The DioField Chronicle teszt

Kétségtelenül. Jó ez nekünk? Nos, ezzel már vitatkoznék, meg persze gondolom megnéztétek már a végső pontszámot is. Érdekes módon nem ott vérzik el a stuff, ahol a legtöbben várnánk: a kezelhetősége teljesen rendben van, pontosabban más gondok vannak vele.

Nem, a hiba sokkal inkább az összetettnek tűnő, de valójában végtelenül egyszerű gameplay-ben, a nem 2022-es külcsínben, illetve az ordenáré, teljesen gyalázatos szinkronban keresendő. De ettől még alapvetően nem rossz, bőven van benne legalább egy végigjátszásnyi lendület, főleg konzolokon, ahol ugye brutál ritka a stratégiai cucc. További rizsa helyett kezdjük elemzésünket a sztorival, mert az abszolút érdekes.

Egy fikcionális kontinensen járunk: a szárazföldön a két helyi nagyágyú, a Trovelt-Schoevian Birodalom, illetve Rowetale balhézik össze - történetünk hősei pedig egy kicsi, de annál értékesebb és erősebb szigeten, Alletain Királyságából nézik végig ezt a háborút. Már csak azért is, mert biztosak benne, hogy nem tudnak kimaradni az egészből, hiszen egy nagyon fontos nyersanyag kizárólag ezen a területen található.

Na, itt még milyen békés minden

Szó szót követ, a már emlegetett hősök pedig megalapítják a Kék Rókák (Blue Foxes) nevű zsoldoscsapatot, hogy kvázi legális formában tudjanak küldetéseket végrehajtani. Itt már egy kicsit előre szaladtam, de egy igazi háborús elbeszélés részesei leszünk, amit bizony erősen át fog szőni a politika is (mint minden ilyet).

Ha kedveljük a Tom Clancy-féle ármánykodós dolgokat, biztos vagyok benne hogy megtaláljuk a számításainkat. Új játék kezdetekor természetesen egy kvázi tutorial jellegű pályával indul a kaland: megismerkedünk a hősük közül hárommal és a rendszer szépen végigvezet minket az irányításon és lehetőségeken.

Meglepően egyszerű és intuitív a kezelhetőség, de nagyon hamar kiderül, hogy ez bizony kétélű fegyver. A saját csapatunkban egyszerre négy fő tartozkódik. Őket kijelölhetjük együtt is hogy egyszerre mozogjanak, de parancsot adhatunk az egyéneknek, mondjuk saját waypointtal ha éppen olyanunk van. Kicsit bíbelődünk ezzel, aztán nagyon hamar, néhány teljesített misszió után rájövünk, hogy teljesen felesleges taktikázni meg okoskodni.

Ő, te balra mész én meg szintén balra

Az esetek bő kilencven százalékában bőven elég, ha az egész brigádot ráküldjük mindenkire oszt kalap. Nagyon ritkán, és akkor is kizárólag főellenségeknél érdemes bíbelődni azzal, hogy a hátukba kerüljünk: ilyenkor természetesen extra sebzést okozunk. Ez amúgy elég elszomorító, hiszen pont ez lenne a lényege egy stratégiai játéknak, ugye.

Természetesen mindegyik hős eltérő kasztot képvisel, ennek megfelelően alakulnak az egyedi képességeik is, amiket mana használatával lőhetünk el. Iscarion, az íjász nyilván mesziről hatékony a különféle nyílzáporral meg területre ható dolgaival.

Az ő párja Waltaquin, a mágushölgy - őt szintén érdemes hátrébb tartani, mert a gyógyítása vagy a meteor esője meglehetősen fontos lesz, főleg a program második felében. Kapunk még egy lovagot, aki a hátasállata miatt meglehetősen mozgékony, ráadásul nagy páncélja van, sokat bír - őt a sorok szétzilálására érdemes használni, bár erre a maradék két szereplő is alkalmas.

