Uncharted 3: Drake‘s Deception teszt

Természetes, hogy amint megismerkedtem a videojátékok csodálatos és rabul ejtő világával, egyből az én szeretett professzorom kalandjait akartam átélni digitális formában. Hunchback, Pitfall, - remélem ezek a címek mondanak nektek valamit. Később természetesen engem is elkapott a Tomb Raider láz, egyetlen dologért duzzogtam csak csendesen: oké, hogy csinos-bögyös jószág Lara, de mégsem férfi, márpedig egy igazi régésznek/kalandornak illene férfinak lennie, karcos hanggal, állandóan borostásan, mint a dél-amerikai maffiózók.

Egy ideig sikerült a bennem lapuló régészt elaltatni, egészen pontosan 2007 végéig, amikor számomra teljesen váratlanul megjelent az Uncharted első része. (mentségemre szolgáljon, az akkori munkám miatt nagyon kiesetem a gamer körökből, finoman fogalmazva sem voltam naprakész) Természetesen, ahogy egy kicsit jobban utána olvastam, éreztem, hogy a tekintetem kezd a messziségbe révedni. Dzsungeleket, ősi romokat, rothadó hajókat és hullákat láttam, hegyekbe-völgyekbe merészkedtem, csapdákat hatástalanítottam mindenféle egzotikus tájon. Szóval tudtam, hogy ezt a játékot mintha nekem találták volna ki. Ha jól emlékszem, két délután alatt végig is vittem, de akkor reggel 10 órakor kezdtem, és valamikor hajnalban hagytam abba, hogy pár óra alvás után újra a tv előtt találjon a felkelő nap.

Nem tudtam betelni a programmal, szinte sokkolóan hatott rám a látvány. Azt a részt, amikor a dzsungelből kiérve megláttam először a sziklákon akadt náci tengeralattjárót, azt hiszem játékos pályafutásom egyik legkatartikusabb élményeként könyveltem el. Bár messze nem volt hibátlan az anyag, engem semmi nem érdekelt. Volt benne lövöldözés, szerelem, felfedezés, bunyó, karizmatikus szereplők, kis misztikum és persze az öröm, hogy egy időre Sir Francis Drake elfeledett térképének segítségével El Dorado, az Aranyváros nyomait kutathattam. Összesen hatszor játszottam végig a programot.

Több mint 2. 6 millió értékesített kópia után természetesen predesztinálható volt a folytatás is. Nem is csalódtak az emberek, köztünk én sem, az Uncharted 2: Among Thieves pontosan ott folytatta, ahol az előd abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy a képzeletbeli skálán a lécet pár centivel még feljebb helyezte. Emlékeztek a kezdésre, ahogy Drake a vonaton egy lőtt sebbel magához tér? Sok program próbálkozott már az In medias res dologgal, de azt hiszem nem túlzok akkor, amikor azt mondom, hogy talán itt volt eddig a leghatásosabb. A történet ezúttal Marco Polo és Kubla Khan körül bonyolódott, a helyszínek között szerepelt a félig lerombolt Nepal, Borneo dzsungelei, az elfeledett város, Shambhala, sőt, a Himalájába is eljutottunk ahol igazi tutiság volt jakot simogatni.

Szerencsére pontosan azt kaptuk tovább finomított formában, mint ahol az első részt abbahagytuk. Izgalmas, noha néhány helyen egy kicsit túlcifrázott sztori, sok-sok fedezékes-lopakodós lövöldözés, állkapocsszaggató külcsín és tartalmas, kihívással teli belbecs, ami egy hatalmas újítással, az online játékkal is ki lett bővítve. A kooperációra épülő módozatokkal nagyon sok időt töltöttem el, ellenben az egymást hentelő porció valamiért nem jött be annyira, így azt hanyagoltam is. A világ videojátékos kritikusainak is elnyerte tetszését Nate kalandjának továbbgondolása, amit átlagosan magas pontszámmal jutalmaztak a különböző médiumok, de talán a lényegesebb információ az eladott 3. 8 millió példányszám világszerte.

