negyedik chairman-je, arca, lénye, rangja ismert az alvilági körökben. A szálak elvarrása közben egy fiatal lányba botlik, Kamuracho romlott utcáin, aki édesanyját, Mizuki-t keresi szorgosan. Mizuki-ról úgy tudjuk, hogy Yumi húgaként ismeretes, így Haruka is részévé válik a bonyolódó cselekménynek, belekeveredik a kellős közepébe, ám legnagyobb szerencséjére, a lehető legrátermettebb védőőrizetet tudhatja maga mellett, Kazuma Kiryu-t, a Dojima Dragon-t.

Az első rész végére egy halom jakuza fej hullik porba, az élők sorából távozók között lesz Yumi, Nishiki és Kazuma mostoha gyámja, Shintaro Fuma is. Utóbbiról az első epizód végén kiderül, hogy ő tette el láb alól emberünk szüleit, miközben Haruka-t fedezvén, egy gránát fojtja örökre belé a szót. A vallomás ekkor hagyja el a száját, Kazuma pedig szívet melengető módon megbocsájtja Fuma bűnét és közli vele, hogy mindig is őt tekintette az igazi édesapjának. Dráma volt ez a köbön, szem nem maradt szárazon a képsorok láttán. Ez történt összefoglalva mostanáig, a történet Yakuza 2 címmel végre Európában is folytatódik.


Ha lemaradtál az előzményekről, mindezt bepótolhatod a második epizód prológusában, amikor Kazuma és immáron a fogadott lányának tekintett Haruka meglátogatják a temetőt, ahol leróják tiszteletüket a halottaik síremlékei előtt. Kazuma három emlékblokk formájában vezeti be a jövevényeket a történet előzményeibe, dicséretes megoldás. A Tojo klán egykori, negyedik chairman-je már egy kerek esztendeje visszavonult, éli az önként nyugalmazottak eseménytelen életét, míg nem, az említett megemlékezést egy nem várt fordulat szakítja félbe. Kazuma és Haruka látogatókat kapnak. A semmiből felbukkanó személy nem más, mint Terada Yukio, a széteső félben lévő Tojo klán ötödik chairman-je, vagyis Kazuma korábbi posztjának örököse. Terada azzal a szándékkal érkezett, hogy Kazuma-t segítségnyújtásra bírja, mert nagy gondokkal küzd a banda. Főhősünk nem kíván újból visszaesni, nem hajlandó feladni újdonsült életét, ám ekkor újabb, kevésbé barátságos figurák tűnnek fel a színen, akik sírba taszítják Tarada-san-t.

Így előáll a nem maradt más választás esete, Kazuma visszatér az alvilágba, hogy elvarrja a felfeslő szálakat, ha egyetlen mód van rá, békés formában szeretné elejét venni az elszabaduló bandaháborúnak, de a dolgok tovább gyűrűznek, maffiózókról lévén szó, nem erőszaktól mentes mederben. Ezúttal egy újdonsült rivális, Ryuji Goda, más néven, a Kansai Dragon és az osaka-i Omi gyülekezet fogja a legtöbb borsot törni az orrunk alá, amely bandához egykoron Terada is tartozott. A történet további göngyölítése a feladatod, az előzmények ismeretében. A játékmenet és grafikai megvalósítás mit sem változott a bemutatkozó epizódhoz képest, minden maradt a megkedvelt formájában.

Egyetlen, említésre méltó módosítás, hogy ezúttal nem kapunk angol nyelvű szinkront, csupán feliratot, a karakterek a saját nyelvükön szólalnak meg. Ez egyrészt sokkal autentikusabbá varázsolja az egész megtapasztalt közeget, másrészt pedig költségkímélő volt a Sega számára, így ennek és a játék eredeti korának köszönhetően fél áron kapjuk kézhez a régen várt folytatást. Takaya Kuroda hallatja ismét szenzációsan eltalált, karakterhez illő hangját, mint Kazuma Kiryu, az első rész negatív szinkron kritikái után igazi felüdülést hoz a játékosok hallószerveinek. Kalandjaink helyszíne változatlan, plusz kibővül egy osaka-i városrésszel. A Tokyo, Shinjuku negyedéről formázott Kamuracho fiktív formában kerül tálalásra, ez az első részben is bebarangolt lokáció. Erről tudni érdemes, hogy egy tipikus, vörös lámpás negyed, a maga saját életritmusával, agresszív utcai bandáival, éttermeivel, játéktermeivel, üzleteivel és egyéb helységeivel. Kamuracho egy hamisítatlan nagyvárosi nyüzsgést tud magáénak.

