Thymesia teszt

Ami, szerintem, az ilyen alkotásoknál fontos, az a világ és a hangulat; ez az, ami pillanatokon belül meg tudja ragadni a gyanútlan játékost. A legtöbb esetben a sztorit el lehet engedni, hisz a legtöbb esetben sokat nem fogunk megtudni, még, ha tele is van a játék jegyzetekkel, ráadásul a játékmenetre nincs igazán hatással. A hangsúly a harcon van, a Boss-okon, a tárgyakon, a szintlépésen és a különféle kiegészítő játékelemeken. Ezektől válik igazán szórakoztatóvá egy ilyen alkotás.

Mai tesztünk alanya, a Thymesia-t, sajnos nem egy nagy Souls-like játék, annak ellenére, hogy az első ponton nagyon a helyén van. Hangulatában és prezentációjában hasonlít a Bloodborne-ra, a környezetek részletekes, úgy-ahogy, és engem hamar beszippantott. A történet szerint egy végzetes fertő pusztított végig a világon, megölve, vagy megőrjítve a lakosságot. A mi feladatunk egy ellenszer kidolgozása, ezt pedig a legerősebb fertő-mintákkal lehet a leghatékonyabban abszolválni.

A szívszorító érzések netovábbja.

Főhősünk, Corvus, egy alkimista, akinek négy pályán kell végigrombolnia, lecsapva az azok végén megtalálható főellenségeket, ám visszatérhet a korábbi szintekre, mert jónéhány bónuszfeladat elérhetővé válik a helyi főgonosz halála után. Igen, összesen négy pálya vár ránk, úgyhogy ebből már sejteni lehet, ezt a játékot nagyon gyorsan végig lehet vinni. Nekem olyan 7-8 óra alatt sikerült ez, ráadásul a legtöbb mellékfeladatot is teljesítettem ez idő alatt.

Sebaj; lássuk, mint említettem, a legfontosabb részét a mókának, a harcot. A tipikus struktúra megtalálható itt is: rá tudunk fókuszálni egy célpontra, majd miután végeztünk vele, az dobhat képzettség szilánkot, alkímia alapanyagokat és "tapasztalati pontot". Az "XP"-t arra használhatjuk, hogy a három tulajdonságunkat növelhessük: a támadásunkat, az életünket vagy a fertőnket.

A támadás attribútum egyértelmű: minél nagyobb annál többet sebeznek a fegyvereink. Az élet dettó, azonban a fertő az igazán érdekes, és egyben rendkívül bosszantó játékmechanika. Az ellenfeleknek két fajta életcsíkjuk van: egy felületes és egy mély. Sima támadásunk nyomán a felületesből fogy sok, a mélyből kevés. Ha egy ideig nem sérül az ellen, akkor elkezd visszagyógyulni a felületes HP-ja a mély életének maximumáig.

A mély életcsík türkiz színű, a felületes pedig fehér.

Ha mindkettő lemegy nullára, akkor összeesik a célpont. Szablyánk és késünk mellett van egy karomtámadásunk is, mely nem sebzi a felületes HP-t ám alaposan megríkatja a mélyet. Ezért kombinálnunk kell az offenzívánkat, főleg az olyan rondaságok ellen, akik szívósak. És igen, a főellenségeknek is így működik az élete: szórakoztató, főleg a pók-Boss, aki a mély HP-ját is képes gyógyítani.

Hiába esett összes célpontunk, mikor elfogy mindkét életcsíkja, még nem hal meg. Ekkor bármely támadást, ha elnyomjuk ráirányítva, akkor Corvus kivégzi őt; ha nem, akkor egy idő után újra feláll, visszakapva életének a felét. A kivégzés egy gyors animációban merül ki, ráadásul, ha megvettük a megfelelő képzettségeket, akkor még gyógyulhatunk is egy ilyen után.

Visszatérve a fertő attribútumra, ez növeli a karmunk sebzését, a különféle képességeink hatékonyságát, illetve a manapontunk maximumát is ez az érték befolyásolja. Mivel a játék elg kegyetlenül indít, ezért érdemes ezt és a támadást másodlagosan kezelni; a sok élet valamivel megkönnyíti a kezdeti nehézségeket.

Fegyverképességeinket szilánkokkal tudjuk fejleszteni... de minek?

Az ellenfélből nincs túl sok: vannak fertőzött civilek, fertőzött katonák, fertőzött specialisták és Boss-ok (azt hiszem, ők is fertőzöttek; ebben a világban minden az). Ugyanazon lénnyel simán találkozhatunk más pályákon is, sajnos ilyen téren nem olyan színes az alkotás, mint például a környezeti elemek szempontjából.

A civilek könnyedén semlegesíthetők, egyedül a tank-támadásuk miatt problémásak néha, illetve, mikor a semmiből csapnak le ránk, mert beleolvadnak a háttérbe, mi pedig nem rájuk, hanem a látványosabb, sétálgató ellenfelekre koncentráltunk. A tank-támadásokat azért hívom így, mert nem lehet megakasztani azokat hagyományos módszerekkel.

Egy ilyen offenzíva közeledtét egy kék villanással jelzik a rosszaságok, és a kitérést érdemes használni ellenük. Sajnos ez nem mindig elég, mert előfordul, hogy sportszerű, követő támadások kapnak kékes villanást, úgyhogy egy speciális tollcsapással is meg lehet állítani az így a felénk romboló ellent, de ez rendkívül megbízhatatlan és tökéletes időzítéssel kell kilőni a tollat.

Mr. Moha és Mr. Akrobatika lehetetlen találkozása.

