Amióta az emberiség képes rá, tudatosan keresi más lények társaságát az Univerzumban. 2054 júliusáig mindez eredménytelenül zajlik, ekkor azonban egyszerre két idegen faj is ránk talál, mi több - bár egymás ellenségei - azonnal ki is akarnak minket irtani. Ez majdnem sikerül, szeretett otthonunk a Föld el is pusztul, minden élőlénnyel a hátán, kivéve az emberiség menekülő armadáját ami aztán rövid távon az enyészeté lesz - hála új barátainknak.
Egyetlen űrhajó menekül meg, fedélzetén fajunk kicsiny megmaradt csapatával. A White Whale nevű űrcirkáló menekülőre fogja, azonban az idegenek addig nem nyugszanak, míg mind egy szálig el nem pusztulunk, így addig támadják a hajónkat, míg az egy idegen bolygó felszínébe nem csapódik. Szerencsére az életmentő lifepodokat időben kiköpi magából az űrhajó, benne a túlélőkkel, többek között hősünkkel.
Kalandunk kezdetén sztázisból ébredünk. Amikor a hirtelen erős fényt megszokja a szemünk, egy idegen világot látunk magunk előtt, az eső szakad, de legalább egy ember áll velünk szemben. Ő Elma, aki elmondja hogy a hely ahol vagyunk, a Mira bolygó, itt zuhant le az űrhajónk, ez az új otthonunk. Elma ad fegyvert és megmutat néhány idegen fajt ezen az egészen Föld-szerű planétán. A történet itt indul számunkra a prológussal, ami gyakorlatilag egy oktató-mód, megtanuljuk a harcot, a fegyverhasználatot, és a mozgási képességeinket.
Piiiii-pi-piiiiii, gyere a papához!
A vezérlésben sok nehézségre nem kell számítani, karakterünk tud menni, úszni, valamint ezek gyors verziójaként futni és gyorsúszni. A harc tekintetében sem kell magunkat egyáltalán megerőltetni, egy csata inkább taktikai küzdelem mint ügyességi, az egész abban merül ki hogy egy gombbal kiválasztjuk az ellenfelet, egy másikkal meg elkezdünk rá lőni. Automatikusan. Na jó, közben lehet fegyvert is váltani valamint rohangálni ide-oda az ellencsapások elől de na...
Természetesen vannak speciális támadásaink is, ezeket feltöltődés után szintén egy gombnyomással tudjuk aktiválni. Egyébként érdemes megfontolni, kinek rontunk neki mert egy 25-ös szintű karakter találkozása egy 55-ös szintű mammuttal nem egy sétagalopp még az automata támadás ellenére sem, egyet köp a lény és már mehetünk is vissza az előző checkpointra feléledni.
Ahogy haladunk előre a hatalmas bejárható területen, egyre több lény tűnik fel, akikkel meg kell küzdenünk, a sikeres csaták után nő a rankunk és a szintünk. A támadás nem kötelező, és általában békén is hagynak a leginkább dinoszauruszokra hasonlító Mirát benépesítő lények, azonban van közöttük igazán agresszív, aki ha csak felé megyünk, ránk támad.
Ez a versenyfutás legalább normális helyen van, nem a belvárosban.
Nem mindegy a napszak sem, hiszen van amelyik éjszaka ébred meg és akkor áll neki prédát keresni. Na és persze nyilván jobban lát a sötétben mint mi. Apropó napszakok, a játékban dinamikus az éjjel-nappal váltakozás és az időjárás is, alapvetően enyhe szél van, de van amikor szakad az eső. Nem befolyásol semmit a képességeinkben egyébként.
A sziklás, hegyes terepet váltja a modern felszereléssel rendelkező űrhajó a maga futurisztikus kinézetével, de vannak városok is, még tengerparti nyaraló is akad. A játék nagyságára jellemző hogy a Mira bolygón öt kontinens van, az idegen lények pedig kontinensenként eltérők is lehetnek, persze van amelyik mindenhol őshonos.
Feladataink chapterekre vannak osztva, amik között szabadon mászkálhatunk a terepen és gyűjthetjük a mindenféle elhagyott tárgyakat, amiket ikonok jeleznek a térképen, majd viszonylag közel érve hozzájuk már szabad szemmel láthatóan is hatalmas körökkel jelöli a játék ha valahol fontos dolgot találhatunk. Ugyanígy találhatunk lifepodokat is, teli mindenféle szükséges loottal, de a harcok után is megkapunk bizonyos tárgyakat.
