Super Meat Boy teszt

A játék sztorija meglehetősen egyszerű, több száz éves mondák alapjaihoz hasonló szerelmi történet. Hősünk, Meat Boy boldogan éli az életét szerelme, Bandage Girl társaságában. Mindenki szereti őket, nem úgy, mint Dr. Fetus-t. A gonosz úriember látván a másik kettő boldogságát, elkeseredettségében helybenhagyja Húsfiút, és elrabolja párját. A fiút azonban nem olyan fából khm... húsból faragták, hogy ezt ennyiben hagyja, ezért szerelme nyomába ered.
Nem meglepő módon a játékban Meat Boy-t alakítva kell maximálisan az ügyességünkre és reflexeinkre támaszkodva pályáról pályára haladnunk. A cél minden szinten ugyanaz: lehetetlennek tűnő akadályokon átverekedve magunkat el kell jutnunk szerelmünkhöz - akit elérve egyből megjelenik Dr. Fetus, hogy ismét elragadja tőlünk, újabb kihívások teljesítésére sarkalva ezzel bennnünket.


A játékért felelős csapata neve valószínűleg nem sokaknak cseng ismerősen. Tény és való, ebben nincs semmi meglepő, a Team Meat ugyanis egy meglehetősen új szereplő a fejlesztők piacán, legelső és egyetlen játékuk pedig nem más, mint jelen tesztünk alanya. Úgy látszik, a játékot hegesztő két fős garázscsapat jelszava nem más lehetett, mint "egyszerűen nagyszerűt" alkotni, a Super Meat Boy ugyanis teljesen ezen az elven nyugszik. Adott egy egyszerű szituáció, egy egyszerű főhős, egy egyszerű játékmenet, és egy meglehetősen kezdetleges(nek tűnő) technikai háttér, a játék mégis képes élvezetes órákat nyújtani nekünk.

Mint azt az előbb említettem, a játékmenet meglehetősen egyszerű, mondhatni a sztorihoz hasonlóan az ősidőkig nyúlik vissza - a videojátékok történetében persze. A második dimenzióból szemlélhetjük a pixelekből felépített pályákat, melyeken átverekedve magunkat kell eljutnunk a célig - mely jelen esetben nem más, mint Bandage Girl. A játék kőkemény platformer, méghozzá a nehezebbik fajtából, ebből adódóan minimális szinten kell csak gondolkodnunk, a játékidő nagy részét az ugrásaink tervezése és a készítők felmenőinek sűrű emlegetése lesz. Könnyen megeshet, hogy valakiben egy-egy csapdarendszert meglátva eltörik a mécses, vicces módon azonban később visszasírja azt, amikor egy-egy új, lehetetlennek tűnő akadályrendszeren kell átverekednie magán.

A hivatalos információk szerint a játékban körülbelül 350 pálya található, ebből adódóan a Super Meat Boy napokig le tudja kötni a platformerek szerelmeseit. Ugyan van néhány olyan szint, amelyet első nekiindulásból, mindösszesen pár másodperc leforgása alatt teljesíthető, ezek inkább csak a játék elején, az első két fejezetben vannak jelen.
Minden fejezet végére be lett iktatva egy boss-harc is, melyek változó nehézséget képviselnek. Van, amelyik szinte elsőre lenyomható, míg természetesen olyan is akad, amelynél már a hajunkat fogjuk tépni. Ez utóbbira nagyon jó példa a negyedik fejezet (Hell) szörnye, amely legyőzéséhez nem másra van szükségünk, mint megjegyezni, hogy milyen séma szerint támad, majd miután ez megvan, kikerülni az ütéseit - amit megtenni csak hosszas gyakorlás után lehet. A legérdekesebb ilyen pálya az ötödik fejezet (Rapture) végén volt található, amikor is versenyeznünk kellett, tehát nem a harcra volt kiélezve a megmérettetés.


