Syndicate teszt

Hanem annak nemrég megjelent rebootjáról, melyet a Starbreeze Studios készített, és amelyet volt képük azonos címmel ellátni, mint a méltán népszerű elődöt. A címen kívül ugyanis nem túl sok dolgot tartottak meg az eredeti koncepcióból a készítők, így tehát senki ne lepődjön meg, ha a 2012-es Syndicate-et elindítva egy 2069-ben játszódó FPS-t pillant meg, ami sokkal inkább szól a brutális gyilkolászásról, mint a taktikus küzdelmekről. A történetben van ugyan némi átfedés, hiszen itt is egy szindikátus katonájaként vagyunk jelen a játékban, ám az újításoknak köszönhetően sikerült az egész sztorit olyan sablondömpinggé varázsolni, melyek elemeit mindannyian jól ismerhetjük korábbi film-, vagy éppen játékélményeinkből. Mielőtt azonban bárki végleg letenne a játék beszerzéséről, meg kell jegyeznem, hogy az elődtől való eltérések ellenére a Syndicate-ben igenis van potenciál - az viszont már más kérdés, hogy az eredetileg egészen jó ötletekből mit tudtak kihozni a készítők.

A helyedben nem jönnék közelebb... bár, mindegy is.

A sztori szerint 2069-re mindenki - vagy legalábbis minden katona - fejében ott lapul egy chip, amelynek köszönhetően jobb képességekkel rendelkező szuperharcosokká, no meg, persze, központilag irányítható bábukká váltak. Kilo névre hallgató főhősünk is ilyen karakter, azzal a különbséggel, hogy benne már az épp fejlesztés és tesztelés alatt álló, DART 6 névre hallgató irányítóegység lapul, mely sokkal többre képes a korábbi változatoknál. A EuroCorp nevezetű cég kötelékében álló hősünket mindenféle csúnya küldetéssel bízza meg a vállalat vezetője a minél előbbi monopóliummá válás érdekében, melyeket szófogadó kisfiú módjára végre is kell hajtanunk. Aztán egyszer csak jön a páli fordulat, melynek következtében az eddigi fejlődésünket pátyolgató Lilly Drawl ügynök szép fokozatosan elkezdi felnyitni a szemünket, és rávilágítani a EuroCorp árnyoldalára, hogy végül rádöbbenjünk: akit eddig szolgáltunk, az maga a megtestesült ördög.

Á, szóval tévét is telepítettek a chipemre, menő!

A közepesen gyenge, sablonelemekből álló történet tehát semmiféle bájt nem kölcsönöz a Syndicate-nek, az FPS műfaját némiképp megújítani kívánó játékmenetbeli változások miatt azonban mindenképp megér egy próbát az Electronic Arts új üdvöskéje. Azon túlmenően ugyanis, hogy a játék egyértelműen a "menj előre és lőj rengeteget"-típusú gammák sorát gyarapítja, a fentebb említett, hősünkbe ültetett szuperchipnek köszönhetően lehetőségünk van extrémebb módokon is elbánni a ránk támadó gazfickókkal. Legalapvetőbb, már a játék legelején meglévő extraként egy úgynevezett DART Overlay lehetőséget kapunk, melynek aktiválásával egy hőkamerákra erősen hajazó látvány tárul a szemünk elé. Mindez azért jó, mert ennek segítségével könnyedén megtudhatjuk, hol rejtőznek ellenfeleink az adott pályaszakaszon, és hol vannak civilek, akik életének kioltása ugyan nem feladatunk, büntetés mégsem jár érte, ha esetleg megölünk közülük néhányat.

Nyomd meg az F gombot, és hagyjuk magukra a szerelmeseket!

Fogadjunk, hogy az oszlop mögött vagy!

Az igazán kreatív és a játékélményt felpezsdítő extrák azonban csak ezután következnek. Amint ugyanis haladunk előre az egyes pályákon, szép sorban szert teszünk egy-egy újabb, az ellenfeleink chipjeit manipuláló képességre, melyek egyrészt jelentősen megkönnyítik a dolgunkat a harcok során, másrészt vérfrissítésként hatnak a játékmenetre, mely ezek nélkül nem állna többől puszta lövöldözésnél. Az első ilyen a suicide parancs, melynek hatására - meglepő módon - robbanásszerű öngyilkosságot követ el általunk kiválasztott ellenlábasunk, sebezve ezzel a közelében tartózkodó társait is.

