Vampire: The Masquerade - Swansong teszt

Valamennyire párhuzamba lehet állítani a Warhammer 40k-val, de ott legalább az utóbbi időben érkeznek a minőségi digitális portékák, de úgy fest, hogy a széles közönség egyszerűen nem vevő a vámpíros -vérfarkasos vonalra, pedig hatalmas potenciál rejtőzik benne. Rettenetesen árnyalt és jól összerakott ez az univerzum, tele intrikával, mindenféle machinációval, összeesküvéssel és persze véres leszámolással.

Amikor azt mondom, hogy jól és alaposan kidolgozott, akkor azt értsétek is úgy - elég csak felütni az ide vonatkozó passzusokat bármely online könyvtárból, garantálom, hogy hetekre el lehet veszni benne. Ezt a szituációt unta meg a Nacon/Big Bad Wolf kettőse és hozták tető alá jelen tesztünk alanyát, a Vampire: The Masquerade - Swansong-ot. Jól látjátok, messze nem ez a cím fogja elindítani a forradalmat, de attól még a korrekt iparosmunkán túlmutat. Csak az a sok rettenetes hiba ne lenne!

Lehet, hogy be kellett volna kenned magad naptejjel. Lehet.

Van pár dolog, amit érdemes előre tisztázni. Alanyunk nem nagyon vesződik a WoD bemutatásával, így ha most találkozol először ezzel az egésszel, garantálom hogy egy mukkot sem fogsz érteni belőle. Oké, ez nem teljesen igaz, mert bődületes mennyiségű háttérinfót oszt meg velünk a játék és szépen lassan ki tudjuk kupálni magunkat, de ahhoz mindent el kell olvasni a különféle klánoktól kezdve a Kamarillán át az olyan egyszerű kifejezésekig mint "Kindred" és "Vessel".

A második dolog ebből következik: korrekt angol hiányában neki se álljunk, mert semmit, de tényleg semmit sem fogunk érteni az egészből. És igen, a történet talán a legfontosabb pontja tesztalanyunknak, szóval a legnagyobb pozitívumtól fosztanánk meg magunkat. Na, most hogy sikeresen elvettem a kedvét az olvasók felének, lássuk, hogyan sikerült a cucc.

Történetünk Bostonban játszódik, napjainkban. Az új herceg, Hazel Iversen az eddigi torzsalkodás helyett szövetséget ajánl Hartfordnak, egy másik kamarillának, ahol a kvázi vérmágusok élnek. Természetesen egész lényük berzenkedik ez ellen, viszont a tán legnagyobb, londoni központ elesése miatt szükségesnek érzik mindkét fél a szövetség létrehozását. Természetesen ezt nem nézi mindenki jó szemmel és nagyjából akkor kapcsolódunk be az eseményekbe, amikor egy vörös riasztás miatt Hazel magához kéri három talán legmegbízhatóbb emberét, hogy segítségükkel kiderítse, mi történt.

Még messziről is sukár vagyok

A kaland folyamán mindhármukat irányítani fogjuk, az ő szemükön keresztül kerül bemutatásra az egész elbeszélés. Természetesen teljesen eltérő a személyiségük, habitusuk és a klánjuk, ami azért meghatározza az alapvető viselkedési formájukat. Az egyetlen férfi Galeb Bazory, aki több évszázada létezik: kimért, nyugodt modora, elegáns megjelenése sokakat megtéveszthet, de valójában ő a bostoni kamarilla egyik leghalálosabb gyilkosa.

Emem ezzel szemben lobbanékony, harsány, igazi Toreador képviselő - lényegesen fiatalabb mint Galeb, de talpraesettsége miatt magas ranghoz jutott a konklávéban. Utolsó szereplőnk Leysha, aki talán egyben a legérdekesebb. Állandó látomásokkal küzd és meglehetősen labilis a pszichéje, ugyanakkor lánya miatt kénytelen összeszedni magát. Emellett persze mesteri detektív és az álcázás nagymestere.

