Still Wakes the Deep teszt

Aki még nem, az nevezze magát szerencsésnek és, hogy mégse legyen olyan jó a napja, kap egy gyorstalpalót a két úriemberről. Miszter Kjellberg és Miszter Fischbach olyan videókkal dagasztották magukat milliós nézettségűvé, ahol indie ganéjokkal játszanak (tisztelet a kivételnek), majd minden ijesztőnek szánt jelenetnél üvöltenek. Persze meg lehet őket vádolni, hogy kicsit túljátszották magukat, de a lényeg a játékokon van, melyek oroszlánrészében a főhős sétál, miközben jobbról és balról olcsó jumpscare-ek érkeznek.

Ezen típusú programok felkapottsága szerencsére azóta igencsak lehanyatlott, lévén, hogy egytől egyik ugyanazon ismerős és unalmas recept alapján készültek, ráadásul pont azért, hogy az ilyen nagy nevű videósok kipróbálják, és a készítők azonnal olyan hírnévre tegyenek szert, mint amilyenre anno Scott Cawthon tett. Úgyhogy megalapozott hangulattal vetettem bele magam mai tesztünk alanyába, a Still Wakes the Deep-be. Szerencsére csalódnom kellett, méghozzá a pozitív irányban.

És így menjen le az ember az alsó szintekre...

1975 decemberében játszódik a történet, egy, az Északi-tengeren lévő olajfúró tornyon, ahol egy Caz McLeary nevű úriembert irányítunk, aki villanyszerelői kötelességeket lát el a "fedélzeten". Kiderül, hogy Caz magánélete igencsak instabil lábakon áll; a házassága feszült állapotban van, ráadásul a rendőrség is keresi, miután volt egy erőszakosabb összetűzése egy másik férfival. Ez a kis majré eljut az olajtorony főnökének a fülébe, és ebből kifolyólag kirúgja. A játék pedig ekkor indul el úgy igazán.

Az olajfúró tornyot megtámadja... valami. Első látásra azt hihetnénk, hogy H. P. Lovecraft világából jöhetett a kreatúra, de az biztos, hogy nem barátságos szándékok vezérlik, miközben szépen átveszi az olajfúró felett az irányítást, és sorra megfertőzi a munkásokat. A feladatunk pedig rendkívül egyszerű: túlélni és megoldani a krízishelyzetet.

Jó, az igazat megvallva a sztori nem igazán nevezhető sokkal komplikáltabbnak a már fent említett indie játékokénál, azonban a körítés, a prezentáció és legfőképpen a színészi alakítások igencsak emlékezetessé varázsolják a Still Wakes the Deep-et. Az itt történő események valóságosnak, nem pedig egyértelműen kamunak érződnek, mint ahogyan azt gyakorta látjuk hasonló alkotásokban.

Hmmm az a csónakállvány nem hiszem, hogy megfelel a biztonsági előírásoknak.

A játék felvezetése nagyszerűen bemutatja Caz életét ezen a bentlakásos munkahelyen. Láthatjuk a hozzáállását a kollégái felé, illetve a véleményét az egész helynek az állapotát illetően, no meg a frusztrációit a főnöke iránt. Életszagú a történet, ráadásul átvezetőkben még a családi háttér is kibontásra kerül, még egy réteg valóságot belecsempészve a narratívába.

És mint már említettem, mindezt kiválóan kiegészíti a látványvilág, a zene és a szinkron. Sajnálatos módon a játék nincs igazán jól PC-re optimalizálva, és szegény videokártyám gyakorta üvöltött, hiába váltottam az NVIDIA felskálázó opciójára, hiába vettem vissza a beállításokból, vagy nyomtam le a HDR-t stb., de igazából nem olvasztotta le a gépemet, és az már fél siker. Még jó, hogy nem 4090-es van a masinámban.

De talán nem is baj, hogy dolgozik a számítógép, lévén, hogy a grafika nagyon jó, látványos és részletes. A színvilággal való játék nagyszerű kontraszttal látja el a szürkés kinti területeken és a színesebb belső helyeket. Ám függetlenül attól, hogy jobb érzés bent lenni, semmint az ízetlen kültéren, nem csak a berendezéseken, de a színeken is nagyon látszik a kíméletlen, kietlen és depresszív mivolta egy olyan helynek, ahol szinte teljesen le van az ember választva a világtól, és a nagy semmi közepén hánykolódik, végtelen tengerrel körbevéve.

