Tales of Xillia teszt

Ami még ennél is szomorúbb, hogy egy kezem is elég lenne ahhoz, hogy összeszámoljam a vegytiszta szerepjátékokat a hármas számú pléjstáción és nem, a Final Fantasy XIII nem tartozik közéjük. Ellenben ezért is örültem meg annyira a Tales of sorozat legújabb, Ps3 exkluzív részének, a Xilliának, mert ha valami magában hordozza a japán rpg esszenciát, akkor bizony ez a széria ezek közé tartozik. Klasszikus történet, klasszikus és verge ismerős elemek és egy nagyon egyszerű, de szórakoztató és változatos harcrendszer - ezt kínálja nekünk a Tales of Xillia több, mint 40 órán keresztül.

Jól nyomja a srác, rögtön két csajt fűz

Minden klasszikus szerepjáték egyik, ha nem a legfontosabb eleme a jó és érdekes történet, nagyon cool szereplőkkel megtámogatva. No, itt ez egy nagyon picit hibádzik, viszont ez nem feltétlenül rossz, hiszen a ToX történeti íve egy nagyon szép görbét mutat, mivel rettenetesen lassan indul be, nem is fog epikus eseményeket, világmegváltó gondolatokat bemutatni. Nem fogunk emiatt vallást sem váltani, de a hitünket sem rendíti meg a mostani világban, egyszerűen, csendben teszi a dolgát és szórakoztat, a játékkal töltött első perctől az utolsóig végig, sok órán keresztül.

Rieze Maxia világán járunk, ahol az emberek és a szellemek, azaz a spiritek egy harmonikus, és egymást segítő kapcsolatot építettek ki egymás között. Az emberekben egy úgynevezett mana lobe segítségével termelődik az isteni nedű, viszont a fentebb emlegetett lények segítségével tudnak csak különböző varázslatokat, azaz itt arte-kat létrehozni: ezek miatt világítanak az utcán a lámpák, gyógyulnak a betegek, de felsorolhatnám a mindennapi tevékenységük nagy részét. A szellemek ura, Maxwell, egy kis faluban követi az eseményeket egy nagyon csinos nő, Milla bőrébe bújva, amikor is váratlan események történnek: az idézések nem sikerülnek, sorra tűnnek el a spiritek, több apró hiba történik, amik külön-külön talán még nem is lennének érdekesek, de túl sok lesz a véletlen, ezért a dolgok kivizsgálására indul.

A Vállvetve néptánccsoport breaktánc bemutatóját láthatjuk

Rögtön az elején talákozik a másik hőssel, Jude-dal is, aki itt még csak egy egyszerű orvostanhallgató, viszont a véletlenek egymás mellé sodorják a két szereplőt, akik szeretnék kideríteni, hogy mi vagy ki áll a dolgok változása mögött. A történetről nagyon dióhéjban csak ennyit mondanék, nem szeretnék jobban belemenni, mert azért van benne néhány olyan csavar amit érdemes nekünk felderíteni. Említettem a szereplőket, mint az egyik alappillér. Szerencsére jól el lettek találva, összesen hat karaktert kapunk: a két hőst már említettem, de lesz itt egy nagyképű zsoldos, egy nagyon fura kislány egy még furább babával, egy kimért, idősebb férfi meg egy elég érdekes tinilány. Nem egy Cloud és a barátai, de azért kellőképpen izgalmasak.

Ha tovább nézzük a dolgokat, akkor meg kell hogy állapítsam, a külcsín eléggé felemás összképet mutat. Senki se számítson egy ultra realisztikus, futurikus környezetre, mivel kis túlzással ugyan, de szerintem a Xillia lehetne akár egy HD-ba felhúzott játék is - ez a megállapítás leginkább talán a környezetre igaz. A helyszínek elég picik, ráadásul eltévedni sem fogunk tudni, mivel szinte totális cső mindegyik. Ezt a nagyfelbontásba való felhúzást úgy értem, hogy a dungeon-ök leginkább lapfából, lapfűből, pixeles kövekből, minimál textúrákból állnak, viszont legalább változatosak. Ami miatt mégis kellemes az összkép, azok egyrészt a szereplők, mert ők tisztességgel ki lettek dolgozva, noha azért a lapokból álló haj itt is megfigyelhető, másrészt pedig kapott egy nagyon enyhe rajzfilmes, cel-shaded stílust az egész, illetve gyönyörű, élénk, vibráló színpalettával dolgozik az anyag.

Gyorsabb vagyok mint a fény!

Igazából az összhatás tényleg kellemes, nem nagyon fogunk felhördülni hogy fú, ez meg ez milyen ocsmány. Egy gyenge jó-t megérdemel tehát. A következő nagyon fontos komponens nem más, mint a harcrendszer. Ahogy azt már megszokhattuk a Tales of sorozattól, nem egy körökre osztott, tradíconáls dolgot kapunk, hanem egy, inkább valami beat em up jellegű harcot képzeljetek el. A hirig valós időben zajlik és egyszerre négy szereplőnk vehet benne részt. Alapjában véve teljesen síkban mozgunk, nagyon kevés esetben lesz a térben való mozgásra szükségünk. A harcrendszer alapja az úgynevezett arte támadások, gyakorlatilag ezek felelnek meg a speckó dolgoknak. Előcsalogatni őket a jobb kar valamely irányba való mozgatásával plusz a kör gomb megnyomásával tudjuk, egyébként a főmenüben van lehetőségünk az irányokhoz támadást rendelni.