Szóval az ő segítségükkel kell rájönnünk, hogy milyen erők akarják a frissen megszerzett status quo-t felrúgni. Nyilvánvalóan ahogy egyre mélyebbre megyünk, úgy válik minden rettentően komplikálttá. A Vampire világában nincs jó vagy rossz döntés: kizárólag a szürke árnyalatai léteznek. Pontosabban egyetlen dolgot kell szem előtt tartani: a Maszkabál, az emberekkel való együttélés és rejtőzködés nem sérülhet semmilyen módon mert az a puszta létüket sodorná veszélybe.

Boxoló vámpírok, milyen eredeti

Ez természetesen a játékmenetre is alaposan rányomja a bélyegét. A Swansong egy abszolút a narratívát fókuszba helyező kalandjáték, természetesen rengeteg klasszikus szerepjáték elemmel fűszerezve. Ezt úgy képzeljétek el, hogy mindhárom főszereplőt először valamilyen kasztba kell besorolni. Oké, összesen három lehetőség közül választhatunk, ami azért nem sok.

Itt igazából azt kell eldöntenünk, hogy vámpírunk mindenhez is értsen, de semmiben se legyen nagymester, vagy esetleg kiemelkedő legyen a nyomozást és keresgélést elősegítő témákban (nyilván a többi kárára), vagy pedig a szociális interakciók legyen az igazi terepe. Bármennyire is triviálisan hangzik, a döntésünk alapjaiban fogja befolyásolni a játékmenetet, valamint az elérhető opciókat egy adott szituációban. A játék nyelvére lefordítva ez úgy működik, hogy három eltérő, fő tulajdonságot különböztetünk meg: Social, Mental és Physical. Ezek szintjét egy pötty jelöli - értelemszerűen minél magasabb valami, annál jobb esélyekkel indulunk.

Mindegyikhez tartozik egy-egy almenü, ahol szemezgethetünk a másodlagos képességeinkből, amik a keresgélés és a kommunikáció közben jutnak szerephez. Ez eddig oké, viszon innentől válik nyögvenyelőssé az egész: rendelkezünk úgynevezett diszciplinákkal, tehetséggel és traitekkel. Sajnos teljesen feleslegesen lett agyonbonyolítva az egész, ráadásul új játék kezdetekor egy mukkot sem értünk majd ezek használatából.

Ez valami belső gag amit értenem kéne?

A diszciplinák egy karakter kvázi különleges képességeit mutatja be, amiket aktívan fogunk is használni, viszont a másik két elem teljesen felesleges, rendkívül erősen filler jellegük van. Na, remélem alaposan összezavartam mindenkit. A rendszer finoman szólva sem gördülékeny, de csámborgás közben azért rá lehet érezni. Egy adott fejezetben mindhárom hőst fogjuk irányítani (testszőleges sorrendben abszolválhatjuk a pályákat) - sosem lesznek egy időben egy helyen, szóval mindegyikük más-más aspektusból mutatja be az eseményeket.

Aztán ha egy adott chapterben mindhármukkal végeztünk, akkor lépünk át a következőre, döntéseink függvényében. Ezt muszáj kihangsúlyoznom, mert a sztori szerves része hogy a legtöbb helyzetben több lehetőség közül kell választanunk. Így természetesen mi alakítjuk az egész mesét, ami, mondanom sem kell, nagyon jót tesz az amúgy sem rossz szavatosságnak.

Kicsit úgy képzeljétek el mintha a Heavy Rain/Detroit és a Supermassive Games által képernyőre álmodott művek ( Dark Pictures Anthology, majd a The Quarry, satöbbi) szerelemgyereke lenne. Amint végzünk egy szakasszal, kapunk egy összesítő képernyőt, ahol a stuff megmutatja, mit abszolváltunk, mit hagytunk ki és hol dönthettünk volna másképp - ennek fényében kapjuk az XP-t, amit a fentebb emlegetett képességek fejlesztésére költhetünk el.

Mire költsem azt a sok xp-t?