Az elmaradhatatlan neonfények, a folytonosan aktív járókelők elkápráztatják a képernyő innenső felén tartózkodókat. Autentikus, hangulatos, a hely szelleme észrevétlenül ragadja magával a játékosokat. A Yakuza neve mellett sokak számára tabu a Shenmue megemlítése, pedig számos ponton mutat hasonlóságot a szintén Sega-s műhelyben életre keltett mesterművel, ugyanakkor legalább ennyi ponton különbözik is attól. A Yakuza jóval kisebb szabadságot ad a kezünkbe és lényegében erőteljesebben történet orientált, mint Yu Suzuki fergeteges alkotása, mégis sűrűn kerít hatalmába a Shenmue szellemisége, amikor éppen céltalanul bolyongunk Kamuracho fertőjében, vagy kapunk nem várt agresszorokat a nyakunkba, akár éjjel, akár a vörösen izzó naplementében, akár pedig fényes nappal. A napszakok sajnos nem dinamikusan változnak, minden chapter-hez eleve adottak.


A ránk támadó utcai gang-ek, a rengeteg bunyó, a szerepjátékokat idéző karakterfejlesztés, a látogatható játéktermek, üzletek és éttermek, a zsúfolásig tömött utcák, mind-mind az AM2 csodajátékára emlékeztetnek, nem szabad ezt félve kimondani. Vétek mindenáron a Shenmue-hoz méregetni, mert az egy nyilvánvalóan grandiózusabb anyag volt, de a Yakuza visszacsempész egy darabkát a félbe hagyott sorozatból. A legfőbb küldetéseink mellett, kisebb sub mission-öket is teljesíthetünk, ezúttal többet, mint korábban, vagy éppen kiélvezhetjük a metropolisz egy darabkájának lehetőségeit. Szerencsét próbálhatunk nyerő gépekkel, időzhetünk árkád játéktermekben, értékmegőrző kulcsokat kutathatunk a járdákon, bowlingozhatunk... Ha megcsappant az életerőnk, körbekóstolgathatjuk a környék szakácsainak táplálék adagjait, vagy éppen meghitt körülmények között leudvarolhatjuk az arra alkalmas hölgyeket a lábukról. A Yakuza, egy műfajilag besorolhatatlan alkotás, hiszen legalább annyi időt töltünk a cselekményt kibontakoztató átvezető animációk nézegetésével, mint a tevőleges játékkal, így akár skatulyázhatnánk egy interaktív gengszter mozinak is, bár ahhoz túlzottan is eleven alkotás.

Egy szimpla akciójátékhoz a történet túlzottan is szövevényes, ezért a címke nem illik rá igazán. Sandbox stílusról pedig azért nem beszélhetünk, mert nem ad akkora szabadságot és bejárható területet a kezünkbe, talpunk alá, mint a műfaj jeles képviselői, ebből kifolyólag ez a besorolás is megbukott. A Yakuza egy szenzációsan eltalált egyvelege ezeknek, egy kicsit ebből, egy kicsit abból, egy irdatlanul összebogozott, tartalmas háttér sztorival megtámogatva. Érintőlegesen említettük már, hogy sok minden maradt változatlan, nem egy továbbfejlődött második rész, hanem egy direkt folytatás akad a kezünkbe. Ezzel együtt sajnos továbbra is elszenvedjük a legtöbb helyen rögzített kameramozgásból adódó hátrányokat, "bezártság érzetet".


