Stray Souls teszt

Igen, gondolom már kitaláltátok, hogy a Stray Souls-ra gondolok. Tetszett a koncepció, jók és kellően félelmetesek voltak a trailerek, plusz számtalanszor elhangzott, hogy az alkotók gyakorlatilag intravénásan tolták magukba a Silent Hill különböző részeit. Nyilván ezek után joggal kezdtünk el mi is örömködni, hogy ha korszakalkotót cucc nem is lesz belőle, de legalább egy jót fogunk borzongani.

Nem voltak túlzottak az elvárások, és azért az látszott, hogy nem lesz például olyan grafikai etalon, mint mondjuk a The Callisto Protocol, de a hangulatban, az atmoszféra megteremtésében (meg valami épkézláb sztoriban) reménykedtünk. Nos, az a helyzet, hogy minden, de tényleg minden pontban sikeresen alulmúlta az elvárásainkat a cucc. Igazából nincs nagyon olyan terület, amin ne lehetne fogást találni - kicsit meg is érdemli, amit kap mind tőlünk, mind pedig a világsajtótól, mert a szerénység még nyomokban sem volt felfedezhető a kommünikében.

Megy a csajozás ezerrel

Ebben (is) a CP-re emlékeztet, de ott legalább volt egy tripla A kategóriájú külcsín, amit dicsérni lehetett, itt viszont hajajajajajajajajj. De inkább nézzük, hogy miért szórakoztatóbb a frissen festett fal száradásának bámulása, mint az SS. A történet egyébként nem indít rosszul: a nyitó jelenetben egy vérben ázó ürgét látunk egy szál gatyában, piás üvegek között héderelve. Ez még komikus is lehetne, de a kezében lévő shotgun inkább mást sejtett.

Aztán elindul és szobáról szobára járva lelövi az összes családtagját, akik meg úgy festenek mintha valami ázsiai horrorból jöttek volna. Szóval nem vidám a szitu. Ugrunk egy laza 18 évet az időben, hogy megismerkedjünk főhősünkkel, Daniellel. A srác roppant boldog, mert örökölt egy saját házat a nagymamától, aki tragikus váratlansággal elhunyt és rá hagyta minden értékét.

Az persze mellékes, hogy a hagyatéki tárgyalásig a néni létezéséről sem tudott ahogy az is, hogy másnap már a kezében is volt a kulcs. Szépen berendezkedett és a neten ismerkedik egy lánnyal - szóval minden idillinek tűnik. Aztán rövid úton kiderül, hogy a csaj a húga, a nagyi meg szektás volt és a fiatal srác tyástét akarják felhasználni valami rituáléhoz. Meg persze ott van a rejtélyes apuka is - szóval kérdésből van bőven, így a páros felkerekedik, hogy felgöngyölítsék a múltat.

Ne közelíts!

Így indul tehát a kaland, ami a vérfagyasztó horrorból hamarosan akkora zagyvasággá válik, hogy csak kapkodni fogjuk a fejünket. Kicsit olyan, mintha több részleg rakta volna össze a sztorit és elfelejtettek volna közben egyeztetni. A kezdet tényleg parás: a házban járkálva mindenféle fura hangokat, árnyakat látunk. Hősünket mondjuk az sem tudja kizökkenteni, hogy okkult tudományokkal foglalkozó naplót találunk a padláson, meg mindenféle kibelezett és sikoltozó emberek festményei lógnak a falon.

Aztán néha megjelenik amolyan jumpscare formában a nagyi, de ahelyett, hogy összecsinálnánk magunkat, sikoltva fogunk röhögni mert az arckifejezése pontosan olyan, mint amikor Mr Bean (alias Rowan Atkinson) vigyorog. Ahogy haladunk előre, egyre több lesz az ilyen pillanat. A jó tesó előre küld minket egy sűrű, sötét erdőben, hogy neki meg kell még csinálnia valamit, majd jön. Közben mindenféle nyamnyam támad meg minket, mi hol lövöldözünk, hol menekülünk, majd a szekvencia végén rikácsolva felhívjuk telón hogy héló, mizu.

Aztán egy pillanat alatt elkezdünk olyan hétköznapi dolgokról beszélni, mintha az előző harminc perc meg sem történt volna. Az abszolút kedvencem viszont az, amikor egy temető mellé épített játszótéren (fura árukapcsolás) hadakozunk meg keresgélünk, aztán meg kiderül, hogy a húgocskánk tűzijátékokkal akart köszönteni minket. Érted, ott állunk tokától bokáig véresen, nem értjük mi van körülöttünk, megtámadtak mindenféle túlvilági dögök, mi meg gyönyörködünk egy szülinapi meglepiben. Sírsz.