Jaja, az ott egy lézerkard. Ne, ne kérdezd.
Nagyjából a játék felére összegyűlik az összes Skell alapanyag, amivel egy mechát tudunk építeni magunknak, mondanom sem kell, brutálisan fest, újabb erőre kap a játék ennél a pontnál, a harc is más lesz természetesen. Van itt lézerkard (!), aknavető és minden mi szem-szájnak és transformernek ingere.
A Xenoblade Chronicles X tehát magán hordozza az akció RPG-k minden klasszikus elemét, a nagyszerű játékidőt, a látványos helyszíneket, és a karakter generálás minden csínját-bínját is, hiszen rengeteg mindent saját magunk állíthatunk be főhősünkön. Ami az egészen picit ront, azok a Wii U-ra egyébként egyáltalán nem jellemző grafikai problémák, többek között amikor például alszik egy lény, azon mi simán át tudunk sétálni, és ha éppen akkor ébred fel, amikor benne állunk a testében, hát bajban vagyunk - instant halál.
Megjöttek a Japánok az amcsi űrhajóval az orosz lifepodokban. Globalizáció rulez.
A látvány egyébként a fenti anomáliát leszámítva egészen káprázatos - óriási, már-már monumentális lények, ezernyi kisebb-nagyobb élőlény és megannyi, változatos terület, amely természetesen teljes egészében bejárható. Amíg az eseményeket kintről figyeljük és eltekintünk a grafikai korlátoktól, le is nyűgöz az egész. Ehhez még jelentősen hozzátesz a zene atmoszférája, amiben keveredik a nagyzenekari előadás, a kórus-ének és a modern gitár, amely így egy vérbeli Japán hangulatú aláfestést ad a játékhoz.
Sajnos a zene időnként elhallgat és akkor jobban zavaróvá válik ahogy emberünk fut, elég röhejes tud lenni az a tipikus surrogó hang, amit még C64-en szoktunk meg közel harminc évvel ezelőtt. Picit ront az összképen, de annyi baj legyen.
Játékidőre nem lehet panasz a Xenoblade Chronicles X esetében, embertelen mennyiségű időt lehet beleölni, kevés olyan játék van amiről úgy készül cikk a Game Channelre hogy nem jutunk el benne legalább a 75%-áig, nos ez a játék ilyen. Nagyjából 25-30 óra aktív játékidő után nem vagyok a felénél, ami betudható annak is, hogy képes vagyok rengeteget császkálni a pályákon és harcolni ha kell ha nem, de ettől függetlenül is, szokatlanul nagy játékidővel bír.
Vajon melyik út megyen Budára? :O
Ez manapság abszolút pozitívum, tekintve hogy vannak játékok szégyenteljes 5-10 órás játékidővel is. A szavatosság tehát garantált, aki szereti a JRPG-t, megspékelve akcióhangulattal, mindenképp jó lóra tesz ha befektet a Wii U egyik legjobb címébe. Persze csak akkor, ha képes megbocsájtani a grafikai anomáliákat és a glitcheket. Nem sok van belőlük, de Wii U-n nem ezt szoktuk meg.
Ami talán a játék legfájóbb pontja, az a történet, az ugyanis kiábrándítóan siralmas. Gyakorlatilag nincs, mégis úgy próbálja a játék eladni mintha lenne. Abszolút kihagyható lett volna a rengeteg történetmesélés az átvezetőkben, például fura hogy az állítólag nyüzsgő civilizációban alig találkozunk pár emberrel. Ha ezen át tudunk siklani (valószínűleg azok vannak többen), akkor a végeredmény egy olyan cím, amiért már évek óta kiáltott a Wii U.
A Xenoblade Chronicles X személyében megérkezett egy olyan exkluzív játék, ami képes a hardcore réteget is megfogni, mindezt úgy hogy a Nintendo bája is megmarad. Ha a konzol tulajdonosa vagy, vétek lenne kihagyni - még akkor is ha az RPG nem a szíved csücske!
- de én itt leszek akkor is amikor jössz. És a fanatikus Balaar is. 