A Yakuza 2 harcrendszere hellyel-közzel hű maradt eredetijéhez, egy kissé átformálódott ugyan, de én égbekiáltó különbségeket nem igazán tapasztaltam, azt leszámítva, hogy mostantól bármikor szabadon irányt válthatunk a kombóinkkal, nem csupán egy irányba tudjuk befejezni őket. Ennek sűrűn látjuk hasznát, mert a rosszarcú vadbarmok rendre körülvesznek minket és megpróbálnak hátulról becserkészni, mialatt mi előre robogunk valaki testét alázván ronggyá. A játék kezdetén a tutorial módszeresen bevezet a harcok rejtelmeibe, könnyen betanulható, nincs ok a pánikra. Verhetjük az agresszív tetűket minden kezünk ügyébe kerülő alkalmatossággal, biciklivel, reklámtáblával, golfütővel, fotellel és egyéb érdekes dolgokkal. Kazuma mozgáskultúrája leginkább a Virtua Fighter sorozatban megismert Jacky Bryant-ére hajaz, jól keni a harcot, nem kell őt félteni a kemény ökölharcok kellős közepén. A bocsánatért esedező, levert gang-ek gyümölcse általában pénz, így próbálják Kazuma-t megbékíteni, ebből tudunk profitálni, pénztárcát duzzasztani. A pénz sok mindenre elverhető, de hasznos dolgokkal is feltankolhatunk belőle, életerőt növelő energiaitalok és kulináris alkotások formájában.

A Yakuza egy rendkívül addiktív játékmenettel büszkélkedő produktum, megvan benne mindaz, amiért egy konzolos műremek letehetetlen, amíg azt legalább egyszer végig nem játszottuk. A történet göngyölítése eleve jó motiváció, nem beszélve arról, hogy a készítők teletömködték mini játékokkal és mellékszálakkal, amelyek elszórakoztatnak és a digitális Tokyo-ban, Osaka-ban tartanak minket hosszú órákon, napokon keresztül. A Chapter-ek különböző hosszúságúak, összesen pedig 16 darab került rá a korongra belőlük. A feladataink változatos formákat öltenek, ám az esetek nagy részében a bunyó, a kommunikáció és rohangálás tölti ki a valódi játékidőt. A város bizonyos pontjain taxi-k álldogálnak, várva, hogy egy, a gyalogolásba beleunt kuncsaft bepattan a hátsó ülésre, hogy elfuvaroztassa magát, ha már unjuk a rohangászást, ily módon lerövidíthetjük a császkálást. A telefonfülkéknél tudunk továbbra is állást menteni, jóllehet, ennek lehetőségét automatikusan is felajánlja a játék, bizonyos időközönként, chapter-ek végén. A tájékozódásunkat a bal, alsó sarokban megjelenített, nagyítható térkép fogja segíteni, a történet szempontjából aktuálisan kulcsfontosságú helyeket, rikító ciklámen színnel jelöli.


Kazuma nem egy elveszett gyerek, megvannak a maga informátorai az utcán, akad belőle ezúttal is, csak beszélgetésbe kell elegyednünk vele, hasznos tippekkel fog szolgálni, érdemes előkeríteni esetenként a figurát. Az utca népeivel is tudunk néhány szót váltani, nem lesz mindenki szívélyes, beszédes hangulatában, azokkal próbálkozzunk, akik feje felett zöld nyilacskákat látunk, ők szóra bírhatóak. Az in-game párbeszédek nem kaptak szinkront sem az első, sem pedig a második epizódban, feliratozva láthatjuk a beszélgetések tartalmát, mintha csak egy old school szerepjátékba csöppentünk volna. A városban nyüzsgő, kommunikáló emberek párbeszédeibe beleleshetünk, szövegbuborékok láthatók mindenütt, amerre csak járunk, én nem vagyok ennek a megoldásnak híve, belerondít az egyébként ütős látványvilágba. Össze nem számoltam, de egyszerre rengeteg járókelő tartózkodik az utcákon, aminek sajnos meglesz a maga hátulütője is. Egyszerűen képtelenség sokszor úgy megtenni 5 métert, hogy meg, vagy fel ne lökjünk, el ne sodorjunk valakit és láthatóan az engine sem volt képes gond nélkül lekezelni a magas létszámot, mindenütt észlelhetünk a semmiből előugró emberkéket, ez a probléma a Shenmue-ban is jelen volt már.