Elnézést kell kérnem a Tisztelt Olvasóktól a hosszúra nyúlt bevezető után, de mint minden jó mesét, Drake kalandjait is illik az elején kezdeni, hogy utána nagyobbat robbanjon a szeretetcsomag egyenesen a Naughty Dog és a Sony boszorkánykonyhájából. Hölgyeim és Uraim, szeretném Önöknek bemutatni az est fénypontját, az Uncharted 3: Drake's Deception-t!

Hatalmas lendülettel kezdtem el megírni a bevezetőt, de most igazán bajban vagyok. Csak bámulom a monitorom fehér hátterét ahogy gúnyosan néz rám. Megpróbálom visszapörgetni a fejemben a játék alatt átélt történéseket és valami frappáns szócsokorral elkezdeni, de a gondolataim úgy csúsznak ki a fejemből, mint Drake kezéből a Rub' al Khali homokja. Azt már lehetett sejteni eddig is, hogy héroszunk nyakában hordott gyűrű különleges szerepet tölt be az életében, a miértekre azonban eddig nem kaptunk választ. Egy kis túlzással azonban a harmadik rész a pici ékszer köré épült, no meg természetesen Nathan és Sully különleges kapcsolatára. A kezdés most nem annyira epikus, de legalább annyira hatásvadász. Hőseink a ködös London belvárosában vágnak át, hogy egy igencsak rosszarcú emberrel próbáljanak egy zsíros kis üzletet lebonyolítani, ami természetesen rosszul sül el, akárcsak egy bizonyos pisztoly. Az intro és egy jó kis kocsmai bunyó után kezdődnek el az igazi bonyodalmak, gyakorlatilag több kérdőjel lesz a fejünk fölött, mint Riddler ruháján. A történetről nem is szeretnék nagyon sokat mesélni, minekután az elbeszélés egy nagyon erős pontja a stuffnak. Természetesen itt is van főgonosz, világmegmentős cél, Chloe és Elena is visszatér, akadnak jócskán fordulatok is. A száraz tények helyett engedjétek meg nekem, hogy egy kicsit szabadjára engedjem a fantáziámat és hadd meséljek a játékról nektek.

Már amikor a jól megszokott kezdő zene felcsendült, akkor 36 fogas vigyorral ültem bele a kényelmes kanapémba. Ahogy végignéztem a nyitányt és 3-4 órát beleöltem a progiba, teljesen paff voltam. Ilyen minőséget, ilyen audiovizuális gyönyört nem igazán láttam játékos pályafutásom során! A környezet szinte tökéletesen van kidolgozva, szereplőink lemásznak a képernyőről. Komolyan mondom, ha egy az egybe, a gameplay-el együtt leforgatnák az egészet, mint egy mozit, már akkor is ordenáré kasszasikert érnének el a Sonynál. Hihetetlen, hogy mennyi apróságot, hangulatfokozó elemet pakoltak bele a készítők: ha Drake egy vízszintes falfelület mellett megy el, kiteszi a kezét hogy ne menjen neki. Néha megbotlik a lépcsőkön. Van, amikor a tüzet fogott ruháját oltogatja. És természetesen MINDEN egyes apró eseményt, ami menet közben történik vele, kommentál a sajátos stílusában. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ennyire élettelinek és emberinek egy digitális hőst. De igazából majdnem mindenkit felsorolhatnék, szinte tökéletesre sikerült a karakter kidolgozás. Aztán ott vannak a helyszínek. Még felsorolni is nehéz a sok-sok bejárható terepet: itt egy erdősebb terep Franciaországban, ott egy arab kisváros.

Aztán hirtelen hősünk múltjában kalandozunk, hogy aztán egy villanással áttérjünk a tengerre. Ahogy felocsúdunk, máris egy zuhanó gépben találjuk magunkat, hogy megérkezzünk a plakátokon is látott helyszínre, a Rub' al Khali sivatagába. A változatosság szemet gyönyörködted, szokták mondani az okos és tanult emberek, de itt sokkal többről van szó. (Nagyon sok helyszínt kihagytam illetve összekevertem a sorrendet). Természetesen apróbb grafikai hibák, bugok itt is becsúsznak, de őszintén, ez kit érdekel? Ránézel a monitorodra és valami olyan csodát látsz amit eddig még nem. Árad az egész játékból a nagybetűs HANGULAT: a sivatagban együtt szenvedsz a hőssel és már te is a kiszáradás határán leszel. A víz alatt akaratlanul nem fogsz levegőt venni, nehogy megfulladj. Ha vérzik valamije, te is a sebhez kapsz, aztán rájössz hogy semmi gond. Napokig tudnám sorolni nektek az ilyen dolgokat, de a lényeg az, amit fentebb már megemlítettem. Ilyen minőséget úgy en bloc nem sok játék ütött még meg!

