A játékok világában nehéz olyan karaktert találni, akiről szinte minden embernek hasonló véleménye van. Bár nem az egyetlen, de Mario az egyike ezeknek a figuráknak: az olasz vízvezeték-szerelő immáron több mint húsz éve gondoskodik arról, hogy remekül szórakozzunk. A Nintendo az elmúlt évek során rendszeresen előhozakodott egy-egy újabb résszel, s közös bennük, hogy valamennyi remekül sikerült. Amikor a játékok áttértek a háromdimenziós ábrázolásra, Mario akkor is képes volt úgy megújulni, hogy kövesse a technológia fejlődését, de ugyanolyan szórakoztató maradjon, mint kétdimenziós elődjei. Az eddigi legjobb rész a Super Mario Galaxy volt, amely a könnyed irányítás mellett pazar látványvilággal és megannyi remek megoldással büszkélkedhetett, így nehezen lehetett elképzelni, hogy születik nála jobb alkotás. A folytatás azonban minden tekintetben felülmúlja a nagy elődöt.
/>
Aki egy kicsit is szereti az ugrálós játékokat, és rendelkezik egy Wii-vel, az már most szaladhat a boltba, mert a
Super Mario Galaxy 2-nél keresve se találhat jobbat. Amennyiben kissé félve ülünk le a játék elé, mert nem játszottunk az előző résszel, s a háromdimenziós irányítás idegennek tűnne, akkor nyugodjuk meg: a készítők a kontrollt olyan tökéletesre fejlesztették, hogy másodpercek alatt megtanulható. Az intuitív irányításnak köszönhetően szinte akadálymentesen haladhatunk végig a pályákon. Az egyetlen dolog, ami borsot törhet az orrunk alá, az a pályadesign, amely kellő kihívást nyújt, de sohasem frusztrál, és szinte minden egyes új helyszínen tapsolunk örömünkben, annyira változatosra sikerültek a különféle szintek. Az előző részhez hasonlóan ezúttal is rengetegszer futkározunk apró planétákon, de emellett hagyományosabb pályákkal is találkozhatunk.
A hagyományos pályákat akár szó szerint is érthetjük, hiszen a játékban gyakran visszatérünk a kétdimenziós játékmenethez. Bár ezek a szintek közel se olyan nehezek, mint a tavaly megjelent New Super Mario Bros. pályái, még így is kellően meg tudják izzasztani az embert. Különösen igaz ez olyan esetekre, amikor feje tetejére áll a világ; a készítők mindent elkövetnek azért, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk, ezért gyakran kifejezetten nyakatekert helyszíneken kell átjutnunk. Szerencsére ezek a szintek is könnyedén megcsinálhatóak, de a fejjel lefelé ugrálást egy ideig szokni kell, mire sikerül kiviteleznünk a megfelelő ugrásokat. A kétdimenziós pályák tökéletes ütemben törik meg a háromdimenziós szinteket, így tovább fokozva a változatosságot, amire amúgy se lehet panaszunk.
Az előző részhez hasonlóan itt is megannyi főellenséggel találkozhatunk, akiknek legyőzéséhez nem csupán a reflexeinkre, hanem szürkeállományunkra is szükségünk lesz. A gyakran több képernyő nagyságú lények csak első látásra tűnnek legyőzhetetlennek, ám némi logikával hamar túljuthatunk rajtuk. Egy-két bossharc kifejezetten könnyűre sikeredett, ennek ellenére nem érezzük úgy, hogy nem kellett megküzdenünk a továbbjutásért. A háromdimenziós pályákon ráadásul mindegyik ilyen csata lenyűgöző részletességgel van kidolgozva, és egyszer se érezzük azt, hogy ismétlődő dolgokat kell újra és újra megcsinálnunk a továbbjutásért.
Mario ezúttal is kapott néhány új képességet, melyek gyakran nélkülözhetetlenek a továbbjutáshoz. Az egyik ilyen a felhőruha, amelynek a segítségével három felhőt helyezhetünk el magunk előtt, így újabb platformokat hozunk létre. Az elérhetetlennek tűnő helyek a felhőruhával pillanatok alatt elérhetővé válnak, s néhány rejtett csillagot is csak ezzel a kiegészítővel érhetünk el. A következő speciális tulajdonsággal kőgolyóvá változhatunk, s hatalmas sebességgel csapódhatunk bele ellenfeleinkbe, vagy éppen a pályaelemekbe. A harmadik újdonság egy fúrósapka, amivel a puhább talajokon áshatjuk át magunkat.