Számomra zavaró jelenség, de kompromisszumképes vagyok, ha ez az ára annak, hogy egy buja, élettől dús világot élvezhessek a képernyőmön. A hangulatot maximálisan képes átadni, megvan a metropolisz saját alapzaja, erre csak dob egy lapáttal a bárokból, szórakozóhelyekről kiszűrődő zsivaj, zene, dübörgés. Egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy ez bizony a sötét alvilág, bármily csillogó, színpompás és magával ragadó is a környezet, bármelyik ember ránk akaszkodhat a tömegből és akkor jönnek a látványos ökölharcok, ami jót tesz a tapasztalati pontjainknak, viszont egy idő után monotonná válhat a sok pofozkodás. Szerencsére ritkábban kerül sor a random csatákra a második epizódban.


A Pause képernyőn, a begyűjtött experience pontjainkat a karakterünk fejlesztésére költhetjük el, ily módon tehetünk szert újabb és újabb, speciális mozdulatokra, vagy éppen növelhetjük az életerőnk csíkját. A gameplay küldetései változatosak, menjünk el ide, mentsük meg azt, szerezzünk infókat onnan, beszéljünk valakivel, verjünk le embereket, jussunk pénzhez, vigyünk kötszert egy sebesült rendőr barátunknak... Még nem ejtettünk szót a karhatalmi szervekről, pedig szerves részei a történetnek. Időről-időre megleshetjük egy-egy bejátszás erejéig, hogy miben sántikálnak, hogyan próbálják kisakkozni, hogy mi készülődik a kegyetlen alvilágban. Ha már a bejátszásoknál tartunk, nem mehetek el szó nélkül azok, néha csapnivalóan pocsék minősége mellett. Ahol real time átvezetőket alkalmaztak a srácok, ott minden a legnagyobb rendben van, ám érthetetlen módon, néhány renderelt ocsmányság is bekerült a pakliba, amelyek eredetileg szintén a grafikus engine termékei voltak, számomra megfejthetetlen módon CG videókká alakították őket, pixelesek, elmosódottak, és úgy unblokk szar, ahogy van.

A játék grafikája viszont egy erőteljes ellenpólus, gyönyörű, kimunkált, igényes. A hangok mellett a látványvilág felelős a virtuális Tokyo atmoszférájának megteremtéséért, a kettő egysége harmóniában van és az előző generáció egyik legfényesebb végeredményét produkálja. Akik a 60GB-os PlayStation 3-jaikon kívánják futtatni, minden további nélkül megtehetik, hiszen a vas tökéletesen végzi el az emulációt, nincs kifagyás, nincsenek ebből fakadó grafikai hibák, és persze lehetőség van a felbontás felskálázására is, ily módon tartva meg a kifogástalan képminőséget a HD kijelzőkön is.


Sokatoknak nem volt még dolga a játékkal korábban, viszont sokatoknak pedig tudom, hogy már igen. Nem volt a helyzetem egyszerű, hiszen ideális esetben meg kellett volna találnom azt a formátumot, amely mindkét táborhoz egyaránt szól, de úgy érzem, hogy sokkal inkább fordultam azokhoz, akik már jártak a Yakuza világában. Néhány mondatban megkísérlem összegezni a pozitív és negatív, pro és kontra véleményeket, amelyre biztonsággal támaszkodva dönthetitek el, hogy belevágtok-e, a PlayStation 2-es éra egyik záró akkordjába. Sajnos nincs szerencsétek, mert számomra ez a cím többet jelent annál, mint egy gengszteres akció produktum, talán elfogult is vagyok vele szemben. A Yakuza egy valódi kultúrfröccs abból az országból, ahol az emberek érzelmei, megnyilvánulásai az egyik legszélsőségesebb formát öltik a világon. A végtelenül vendégszerető, tisztelettudó, segítőkész társadalmi klisé alatt egy gátlástalan, intrikákkal, burjánzó korrupcióval és hatalmi harcokkal teli, pénzsóvár maffiacsoportosulás működik, nem is annyira underground.


