The Ball teszt

Amikor 2007 őszén megjelent a Valve várva várt üdvöskéje, a Portal, mindenki arról suttogott, hogy ezzel Gabe Newell csapata játékforradalmat fog indítani, új divathullámot vezet majd be a logikai és ügyességi játékok állóvizébe. Hogy pontosan mi volt a gond, máig nem tudja senki, mindenesetre a reform elmaradt, és pár vérszegény próbálkozástól eltekintve (Twin Sector) nem nagyon jöttek a Portalra hajazó játékok. Ahogyan egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy játék sem töri meg a kategória körüli jeget, de az biztos, hogy a The Ball remek kezdés a cél elérésére.

A játék története meglehetősen egyszerű, teljesen átlagos, ezerszer látott anyag. 1940-ben járunk, amikor egy mexikói vulkán feltárása közben névtelen hősünk egy barlangban ragad. Amíg társai segítséget hoznak, addig a főszereplő nekilát a barlang feltárásának, amelyről csakhamar kiderül, hogy nem éppen az, aminek látszik. Pár perc bolyongás után rátalál egy ősi fegyverre, egy kalapácsra, melyről hamar kiderül, hogy egy ősi ereklye, a misztikus golyó irányítószerkezete. Mivel visszafele nem nagyon tud menni, a Freeman imposztor nekilát a kihalt, föld alatti barlangrendszer feltárásának, amelyről csakhamar kiderül, hogy nem is annyira lakatlan, mint elsőre tűnik...

A The Ball-t leginkább úgy lehetne jellemezni, mint az A múmia trilógia és a Portal keverékét. Célunk nem más lesz, mint átverekedni magunkat az elénk kerülő fejtörőkön, mialatt azért nem árt néha a hátunk mögé nézni, hátha egy-egy mumifikált őr éppen belénk szeretné meríteni a kését.

A játék magját a logikai részek adják, köréjük épül az egész koncepció. A fejtörők mindegyikében a labdával kell operálnunk. Legtöbbször kapcsolókra kell távolról rávezetnünk (a dolog mikéntjéről később), azonban szerencsére többször is más módon kell interakcióba lépnünk a környezetünkkel. Van, hogy egy olajtócsa és egy eldobott fáklya segítségével kell begyújtanunk bizonyos dolgokat, tartóoszlopokat eltörni, vagy éppen pajzsként használni a felénk száguldó dárdák elől. Ezeken felül számos egyéb lehetőségünk lesz babrálni a golyóval, szóval harcra fel! Ami azt illeti, szó szerint.


Amiben eltér a The Ball a Valve üdvöskéjétől, az az, hogy itt nem csak az agykerekeket csikorgató feladatok állják az utunkat, hanem különböző fenevadak, szörnyek is. Míg a Portalban néha kellett csak ellenségekkel szembenéznünk, és azok kijátszásánál is a logikánkat kellett használni (fontos volt ugyebár, hogy milyen sorrendben iktattuk ki a rögzített ágyúkat), addig tonna számra fognak nekünk ugrani a vulkán titkait őrző lények. A múmiákat kinyírni nem nagy kunszt, a labdával pillanatok alatt összezúzhatjuk mind, ezzel csak oda szóló jeggyel ajándékozva meg őket az örök vadászmezőkre (és reménykedhetünk, hogy ezúttal ott is maradnak), míg a nagyobb dögökkel szembekerülve érdemes némileg taktikáznunk, ügyeskednünk is, ugyanis a fejjel a falnak elv az ő esetükben nem igazán jár kéz a kézben a sikerrel.


Bár a leírtak eszméletlenül jól hangzanak, hisz ki ne élvezné, ahogyan több ezer éves csontkollekciókon, ősi démonokon masíroz át egy távirányítású labdával, és zúzza őket darabokra, a kivitelezés eléggé problémás lett. Ugyan lehetőségünk van a labdát áttetszővé varázsolni, ezáltal elkerülni azt, hogy látatlanban dobáljuk mindenfele, az ilyen részek így is inkább hasonlítanak egy mediterrán család asztali vitájára, mint rendezett harcra. Az ellenségeink egyszerűen túlságosan gyorsak, és köszönhetően a sötét környezetnek, sokszor már csak akkor vesszük észre őket, amikor túlságosan késő. Rendszerint több irányból támadnak, így a leghatásosabb taktika az, ha körbe-körbe pörgünk, közel tartva a labdát magunkhoz, így ugyanis van némi esélyünk arra, hogy összezúzzuk őket. A készítők nyilatkozata szerint a játék 25%-át alkotják a harcok, 60%-át a fejtörők, míg 15%-t a felfedezős részek. Mivel ez utóbbi nem igazán jellemző a játékra, szerény véleményem szerint valósabb képet kapunk, ha (legalább egy részét) hozzáadjuk a harcokhoz arányához.