A négyzet egyébként a védekezés, az iksz pedig a sima, alap támadás gombja. Jó rpg-hez híven fejlődünk is benne, egy érdekes, kicsit az FFX-hez hasonló rendszerrel. Képzeljetek el egy pókhálót, aminek a gócpontjain ül egy-egy tulajdonság növelő bogyó, amit akkor tudunk aktiválni, ha rálépünk. Természetesen az extra támadásokat, valamint a másodlagos képességeket is így tudjuk majd aktiválni. Semmi ördöngösség nincs benne, viszont rendkívül jól passzol a játék könnyed stílusához is egyébként. Ja, igen, majdnem elfelejtettem! Lehetőségünk van egy társunkkal összekötni magunkat a harcban, és ha a bal oldalon látható csík elezd töltődni, akkor egy kombináció után valami megahalál atomcsapást is bevihetünk, ami lehet napalm, gyógyítás, sáskajárás - természetesen attól függ, hogy kivel linkeltük össze magunkat.

RPG nem lehet komoly nézés nélkül!

Az eddigi részekhez képest kaptunk még pár új dolgot, mint például a boltok fejlesztésének lehetőségét. Kalandozásaink alatt találunk majd nagyon sok teljesen lehetetlen matériát, amivel a különböző üzletek fejlettségét növelhetjük, így teljesen tőlünk függ, hogy milyen irányba visszük el a felszerelésünket. Ha a fegyverkovácsra megyünk rá, akkor brutális kardjaink, pálcáink lesznek, viszont nulla védelmünk, vica versa. Ha rám hallgattok, inkább a balanszra törekedjünk, kifizetődő lesz. Szintén érdekes és jópofa újdonság a selecttel előhozható kis interakciók, amik árnyalni hivatottak a szereplőink jellemét, de szerintem inkább csak jópofák, azonban ha a platinára hajtunk, akkor bizony az összeset meg kell néznünk. Nagyon sok, a játék grafikus motorjával készült átvezetőt kapunk, azonban néha kapunk igazi anime betéteket is.

Na, ilyenkor garantálom, hogy szem nem marad szárazon, olyan minőségben rakja ki elénk a program! Természetesen a zenék és a hangok is nagyon jól sikerültek, az angol szinkron kifejezetten tetszett, bár volt egy két olyan monológ, aminek a végén már nem értettem semmit, de könnyen előfordulhat, hogy ez inkább a japán kultúra mélysége miatt van, amit nem lehetett jól lefordítani. A szavatosság egyébként több, mint kiváló, mivel alsó hangon 30-40 óra lesz amíg végigvisszük az anyagot, ehhez még hozzájöhet plusz 10 óra extra kolbászolás, aztán választhatjuk a másik szereplőt, ugyanis Jude és Milla szemszögéből is végig lehet (és kell is) játszani a történetet.

És most ugrás - egyszerrrrreeeeeee!

Sajnos az anyag nem tökéletes, így a hibáira is ki kell térnem. Igazából az a nagyon fura helyzet állt elő, hogy komoly hibája nincsen a cuccnak. Nem szaggat, gyorsan tölt, azonban pont a lagymatagsága a legnagyobb hibája is egyben. Van az egész stuffnak egy íve, amit gondosan megtart a végéig, mindenféle kilengés nélkül. A sztori nem rossz, de nagyon messze van a komolytól (noha nem lesz gyerekes), a párbeszédek debilségétől néha csapkodtam a fejem a falba, valamint ez a jellemfejlődős dolog is nagyon messze van a jótól. A barlangok nagyon egyszerűek, szinte nincs is bennük elágazás, de mondjuk az egész játékról elmondható, hogy hihetetlen könnyű lett. Szerintem olyan tíz óra után haltam meg először, addig még tárgyakat sem kellett használnom.

Röpülj izé röpülj - Vármegye házáraaaaaa....

Összegezvén a dolgot, a pénzünkért cserébe kapunk egy nagyon kellemes, sallangoktól mentes, alapjában véve szórakoztató jrpg-t, ami szerintem úgy kellett a PlayStation 3 társadalomnak, mint egy falat kenyér. Noha a harcrendszer nem körökre osztott, hanem inkább hack&slash, de ettől még jó és pörgős. A sztori nem váltja meg a világot, de egy könnyed szórakozásnál azért többet fog nyújtani. Nagyon simán adom meg a Tales of Xilliának a (közel) nyolc pontot, mivel az elejétől a végéig kellemesen szórakoztam. Hogy a cikk elején feltett kérdésemre is válaszoljak, nem, ez a játék sem fogja megmenteni a helyzetet, de ideig-óráig tökéletesen tudja feledtetni azt. Kalandra fel!