Na, elég is volt ebből, nézzük egy kicsit szigorúbb szemmel a dolgokat. A játékmechanizmus természetesen majdnem ugyan az marad: felfedezés, mászkálás, fedezékből lövöldözés, bunyózás, logikai feladatok, lopakodás-tehát nagyjából minden maradt a régiben, csak a hatványára emelve. A fegyverek között fogunk ismerőseket és újakat is találni, érdemes váltogatni, kitapasztalni őket. A hangokon és a zenéken megint nem lehet fogást találni, mert az eddig jól megszokott szinkronok és dallamok csendülnek fel, persze jó néhány új, főleg ázsiai és arab jellegű melódiával kiegészítve. Szerencsére az egyszemélyes kampány hossza teljesen rendben van, olyan 8-10 óra közé lehet tenni, nehézségtől, nézelődéstől és elhalálozástól függően. Igen, kedves Vér Istvánok, ha öt óra alatt átrohantok itt, akkor valóban rövid lesz a játék! Tartalom, kihívás, grafika az egyszemélyes móduszra csillagos ötös! De tovább is van, mondjam még?

Természetesen megkapjuk a jól megérdemelt online mókát is, rögtön két különféle variációban. Az egymás elleni, azaz versus rész nagyjából hasonló, mint az UC 2-ben, persze egy kicsit csiszoltabb formában. Nagyjából ugyanazokat a módokat is kapjuk vissza, amiket azonban alaposan felturbóznak a perkek és az úgynevezett kickbackek. A kettő között a különbség az, hogy míg az egyik állandóan kifejti a hatását, a másik egyszeri, de azonnali előnyhöz juttat minket, például teremtünk rakétavetőt vagy átalakulunk egy irgalmatlan lassú, de szívós vasheggyé. Szerencsére a multi támogatja a buddy módot, azaz az összedolgozást, illetve az eléggé sokrétű fejlődést. Jópofa egyébként ez a versus multi, de az azért bizonyos hogy az egyszemélyes rész monumentalitásához nem érhet fel.

A másik online játszható porció azonban már viccesebb, itt a kooperáció a lényeg, egészen pontosan az itt található mindhárom mód erre épült.

Az Arena olyasmi, mint valami Horda mód, a hullámokban támadó ellenfeleket kell jól lelövöldözni. Az Adventures már egy érdekesebb dolog, itt ugyanis a második és harmadik rész néhány átalakított pályáját kapjuk egy három fős mókához. Itt is nagyjából a tűzharcról szól a dolog, de sokkal intenzívebben, mint a versus résznél. Ami nehézzé és egyben viccessé teszi, hogy a játékosok egy közös életerő csíkot használnak, gondolom a durvaanyázós, szekálós beszólogatásokat mindenki hozzá tudja képzelni. A harmadik a Hunters, ami egy picit kilóg innen, lévén kétfős csapatok vadásznak egymásra és egy kincsre, illetve amikor valamelyik brigád védi az aranyat, akkor kapnak sok gép irányította társat is.

Most jött el az a rész, amikor a hibákat kellene felemlegetnem, de egyszerűen nem tudok rosszat írni a játékról. Hogy túlzottan lineáris lenne? És ez kit zavar ilyen szórakoztató, gyönyörű és tartalmas pályák mellett? Lehetne hosszabb? Hja, én is élhetnék örökké, sőt, szívesen megenném a tökfőzeléket is, de mégse szeretném. A Naughty Dog valami olyasmit alkotott, ami egyrészt nekünk, játékosoknak öröm, ellenben a többi fejlesztőnek bosszúság. Ezt mindenkinek, géptípustól függetlenül, látnia, éreznie, szagolnia kell. Kérd kölcsön a havertól, bérelj egy Ps3-t, állj be punknak és kéregess a piros lámpáknál, jóformán mindegy: az Uncharted 3-t mindenkinek ki kell próbálnia!