Blokkolni is lehet, feltéve, ha kifejlesztettük, hogy az ilyen kékfényes technikákat is meg tudjuk fogni, de ez is egy rendkívül megbízhatatlan módszer. Sokkal hatékonyabb az elkerülés (persze miután megszereztük a dupla-elugrás kiegészítőt a képzettségek listájából).

A fertőzött katonákat egy fokkal nehezebb legyőzni, de miután kitanultuk az egyszerű támadásaikat nem igazán problémásak, azonban a specialistákkal lesz a legtöbb gond, mivel mini-boss-oknak is megfelelhetnek. Ezen lények a legtöbb esetben úgy néznek ki, mint a katonák, csak nagyobbak és csicsásabbak, azonban vannak egyediek is, mint például a véremberek, a harlekin akrobaták és a levitáló mágusok.

Ezek a rosszaságok azért okoznak rengeteg fejfájást, mert rengeteg életük van, nagyokat ütnek és nehéz kitérni a trükkösebb offenzíváik elől, de legalább nem teremnek újra, miután lecsaptuk őket, no meg értékes életitalerősítő alkímiai alapanyagokat dobnak. A főellenségek pedig az igazán nagy kihívást jelentő, pályavégi ellenfelek, akik három esetben rendelkeznek egy második fázissal is.

El-elszórva találhatunk jegyzeteket, ha kíváncsiak vagyunk a háttérben történő dolgokra.

A legelső Boss egy nagy vízválasztó a kitartóak és a türelmetlenek között, ugyanis röhejesen erősre sikeredett. Konkrétan vissza kellett mennem a gyengébb mukikat irtani, és még egy-két szintet fejlődni, annyira erős volt. Szerencsére a szintlépés nem csak a már említett három attribútumon tud segíteni, de minden egyes fejlődés után képzettségpontot is kapunk, melyből rengeteg érdekes technikát tudunk vásárolni.

Sajna az opciók nagyrésze hasznavehetetlen. A blokkolást és a tollcsapást erősítő lehetőségeket hagytam a fenébe, egyedül a támadást fejlesztettem, a kitéréshez adtam bónuszokat, illetve sebzéscsökkentést váltottam még ki magamnak. Jobb fegyvert és páncélt nem fogunk kapni, kinézetünk sem fog változni, egyedül a varázseszközeinket váltogathatjuk; itt jönnek be a már fent említett, ellenfelektől zsákmányolható képességszilánkok.

Ha elég szilánkot szedtünk össze egy fegyverfajtából, akkor azt megnyithatjuk és egy varázstámadást indíthatunk el vele, feltéve, ha van rá manánk. Ezek a csapások különféle mellékhatásokkal is járhatnak, ráadásul a hosszan lenyomott karomtámadásunkkal az ellenfél karakterisztikus fegyverképességét is benyúlhatjuk egy ellövés erejéig. Ezeket a fegyver-trükköket még több szilánkkal fejleszteni is lehet.

Annyira jó vagyok, hogy a fémtömbökön át is megy a harc.

A baj az egésszel az, hogy eme támadások lassúak és rendkívül sebezhetővé teszik a főhőst. Használhatatlanok Boss-oknál, kiknél nem mindig kiszámítható, hogy mikor érkezik az ellencsapás, illetve még legnagyobb fejlettségi szinten sem sebeznek annyit, hogy megérje használni őket. Egyedül a vérvihar fegyvernek van bármi értelme is, ugyanis az gyógyít minket.

Apropó gyógyulás, három italféle egyikét használva regenerálhatjuk elveszett életünket. A három különböző fajta itóka a gyógyítás gyorsaságában és mennyiségében különbözik egymástól, illetve extra hatásokat is adhatunk nekik, ha hozzájuk adunk különféle alapanyagokat. Én a hosszan tartó italnál maradtam, melyet lassabban adagol be magának Corvus a többihez képest és nem azonnali a gyógyítás, de sokáig kitart és rengeteget tölt vissza.

Alapvetően a Thymesia rendszere nem rossz. Ráférne a képzettségekre egy átdolgozás, de igazából ez a legkisebb probléma. A fegyver-mágia nagyrészt használhatatlan, a főhős kinézete sosem változik, a gyógyitalt nagyon limitáltan lehet fejleszteni, a harc kitanulható és sajnos minimális kihívással szolgál, a főellenségek pedig ugráló nehézségi szinttel rendelkeznek. Ezekhez hozzájönnek a bug-ok, a szinkron hiánya és a borzalmas rövidség.

Nincs hátulról történő leszúró támadás. Há' miféle Souls-like móka ez mán?

Ám hibái ellenére nekem tetszett, végső soron a játék. A pályákon gyorsan és zökkenőmentesen végig tudtam haladni, nagyon kevésszer kaptam idegbajt, és akkor is leginkább a bug-ok miatt történt ez (gyakorta beragadtam egy fal és egy ellenfél közé, sokszor szenvedtem el találatot, mikor közelemben sem volt a célpontom fegyvere, stb).

Tetszetős a látványvilág, és relatíve szórakoztató volt az élmény; szívesen játszottam volna tovább. Egy próbát tehát mindenképpen megér. A zene, már amikor van, fantasztikus, és a hangulat könnyedén el tudja ragadni a játékost, mint azt velem is tette, annak ellenére, hogy itt-ott felbukkannak grafikai rendellenességek, illetve a kamera is hajlamos rángatózni.

Meg hát a Team 17 adta ki eme mókát, akik a Worms 2-vel felejthetetlen emlékekkel ajándékoztak meg kiskoromban. Hogy a kettőnek mi köze egymáshoz, jó kérdés, de most kedvem lett elővenni kedvenc hernyós játékunkat egy-két meccs erejéig.