Nem feltétlenül újdonság, de mégis újszerűen hat Yoshi, a zöld dinoszaurusz szerepeltetése, ami további változatosságot ad a játékhoz. Yoshira felpattanva szinte elpusztíthatatlannak érezhetjük magunkat, a Wii-mote segítségével könnyedén pusztíthatjuk el ellenfeleinket a kis zöld lénnyel. Bár kedvenc dínónkat csak speciális pályákon irányíthatjuk, ezek egytől-egyig remekül kivitelezett szintek, s szinte minden egyes pályán másképpen fogjuk kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Néha csak felzabáljuk vele ellenfeleinket, máskor meg felfúvódunk vele, hogy ilyen módon repüljünk át nagyobb pályaszakaszokat.
Talán éppen az ilyen megoldásokban van a Super Mario Galaxy legnagyobb bája. Ha az embernek van egy minimális humorérzéke, akkor gyakran a térdét csapkodja, és sírva-röhögve irányítja a meglehetősen furcsa mozgáskultúrával megáldott karaktereket. Szinte minden pályán akad egy olyan geg, amiből kiderül, hogy a fejlesztők se voltak híján a humorérzéknek. Olykor elgondolkodtató, hogy vajon milyen lelkivilággal vannak megáldva a készítők, mert bizonyos helyszíneken csak nehezen hisszük el, amit látunk. Gigantikus húsevőnövények, focilabda méretű bolygók, csiricsáré színek; szinte minden egyes pályán úgy érezzük, hogy egy teljesen más játékkal játszunk, mint öt perccel ezelőtt.
A
Super Mario Galaxy 2 elődjéhez hasonló játékmenete csupán a látszat, mert a készítőknek sikerült minden szempontból továbbfejleszteni a játékot. Minden egyes helyszínen egy újabb játékelem jelenik meg, így sohase érezzük monotonnak a játékot. A térrel úgy játszanak a fejlesztők, ahogy eddig még soha: az egyik pillanatban még tetőként funkcionáló pályaelem pillanatok alatt a lábunk alá kerül, s ezeket az elemeket úgy variálják meg ismét, hogy egy idő után már abban se vagyunk biztosak, hogy merre van a fel és a le. A játék ráadásul a casual és a hardcore réteget is kielégíti, így mindenki számára ideális kihívást nyújt. Ha csak Bowser elkapása lebeg célként a szemünk előtt, akkor 6-7 óra elegendő a végigjátszáshoz. Ha azonban minden pályát látni szeretnénk és minden rejtett csillagot össze akarunk szedni, akkor akár hetekre is leköthet minket Mario legújabb kalandja.
A kooperatív játékmód ezúttal is jelen van, bár a New Super Mario Bros.-al szemben a második játékos nem egy konkrét karaktert irányít, hanem az alap játékosnak segít be azzal, hogy gyűjtögeti az elérhetetlen helyeken levő extra tárgyakat. Bár ez elsőre nem hangzik túl érdekfeszítőnek, a valóságban remek szórakozás, és a partnerünk is úgy fogja érezni, hogy kivette a részét a játékból. A közös játék élménye így még talán jobb is, mintha osztott képernyőn kellene játszanunk egy másik figurával.
A hab a tortán a
Super Mario Galaxy 2 ábrázolásmódja, zenei és hangvilága. Bár a játék az előző rész grafikus motorját használja, ez nem von le semmit abból a tényből, hogy a Nintendo Wii egyik leggyönyörűbb játékával van dolgunk. Nehéz elhinni, hogy nem nagyfelbontású a játék: minden apró részlet tökéletesen ki van dolgozva, a pályaelemek mozognak, a színek pompázatosak, a karakterek és ellenfelek pedig annyira bájosra sikeredtek, hogy nem lehet őket nem szeretni. A pályák kellően változatosak, ami nem csupán a felépítésükre, hanem a látványvilágukra is vonatkozik. Egyik pillanatban még az űrben repkedünk, a következőben havas tájon csúszkálunk fel-s alá, majd hatalmas zöldellő réteken próbálunk továbbjutni. A vizuális tökély mellé remek zene is társul, a kórussal megtámogatott hagyományos Mario muzsikák tökéletes atmoszférát eredményeznek, az ellenfelek és Mario hangja pedig minden tekintetben a régebbi epizódokat idézi fel.
Míg a tavaly megjelent New Super Mario Bros. a régebbi Mario játékoknak állított emléket hagyományosnak mondható játékmenetével, addig a
Super Mario Galaxy 2 innovatív ötleteivel, szemkápráztató grafikájával a jelenkor platformjátékait söpri félre egy elegáns mozdulattal. A Nintendo mindent megtesz azért, hogy a játékvilág leghíresebb karakterének neve sokáig fennmaradjon, és amit most alkottak, arra nehéz megfelelő szavakat találni. A
Super Mario Galaxy 2 egy lenyűgöző folytatás, amit kicsiknek, nagyoknak egyaránt látni kell.