Szépen csillog a stukkered D!

Ha a külcsínt nézzük, ott sincs igazából miről beszélni. Egészen rettenetes animációk párosulnak rosszul kidolgozott témákkal. De tényleg, nézzétek meg a screenshotokat. Az átvezetők alatt sajnos közelről is mutatják a szereplők fizimiskáját és úgy meg még szörnyűbb az összkép, ha lehet ilyet mondani. A lokációkkal próbáltak játszani legalább: a kezdő ház valóban para, de utána az erdő sem rossz.

A temető/játszótér kombót nem tudom hova tenni, de az elhagyatott rendőrségnek is van momentuma. Aztán megérkezünk Aspen Falls városába, ami viszont kicsit talán túlzottan pofátlan SH nyúlás. Az egyetlen, amit talán valamennyire dicsérni lehet, hogy legalább bugok nem keserítik meg az életünket. A fejlesztők kedvenc címében ugye a szörnyek elképesztően visszataszítóak, ugyanakkor emlékezetesek voltak. Na, itt is próbáltak valami hasonlóra törekedni, de a gond az, hogy a designer nagyon max valami OKJ-s tanfolyamot végzett a kreatív főnökkel karöltve.

Groteszknek mindenképpen azok, de inkább nevetségesek, mint félelmetesek, plusz nincs túl sok verzió belőlük. A pályák közepén és végén kapun főellenségeket is: őket megállás nélkül kell lőni, amire az égvilágon sehogy sem reagálnak. Csak pumpálod bele az ólmot hosszú perceken keresztül aztán egyszer csak magától eldől. Nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog, de a szavatossága sem túl kimagasló. Ha nagyon nekiveselkedsz, két délután alatt simán a végére tudsz érni.

Haspóló és szakadt farmer, a túlélés biztos záloga

A játékmenet természetesen próbálja megidézni a Konami klasszikusát, de ez csak minimálisan sikerül neki. Hősünket külső nézetből terelgetjük és a felfedezés, valamint a harc keveredik némi nyomozással meg rejtvény megoldással. Igen, a legutolsónál nekem is felcsillant a szemem, mert nem sűrűn fordul elő mostanában, hogy egy mainstream(ebb) cucc megdolgoztatná a szürkeállományunkat.

A feladványok első blikkre nehéznek tűnnek, aztán persze hamar kiderül, hogy semmiféle logikát nem kell követnünk, mert egy-két szobával arrébb ott vár a megoldás minket. Az akció szintúgy nevetséges. Köszönhetően a vérlázító kezelhetőségnek, a legegyszerűbb dög is képes megfingatni minket. Például nem reagál azonnal a célzás, brutál körülményes a megfordulás. Az egyetlen védekezőmechanizmusunk a vetődés, amit nagy okosan a jobb analóg kar benyomásával tudunk elérni.

Egyetlen stukkerünk lesz egyébként, ami ráadásul olyan csiricsáré, hogy bármelyik mexikói drogbáró ölni tudna érte, de azon se lepődtem volna meg ha Daniel rappelve kezd el beszélni és oldalt fordítva lövöldözik vele. Lőszert amúgy a random elszórt dobozokban találunk (összesen három tár lehet nálunk egyszerre) míg gyógyítani a zöld kereszttel jelölt ládikáknál lehetséges, azaz mi magunk a Zámbó Jimmy forróságú flintán kívül nem cipelünk semmi. Miért is tennénk, hiszen Machete nem igásló!

Jóvan, megyek már, na

A szinkronszínészek gondolom úgy voltak a melóval, hogy végül is pénzt kapnak érte, de a lelkesedésük az egy másik ruhájukban maradt. A hangkeveréssel foglalkozó kollegákat viszont egy picit meg kell dicsérnem - természetesen fejhallgatóval játszottam és néha azért elég para környezetet tudtak teremteni. Igazából ennyit bőven elég, ha tudtok a Stray Souls-ról, szóval ideje összegezni a látottakat. Azt nem állítom, hogy az év bukása díj legfőbb várományosa, de az biztos, hogy a jelöltek között van. Nem tudom mennyibe került ez a project, de gyanítom, hogy nem fogja hozni azokat a számokat, amiket a management kért.

És miért is tenné? Rettenet grafika, nevetséges animációk és kezelhetőség, teljesen blőd sztori az, amit a pénzünkért cserébe kapunk. Minimális hangulata még azért így is van, szóval, ha krónikus horror hiányban szenvedsz, akkor valami 80 százalékos árcsökkentés esetén belenézhetsz, de még úgy is kezeld fenntartásokkal.