Azt hiszem, alig akad olyan ember, aki nem tudná mire gondolok, ha megemlíteném neki a Toy Story nevet. A ma már világhírű játékok először 1995-ben látogatták meg a mozikat, s elsöprő sikerük után négy évet kellett arra várnia a rajongóknak, hogy ismét a vásznon láthassák Woody-t, Buzz-t és a szedett-vedett csapatot. A folytatás nem hogy ütötte az első rész sínvonalát, hanem kiforrottságával olyan magasra helyezte a Pixar számára a lécet, amit sokan úgy gondoltak, nem lesznek képesek megugrani. Az évek lassan teltek, újabbnál újabb számítógépes animációt használó filmek jöttek, s bár a Pixar is mindvégig aktív maradt, úgy tűnt, a Játékháború harmadik felvonására már nem számíthatunk. Aztán persze megtört a jég, s 11 évvel a második rész után trilógiává bővült a sorozat, hogy a harmadik epizóddal a szemünk elé tárja, mi vár akkor a játékokra, ha gazdájuk már kiöregedett belőlük. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a filmmel egy időben befutott a játékváltozat is, amelyet jelen tesztünk folyamán alaposan ki is vesézünk. Lássuk hát, mitől is játék egy játék.
Mesék a tábortűz mellől
Roppant szimpatikus a játék kezdő felállása. Nem követi szigorúan a film eseményeit, inkább egyfajta kiegészítőként szolgál a nagy testvér számára. Kedvenc plasztik figuráinkat egy társasjáték felett láthatjuk, amint múltról sztorizgatnak, mialatt az éppen beszélt események megelevenednek. A társasjáték lesz úgymond a főhadiszállásunk, innen tudjuk elérni a játék két nagy részéhez kapcsolható részeket, azaz mind a történet mód küldetéseit, mind a Toy Box-hoz kapcsolódó elemeket.
A történet mód adja a játék gerincét, s mutatja a legtöbb kapcsolatot a filmmel. Az irányítható karakterek között Jessie, Woody és Buzz szerepel, s hét pályán kell megmutatnunk a világnak, hogy ki is a tökös gyerek. Ez még egész korrektnek is tűnne, sajnos azonban a hét szint nagyon hamar végigvihető - öt óra bőven elég hozzá, a legkisebbeknek is maximum pár órával kell több hozzá. Amennyire rövid azonban ez a rész, annyira szórakoztató is. Tudom, elsőre kicsit furcsán hathat, hogy egy ilyen jellegű alkotás játszása során nem a fogunkat szívjuk kínunkban, de amennyire meglepő ez a tény, annyira örömteli is. Úgy látszik, van még remény, s a pénzéhes médiaóriások nem csak lehúzni akarják a filmek rajongóit, hanem valódi szórakoztatást is képesek ilyen formában nyújtani.
Mindhárom szereplő különböző képességgel rendelkezik, amiket kombinálva kell túljutnunk az éppen aktuális akadályokon. Buzz elképesztően messzire képes eldobni a társait, Woody a felhúzóját beakasztva tud elérhetetlen helyekre eljutni, míg Jessie a falba lőtt dartsnyilakon tud játszi könnyedséggel haladni.
A kooperatív pályák bár nem lett rosszak, a három szintből kettőt végtelenül unalmasnak találtam. Egyszer az óvodában kell különböző versenyeket megnyernünk, majd kiszabadítva a társainkat meglépnünk onnan. Az alapvető hiba itt most bennem van, ugyanis ezek a feladatok végtelenül könnyűek voltak a számomra, de egy hét éves kisgyereknek már lehet, hogy kihívást jelentenek, és nagyon valószínű, hogy az utóbbi kiskölyök képviseli a célcsoportot, nem pedig én.
A másik Buzz-t szerepeltető pálya a legutolsó szint, amikor egy elátkozott városban kell legyőznünk a gonosz boszorkányt és megállítani a zombi muffinok invázióját. Semmi extra nem volt ezen a részen, mindössze pár 15 méter magas muffinszörny, egy klónozódó gonosz boszorkány, gömbtehén ágyú, meg milliónyi hullasüti... csak egy újabb nap az irodában.
Woody kalandjai messze nem hozzák a Buzz-é során tapasztalható élményfaktort, valahogy nincs meg az a plusz, mint a csillagharcosnál. Az első küldetés gyengeségét betudhatjuk annak, hogy legelső pályaként bele kell szoknunk a játékba, de a másik szint harmati mivoltát nem tudom megbocsájtani. Platformos-ugrálós részről van szó, s míg Buzz-zal szabad kezet kaphattunk a kamera kezelése felett, addig a cowboy-t rögzített állásból nézhetjük csak, s így a precíz ugrásokat nagyon könnyen el lehet véteni...
A láda mélyén
...mint ahogyan a grafikus engine-k is elkopnak az idők folyamán. Nincs mit szépíteni rajta (bár az illetékesek ezt megtehetnék), egyszerűen ma már kevés az a vizuális élmény, ami minket ér a Toy Story 3 nyüstölése közben. Igaz, megvan ennek az előnye is, mert így a játékot egy mikrohullámsütő is gond nélkül képes futtatni, de azért egy kicsit igen polírozhattak volna rajta.