Persze, ismerem az összes modell ügynökséget, van jó munka

Nagy megfejtés tehát nincs, a sok lúd disznót győz elv mindenhol érvényesül. Egyébként ez azért szomorú, mert a fejlődési rendszer kifejezetten ötletes és összetett, bár erősen grind alapú. Teljesítményünk függvényében kapunk egy kazalnyi nyersanyagot meg pénzt, amit aztán a főhadiszálláson költhetünk el új fegyverekre és védelmi eszközökre.

Ez azonban csupán a jéghegy csúcsa: az alkimista segítségével különféle extra buffokat nyithatunk meg, de lehetőségünk van külön-külön is erősíteni legényeinket és lányainkat. Mondjuk a patikamérlegen kimért alapanyagok ne segítik a gördülékeny előre haladást - ha esetleg valahol elakadnánk, akkor természetesen az összes addig teljesített feladatot újra megcsinálhatjuk.

És akkor most süppedjünk az igazi negatívumok mélyére. Kezdjük a grafikával, ami semmilyen formában sem 2022-es színvonalú. Ugye ez egy high fantasy világ annak minden jellemzőjével. Ehhez azonban hozzáadták a tipikus japán karakter elemeket (nézzétek meg a screenshotokat), pluszban olyan brit arisztokrata neveket aggattak mindenkire, hogy megboldogult Erzsébet királynőnek is beletört volna a nyelve.

Indítom a megahalál csapást

A főhadiszállásunk, ahol a missziók között grasszálunk, tulajdonképpen simán 3DS szinten mozog. Elnagyolt részletek, alig pár szoba. Az átvezetők még szódával elmennek, de azért ezt sem tenném ki az ablakba a fejlsztők helyében. Olyan úri huncutságokra, mint mondjuk a hanggal együtt mozgó száj, remélem senki sem számít. Amikor kint vagyunk a terepen, akkor kicsivel jobb a szituáció. Simán lehet hogy csak azért, mert messziről látjuk a szereplőket.

A térképek kicsik, ellenségeink pedig szintén a fantasy klisékből építkeznek. A különleges támadások legalább kaptak némi effektet, de ennyi. Ez a minőség nem lehet magyarázat arra, hogy megjelent igazából mindenre is, mert ennél még a Switch is kategóriákkal többet bír, lásd például Persona 5 Royal. Nem szokásom, de itt most muszáj belerúgnom a szinkronba egyet.

Olyan vérlázítóan trágya lett az alámondás, amit nagyon, de nagyon rég tapasztaltam. Az csak egy dolog, hogy mindenki lélektelen: emellé sikerült olyan embereket szerződtetni, akik még a nyolcavanas években megjelent voiceover-t is képesek alul múlni, pedig ott olyan gyöngyszemek vannak hogy ihaj. Szerencsére zenéből legalább kevés van.

Kislány a zongoránál, sálálálá

A tartalom alapvetően korrekt. Az eposz több fejezetre van felosztva, természetesen mindegyik végén jön valami nagy és váratlan csavar, ahogy annak lennie kell. Maguk a küldetések persze rendkívül fantáziátlanok. Verjünk le mindenkit, néha védjük meg vagy kísérjük el ezt-azt és pont. Nyilvánvalóan kapunk másodlagos feladatokat, ahol pontosan ugyanezt fogjuk csinálni, csak mondjuk lootért cserébe, nem pedig a sztori mozdul előre.

Kifejezetten sajnálom a The DioField Chronicle-t, mert nagyobb odafigyeléssel (vagy büdzsével, ki tudja) egy igazán szórakoztató alkotás lehetett volna. A sztori teljesen rendben van, alapvetően jól összerakott a fejlődés is, de a pocsék külcsín, az ismétlődő feladatok, illetve a minimum rettenetes szinkron, meg persze a nem átgondolt mechanikák miatt ennél magasabb osztályzatot nem tudok adni neki.

Tipikusan az a stuff, aminek ha lesz folytatása, akkor szeretnék ránézni és remélem, hogy a hibák nagyobbik részét javítják. De legalább jobban átgondolják.