A Yakuza-t akkor pakold kosárba, ha befogadó lelkületű egyén vagy és fontos számodra az, hogy a mi kultúránktól távol álló, olykor elvont, misztikus, tradíciókra építkező, ugyanakkor modern társadalmat ismerj meg közelebbről, majd alábukva, bepillanthatsz ennek sötétebbik oldalába. A japán alvilág nem ismer kegyelmet, a kendőzetlen erőszak, a gátlástalanság, a véres leszámolások, a trágárság és a brutalitás leplezetlenül jelennek meg a Yakuza-ban, ezért nem javallott a gyerekek kezébe pattintani. Ne az legyen számukra természetes, hogy az utcai konfliktusokat minden esetben bunyóval kell lerendezni, amiért még pénzt is kapunk. Az ember feje ne a betonon koppanjon, ha éppen agressziót tanúsít irányunkba. Ne az legyen követendő, hogy csoportokba szerveződve szegüljenek ellen a létező összes törvénynek. Mindezek ellenére, Kazuma Kiryu mégsem az a tipikus vérszomjas, antihős, de pontosan ilyen emberek környékezik meg, úton, útfélen.


Számomra Kazuma egy létező egyén, személyes varázzsal, egyéni motivációval, példaértékű tekintélysugárzással és higgadt önfegyelemmel. Disztingvált, öltönyös keménylegény. A Yakuza egy igényes, informatív anyag, amely útikalauzunk lehet, egy korántsem fiktív, sötét világba, amelyet a szervezett bűnözés, japán melegágyaként tart számon a világ. Ez a remekmű nyitottságot kíván meg a játékostól, amely komoly mondanivalóval halmozza el a japán kultúra sötétebb oldala iránt érdeklődőket. A Sega alkotása sokkal inkább interaktív guide, mint egy sikerorientált maszlag, amit az amerikai játékipar zúdít időnként a nyakunkba és tollasodnak alaposan meg belőle. A nipponi alvilág tiszteletreméltó közeg, bár megértenünk olykor nehéz, egészséges lelkivilágot próbára tévő feladat. A karakterek jellemábrázolása mély és realisztikus, mindenki saját célokkal és egyéniséggel lett felruházva, igazi, választékos mestermunka. Játszhatóság terén is legalább ilyen jól muzsikál, szórakoztat, letaglóz, elmélyít, gondolkodásra késztet, teszi mindezt egy profi grafikai megvalósítás mögé bújtatva. Az atmoszféra megteremtése nálam a legjobbak között számon tartott darab, a szívembe zártam, mert valódi értéket képvisel. Csak ne lenne olyan lelombozóan félresikerült kamerakezelése, vagy legalább sűrűbben kerekedhetnénk felül rajta manuálisan.

A Yakuza nem csak egy röpke fellángolás, egy valódi, hosszú távú szerelmi kapocs fűz hozzá, ennek ellenére nem ajánlom mindenkinek, mert ez egy rétegjáték, időt kell rá szánni, át kell élni, be kell fogadni és fel kell dolgozni. Üzenem ezúton Néktek, hogy Shenmue fanok, igényes, unikumokra szomjazó közönség, kóstoljatok bele, mert életetek egyik legizgalmasabb digitális kalandját rejti magában, a Yakuza. A zenei szekcióért felelős kompózerek olyan nevek, mint Hidenori Shoji, Hideki Sakamoto, Norihiko Hibino, Sachio Ogawa, Keitaro Hanada, Fumio Ito, és Yuri Fukuda, ez sokak számára lehet garancia arra, hogy, az audio élmény sem marad el, a kiválóra vizsgázott látvány mögött. Hiperaktív, Grand Theft Auto-n nevelkedett "bajkeverők" messziről kerüljék el. Ha még többre vágynál, tekintsd meg a játék alapján készült, azonos című, egész estés alkotást is, Takashi Miike rendezésében, valamint tessék szorgalmasan várni a játék folytatását, amely PlayStation 3-ra készülődik és továbbra is Kazuma Kiryu-ra fókuszál majd. Isten hozott, golyó vitt, a japán alvilágban.

#tv#