Korábban már ígértem, hogy kitérek a labda kontrollálásának mivoltjára, így itt az idő, hogy áldozzak pár sort az irányításra is. Röviden: perfekt. A szokásos FPS sémát használja a játék, így aki életében akár öt percet is játszott PC-n valamilyen belső nézetes cuccal, már képben lesz mindennel. A jobb gombbal magunkhoz hívhatjuk (nem számít, hogy milyen messze van, egyből megindul felénk), míg a bal egérgombbal bármerre ellőhetjük a labdát. A Q-t megnyomva a golyó áttetszővé válik, felfedve mindent, ami mögötte van. Bár ez a funkció nem tűnik nagy cuccnak, aki valaha is játszott bármilyen olyan játékkal, amelyben tárgyakat kellett emelgetni (például Half-Life 2, vagy éppen a Doom 3: Ressurection of Evil), az tudja, mennyire sokat jelent az, hogy nem vaktában kell dobálóznunk a dolgokkal, hanem a realizmus rovására ugyan, de átláthatunk az éppen tartott objektumon.

Ami a küllemet illeti, maradjunk annyiban, hogy a játék nem éppen egy grafikai bajnok. Bár a játék alatt dübörgő Unreal Engine 3 nem éppen mai darab, nem véletlen a készítők egyik kedvenc motorja. A könnyű kezelhetőség mellett fontos szempont, hogy ha oda teszi magát az ember, eszméletlenül szép látványvilágot is elő lehet csalogatni. Nos, ez az dolog, amit a Teotl Studiosnak nem sikerült. A The Ball ugyan nem csúnya, de nem is éppen szép darab, kinézetileg szimplán középszerű játék. Az effektet a néhány évvel ezelőtti színvonalat képviselik, a szörnyek közt párnak elég darabos a mozgása, illetve ami fájó pont még a játékkal kapcsolatban, az az, hogy meglehetősen optimalizálatlan. Mivel egy vulkán belsejében mászkálunk, többnyire kis helyeken, vékony folyosókon, esetleg közepesen nagy csarnokokban fogunk megfordulni, de ami fontos, hogy sohasem olyan nagy, tág területeken, amelyek indokolnák az alá szükséges vasat. Minimumon természetesen a legtöbb konfiguráción elszaladgál a játék, viszont a maximum beállításokhoz szükséges hardvert nem indokolja a látványvilág.


Ami a hangokat illeti, szintén nincs ereszd el a hajam a játék berkein belül. Beszédet nem sokszor fogunk hallani, amikor van (bevezető videó), olyankor is kissé erőltetetten hat a mesterkélt kiabálás. A hangeffektusok szépen szólnak, bár ez sokszor kimerül a fém és a kő súrlódásánál, megspékelve néhány vízcsobbanással. Az ellenségek viszont elég hátborzongatóak, a múmiák hörgő-rikoltozó hangjától még most is feláll a hátamon a szőr (nem kell röhögni, nagyon nem bírom a több ezer éves csontkollekciókat). A zenékről nem nagyon tudok nyilatkozni, mivel alig veszi észre őket az ember, ami van, az viszont megfelelő a környezet által gerjesztett hangulathoz - tehát mulatós zene helyett inkább a mexikói indiánkultúra szólamai elevenednek meg majd előttünk.

A cikk végére érve bizonyára sokatokban felmerült a kérdés, hogy akkor megéri-e megvenni a The Ball-t. A válaszom egyértelműen igen. Ugyan a bemutató utolsó két szegmensében kissé lehúztam a játékot, az összképen ezek nem nagyon változtatnak. A The Ball úgy kellett már a logikai és ügyességi játékokra éhes tömegnek, mint egy falat kenyér. Ugyan, mindössze egy hobbi modifikációként indult, a svéd srácoknak sikerült teljes értékű játékot faragniuk belőle. Kipróbálást meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki egy kis Portal után érzetre vágyik, vagy éppen csak barangolni támad kedve egy több ezer éves civilizáció romjai között.