Mint arról már többször is szó volt, a játék számos tekintetben a minimalista vonalat képviseli. Ha a Super Meat Boy technikai részét nézzük, szintén láthatjuk, hogy a készítőknek a célja nem egy hardvergyilkos látványorgia, hanem inkább a NES-es és DOS-os korszakot idéző színvilág megteremtése volt. Pár pixelből álló karakterek, darabos animációk és minimális színhasználat jellemzi a Team Meat alkotását. Külön kiemelném az átvezető videókat, amelyek szintén a régi korok hírnökeiként tetszelegnek, amint megláttam őket, egyből a rég elfeledett Game Boy-os időszakom emlékei úsztak a szemem elé. A grafika tehát szívmelengető, és úgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit elkap a nosztalgia, mialatt Bandage Girl kiszabadításán foglalatoskodik. Éppen ezért vagyok most gondban. Mai szemmel nézve ugyanis a játék kinézete értékelhetetlen, maximum minimális pontszámot kellene, hogy adjak rá. Másrészről azonban, ezzel nagyon csúnyán lehúznám az összképet, elriasztva így az esetleges leendő játékosokat. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a legtisztább dolog az, hogyha nem értékelem a játék kinézetét, hanem a grafika pontozása helyett az összpontszámnak megfelelő értéket adom meg. Azelőtt még nem tettem ilyet, és nem is tervezem bevezetni az ilyesfajta kivételezést, de a Super Meat Boy megérdemli, hogy az őt illető végső pontszám díszelegjen az adatlapon.


A gépigényt szemlélve látszik, hogy a játék motorjára ráfér még egy kis polírozás. Mai szemmel nézve egyáltalán nem nagy, de a játék látványa nem követeli meg még az ekkora vasat sem. Szerencsére a készítők részéről állandó a támogatás, nem beszélve arról, hogy a Steam-nek köszönhetően nagyon könnyű élesíteni a különböző javítócsomagokat. Technikai akadálya tehát nincs annak, hogy a Team Meat lefaragja azt a minimális rendszerigényt is. Zárójelben megjegyzem, hogy feltételezhetőleg annak köszönheti a játék a viszonylagosan nagy vasigényt, hogy Flash alapokon nyugszik, ami nem éppen arról híres, hogy kíméli a processzort.

Ha a Super Meat Boy audio részét nézzük - pontosabban hallgatjuk -, szerencsére sokkal jobb a helyzet, mint vizuális téren, igaz, a játék erre a pontjára is jellemző, hogy nem viszi túlzásba a XXI. század adta lehetőségek használatát. Az effektek a 20 évvel ezelőtt korszakból valóak, ellenben a zenével, ami már megközelíti az ezredforduló színvonalát. Szinkron nincs, a karakterek Chaplin-módra gesztikulálnak, illetve, ha a játéknak fontos közölnivalója van a számunkra, akkor egy szövegbuborékkal lerendezi a dolgot.

Az irányítás terén abszolút pozitívan tudok csak nyilatkozni. Könnyen kitanulható a kontrollálás minden fortélya, igaz azonban, nemegyszer téptem a hajam "Ezt lehetetlen megcsinálni!" felkiáltással övezve, de miután rájöttem a trükk lényegére, igen hamar sikerült az adott manőver. Játszhatunk mind billentyűzettel, mind kontrollerrel, és bár indításkor a játék finoman jelzi nekünk, hogy a maximális élményért ajánlott ez utóbbi beszerzése, valójában minden csak megszokás kérdése. Kontrollerrel kezdtem az ugrabugrálást, azonban amikor otthon hagytam az eszközt és így kénytelen voltam billentyűzetre váltani, pár perc alatt teljesen elsajátítottam a használatát.

Amit igazán sajnáltam, hogy többszemélyes játékmód nem került a Team Meat alkotásába. Fentebb már említettem, hogy az egyik boss-harc alkalmával a gyorsaságunk döntötte el, hogy sikerül-e az adott szint. Nos, egy ilyen multimókát szívesen láttam volna, akár helyi, akár online opcióval.

Amikor először leültem a Super Meat Boy elé játszani, még nem gondoltam, hogy ennyire képes lesz magába szippantani. A játék varázsereje abban rejlik, hogy képes olyan lenni, mint bármely játék, amellyel több évtizede játszottunk az éppen aktuális rendszerünkön. Éppen ebből, a retro mibenlétéből kifolyólag nem lesz mindenki kedvence, hisz aki nem kapható stílusra, vagy esetleg túlságosan is "későn" kezdett játszani, valószínűleg nem fogja átérezni azt a szívmelengető érzést, melyet az öreg motorosok éreznek, amikor sokadik próbálkozásra is pixeleire hullik szét a pár egységből álló főszereplő, akinek célja nem más, mint a szerelmével lenni. Old-school játékosoknak kötelező a Super Meat Boy, de mindenki másnak is melegen ajánlott!