Ami azonban lenyűgözött, az a mozgásanimációk minősége. A különböző karakterek változatos séma szerint mozognak, s a kidolgozásra fordított idő gyönyörűen meg is látszik a szereplőkön. Külön kiemelném Szemenagy mozgását, eszméletlenül élethű lett.
Plusz pont jár a fejlesztőknek az átvezetőkért is. A manapság népszerű szokással szemben ingame jelenettel nem sokat fogunk találkozni, ellenben CGI animációból akad egypár. Ezek kidolgozása szép, panaszra csak az adhat okot, hogy meglehetősen rossz minőségben tárulnak elénk. Az alacsony felbontást nem tudom mire vélni, ugyanis a szebb videók nem sokkal dobnák meg a játék méretét.
Sajnálatos még az a tény is, hogy a grafikai beállítások meglehetősen szűkre vannak szabva, a felbontáson kívül (elég alacsony palettán mozog a választási lehetőség) még egy két kisebb dolgot lehet módosítani, és itt ki is fújt a sztori.
"Vadász egyes hívja Csillagbázist, vétel!"
A hangok nagyon el lettek találva. A szinkron tökéletes, az átvezető videók mind-mind hozzák hangügyileg is azt a bizonyos szintet. A zene szintén rendben van, a filmekből már megszokott szólamokat hallhatjuk vissza, illetve belekerült számos új dallam, amik mindig illenek az adott szituációhoz, egyfajta hangulati alapot teremtve az éppen folyó eseményeknek. Ez különösen a Toy Box egyik feloldható építménye, az elátkozott kastély bejárása során figyelhető meg. Hátborzongató a muzsika, de persze a jó értelembe. Kicsit sejtelmes, kicsit félelmetes, de csak a rajzfilmekben megszokott szintig - ez a szövegre is teljes mértékben igaz.
Tetszett, ahogyan a játék eladja a saját vicceit, azt, hogy képes ironizálni. Ilyen volt az például, amikor Guba a polgármesteri címért indult, ellenfele pedig egy árva volt. Ő komolyan előadta a programját, illetve, hogy miért Őt érdemes megválasztani, mire ellenfele csak össze-vissza, afféle Sims-es módon hebegett-habogott, mégis Őt éljenezte a tömeg (tudniillik az árvák nem tudnak beszélni). Ekkor malacbarátunk kiakadt, hogy nem látják, hogy az az árva csak egy idióta gyerekjáték, aki beszélni sem tud, nem hogy egy teljes várost irányítani...
Aki hosszú ideje gamer - aki csak most kezdte, valószínűleg az is -, tisztában van vele, hogy sokszor az irányításon múlik egy-egy játék sikere. Lehet valami hihetetlen jó, hogyha egyszerűen egy ajtón bemenni valódi szenvedést jelent, nem beszélve az olyan jelenetekről, amikor szükség van a gyors cselekvésre. Máig visszasírom például a hatodik Tomb Raider részt (Angel of Darkness), ami minden hibája ellenére élvezhető alkotás lett volna, de olyan szinten gáz volt az irányítása, hogy egy kukára való felmászás sokszor perceket vett igénybe.
A cowboyjal kapcsolatban akkor van gond, amikor a játék platformerre vált, és minél gyorsabban kell elugrálnunk A pontból B-be. Míg a csillagharcos esetében az ilyen részek felett is szabad kamerakezelést kaptunk, azaz megmaradt a TPS nézet, addig itt az rögzítetté változik és aki próbált már így játszani, az tudja hol itt a gond. Nagyon nehéz belőni, hogy akkor most megfelelő-e az ugrási irányunk, esetleg fordulnunk kellene-e még, ráadásul a karaktereink képesek a levegőben is változtatni az irányukat, ami itt több hátránnyal jár, mint előnnyel.
A másik probléma az irányítással a célzórendszer volt. Valamiért PC-n nagyon nem esik kézre, hogy mindig célzó módba váltsunk, s úgy próbáljuk leszedni az ellenfelet. Sokszor azon kaptam magam, hogy random próbálom az ellenséget gumilabdákkal dobálni, mert mindig ki-be lépkedni célzásból szimplán frusztráló.
A válasz határozottan igen, megkapja a játék a felszállási engedélyt. A Toy Story 3 minden ízében egy jó alkotás lett, ami minden hibája ellenére - amit valószínű, hogy a célközönség ki sem szúr - képes végig szórakoztató, szerethető maradni. Úgy tűnik, csak van még remény a filmmutációk számára. A komoly produktumoknak eddig is volt példájuk (Riddick ugyebár) arra, hogy minőségi is lehet egy ilyen fajta játék, s most már, az utóbbi idők egy-két nyerő alkotásával (G-Force, Alice in Wonderland) és jelen tesztünk alanyával kiegészülve a kisebb kaliberű alkotásoknak is lehet etalonjuk. A Toy Story 3 végre egy olyan játék, amit ha a moziból kijöve megkíván a gyerkőc, nyugodt szívvel meg lehet venni neki, nem fog csalódni.