És akkor a tényleges játékmenet. Alapvetően nagyon hajaz az egész a Hitman játékokra: kapunk egy meglehetősen kicsi bejárható területet, ahol meg kell vizsgálnunk egy csomó tárgyat, nyomoznunk kell valamint legfőképp rengeteget beszélni, ahol hangsúlyos szerephez jutnak a mentális per szociális skillek.

A legjobb példa, ha csacsogunk valakivel és elejt egy számunkra fontos infómorzsát. Ekkor lehetőségünk van meggyőzni/megfélemlíteni (attól függ, mit ajánl fel a beszélgetés), ami képesség próbához vezet. Ha alapvetően magasabb szintje van az éppen használni kívánt lehetőségünknek a velünk szembenállóéval, akkor sima liba. Ha nem, akkor láthatjuk hogy mennyivel vagyunk alatta - itt jön képbe az úgynevezett Willpower, amit a bal felső részen találunk.

Ezzel fel tudjuk turbózni a használni kívánt opciót, hátha így nagyobb sikerünk lesz. Természetesen okosan kell élni ezzel a lehetőséggel, mert egyrészt simán lehet, hogy így is bukjuk a dolgot (a legtöbb velünk szembenálló szintén vámpír, ugye), másrészt nagyon gyorsan le tudjuk meríteni a wp adagunkat. A Hunger (éhség) szintén érdekes. Ez hasonló elven működik mint az akaraterő, csak épp fordított a menet - a legtöbb diszciplina növeli a hunger szintünket. Ha kritikus pontra érünk, akkor annyira átveszi a vérszomj agyunk felett az irányítást, hogy tulajdonképpen minden próbát és beszélgetést elbukunk, mert nem tudunk másra koncentrálni, csak a vérre.

Kényelmesnek tűnik ez az ágy

Szóval ahogy látjátok, eléggé összetett a játékmenet és sajnos ez az élmány kárára válik. Teljesen feleslegesen van ennyire megkutyulva az egész, egyszerűen nem használja ki a rendszer a szerteágazó lehetőségeket. Viszont az igazán nagy gond nem ezzel a szegmenssel, hanem a külcsínnel van. Ha nagyon nyers szeretnék lenni, szinte botrányos, ahogyan a Vampire fest.

PS5-ön zajlott a teszt, de sokszor legszívesebben abbahagytam volna az egészet a francba, annyira illúzió és élmény romboló. Nevetségesen festenek a szereplők, az arcmimika konkrétan nem létezik, a lip syncet meg hagyjuk. A mozgási animációkat látva szerintem még egy kezdő grafikus vagy tervező is eltakarná a szemét. Nem ragozom, konkrétan rettenetes ez a rész, semmilyen formában sem méltó ehhez a generációhoz, de talán még a PS3-hoz sem.

Ha ez nem lenne önmagában elég, még bugos is: random beleakadunk tereptárgyakba, levegőben lógnak az NPC-k, esetleg simán átgyalogolnak a dolgokon. Az a legszörnyűbb, hogy még így is van azért hangulata, főleg azoknak a szekvenciáknak, ahol ki kell derítenünk, mi történhetett egy adott helyszínen, miért néz úgy ki mint valami emberi mészárszék.

Persze, bálna csontváz, miért ne?

Őszintén mondom, hogy szerettem volna sokkal magasabb pontot adni a végén a Swansongnak, mert látszik, hogy azért dolgoztak vele rendesen. Értékelendő a sok információ, a kidolgozott történet illetve a diverz szereplők, akik tökéletesen simulnak bele a kánonba. A döntési lehetőségeink rendben vannak (nincs jó vagy rossz) és emiatt kifejezetten magas az újrajátszhatóság.

A külcsín sajos ellenben olyan, amilyen - ez már az a szint amit tényleg nem lehet szó nélkül hagyni. Ennek ellenére ha fejest akarsz ugrani bele, kifejezetten bátorítalak, mert ahogy látjátok, az ára rendkívül kedvező. A rajongóknak meg kötelező, nyilván.