Második, és egyben legkisebb hatásfokú képességünk backfire névre hallgat, és mindössze annyit eredményez, hogy az ellenfelünk kezében tartott fegyver visszafelé sül el. Halállal ez önmagában nem jár, de legalább néhány másodpercig sebezhetőbb lesz a pórul járt katona, akit így könnyebben tehetünk el láb alól. A harmadik a legjobb mind közül, így talán mondanom sem kell, hogy ezt alkalmazhatjuk legkevesebb alkalommal. A persuade-ről, azaz a meggyőzés erejéről van szó, melynek következménye, hogy az egyik ellenünk harcoló katona - limitált ideig - átáll a mi oldalunkra, és bőszen kezdi irtani társait. A jelenség külön pikantériája, hogy az idő lejártával magával is végez manipulált emberünk, így rá már egyáltalán nem lesz gondunk a későbbiekben.

Srácok, ne marakodjatok! Mindenkinek jut lőszer.

A változatos harcmodor némiképp már ezek alapján is garantált, tovább színesítik azonban az összképet a rendszeresen felbukkanó gépek, valamint a különleges páncélöltözetet viselő ellenfelek, melyekkel csak úgy tudunk végezni, ha előbb - chipünk segítségével - inaktívvá tesszük a pajzsukat. Ezek mellett, ahogy azt megszokhattuk, helyet kaptak az elmaradhatatlan boss-harcok is, melyek során már némi taktikára is szükségünk lehet a lövöldözésen túl, arról nem is beszélve, hogy a fentiekben felsorolt képességeinket ellenük nem tudjuk bevetni. Mindez ráadásul tovább bonyolódik a maximum négyfős online kooperatív módban, ahol újabb küldetések keretén belül tehetünk szert további képességekre és fegyverekre, sőt, a taktikai szervezettség is nagyobb szerepet kap, mint az ehhez képest sokkal agyatlanabb single player módban.

Mindig is agyturkász akartam lenni.

Amint azonban az lenni szokott, a Syndicate esetében sem minden fenékig tejfel. Van például egy nem túl erős fejlődési rendszer a játékban, mely a nagyobb ellenfelek chipjeinek látványos kiműtésével - no meg, persze, multiban a lövöldözésből és egyéb járulékos cselekedetből származó pontgyűjtéssel - valósul meg, ám csupán olyan minimális változásokat hoz főhősünk életébe, hogy egy idő után szinte feleslegesnek érezzük a jelenlétét. További fájó, sőt egyenesen dühítő pont, hogy a fentebb vázolt erős ötletek ellenére a játék meglehetősen önismétlővé válik, ilyen módon pedig hamar unalomba fulladhat. És aki azt hinné, hogy ezzel vége a negatívumok sorjázásának, az sajnos téved.

Van ugyanis egy számomra teljesen érthetetlen elem, ami az EA legutóbbi játékaiban kivétel nélkül jelen volt, de ennyiszer, mint itt, a Syndicate-ben, még sosem találkozhattunk vele. Ez pedig nem más, mint felettébb idegesítő és totálisan felesleges quick time eventek egész sora. Könyörgöm, magyarázza meg nekem valaki, hogy miért kell szinte minden egyes beragadt ajtónál, csatornafedélnél, ablaktáblánál, és még ki tudja, a játék hány ezer másik pontján veszettül nyomkodnom az F billentyűt, hogy továbbjuthassak! Felfoghatatlan számomra, hogy ez kinek és miért tetszik, ugyanakkor fogadni mernék, hogy ha valaki eddig esetleg szerette ezt a megoldást, az ebben a játékban garantáltan megutálja majd, olyan sűrűn van jelen.

Mikor Jóska bácsi kölcsönadta a disznópörzsölőt, előre tudta, hogy egyszer még hasznát veszem.

A Syndicate tehát tipikusan azon játékok sorát gyarapítja, melynek egyszer végigjátsszuk a single player módját, megismerjük belőle a játék alapvetéseit, aztán belevetjük magunkat a sokkalta szórakoztatóbb multiba, ahol akár saját szindikátust is alapíthatunk. Talán ha egy kicsit jobban ki tudták volna használni az alapötletben rejlő lehetőségeket a készítők, talán ha egy kicsit kevésbé csőszerű mapokat dobtak volna össze a pályatervezők, vagy talán ha a sztori legalább feleannyira jó lenne, mint a játék zenéje - amelynek kiváló hangulatáért és remek dallamaiért ezúton is hálás köszönet a művészeknek -, akkor nagyobb durranás lehetett volna a Syndicate. Így viszont csupán az "egynek jó lesz" plecsni süthető rá, amiért - látva a játékban rejlő lehetőségeket, és ismerve a '93-as elődöt - igazán nagy kár.

Fegyveres punk nindzsák. Felétek is gyakoriak?