A társunk arca mindent elmond: a bánatért keltem én ma fel?

A nagyszerű látványvilágot a fergetegesen jóra sikerült szinkron teszi még szebbé. Igazából nekem az is elég lett volna, ha a játék csak abból áll, hogy Caz-zel ide-oda sétálok és beszélgetek a többiekkel. A skót akcentus meglepő hatékonysággal ad életet a szereplőknek, és egy élmény volt az angol feliratot olvasni és megtapasztalni, hogy egy tájszólás miként válik individuális nyelvvé. No meg mivel fantasy-állat vagyok, a törpék nyelvét megihlető népi beszéd nekem mindig nyerő lesz.

Úgyhogy a prezentáció lenyűgöző; lássuk, hogyan is néz ki maga a játékmenet. Nos, a sétáló szimulátor tényleg eléggé alaposan leírja, hogy mit kell majd egész végig csinálnunk: el kell jutnunk A pontból B pontba. Ennyi. Néha meg kell húznunk egy-két kart, meg kell nyomnunk gombokat, fel kell vennünk a telefont és hasonló egyszerű kihívások várnak ránk, amelyeket különféle gombkombinációkkal tudunk megoldani.

Igazi megpróbáltatást a QTE-k (Quick Time Event-ek) fognak jelenteni. Gyakorta megesik, hogy például leszakad alattunk a padló, vagy meg kell kapaszkodnunk ugrás után valamiben; ilyenkor az egérgombokkal kell jó időzítéssel zsonglőrködnünk. Ám az utasítás nem mindig egyértelmű, sajnos: néha nyomkodni kell a gombokat, néha lenyomva kell tartani, így néhány irritáló halált elképzelhető, hogy el kell szenvednünk.

Mennyből a lift...

Aztán lopakodós részekkel is fogunk találkozni, ugyanis az ismeretlen lény sorra megfertőzi a halott munkatársainkat, akik polipkaros hústömeggé mutálódnak, és ugyan megőrzik a személyiségüket, illetve a beszédstílusukat, valami ismeretlen utasításnak eleget téve az életünkre fognak törni, ha észrevesznek minket. Úgyhogy az ilyen helyzetekben guggolva kell osonni, és tárgyak dobálásával lehet a figyelmet elterelni magunkról.

És... ennyi. A játék, a QTE-s és néhány nagyon fura settenkedős részt leszámítva, egyáltalán nem nehéz, és még a macerásabb részeket is le lehet tudni pár újrapróbálás után. Úgyhogy zökkenőmentesen végig tudunk rohanni a történéseken, melyek sajnálatos módon néhány óra alatt kimerülnek, és eljön a befejezés. Mondjuk vannak egzotikusabb "Achievement"-ek, amelyekért elképzelhető, hogy többször is rá kell nyomunk a "New Game" lehetőségre, de a hétköznapi játékos valószínű egy végigjátszás után többet rá sem fog nézni erre az alkotásra.

Ez pedig azért nagyon szomorú, mert látszik, hogy mennyi munka van ebben a pár órában. A szinkronszínészek (egy-két kivétellel) mindent beleadtak az előadásaikba, a grafikusok sokat vesződhettek az ízlésesen, valósághűen berendezett helyszínek felépítésével, illetve a háttérsztori és maga a hangulat is nagyon rajta vannak, hogy elragadják a játékost. A szörny groteszk megjelenítése, az egészet átjáró bizonytalanság és az ismeretlentől való rettegés olyan érzéseket gerjesztettek bennem, mintha valami Chtulhu-világban lennék.

A tűzvédelmi szabályokat még egy romhalmaz közepén is be kell tartani.

Azonban a hangulat ide vagy oda, sajnos a horror címkét csak jó szívvel tudnám ráaggatni erre a játékra, ugyanis a képet megrázó váratlan durrogó hatásokat leszámítva nem igazán fogunk ijesztő részekkel találkozni. Még amikor a szörnyek elől is kell bujkálnunk, akkor sem fog átjárni minket a terror, arról nem is beszélve, hogy ha elkap egy ilyen lény, akkor egy diavetítést kapunk különféle képekről (az életünk lepereg a szemeink előtt talán?), mely mindig egy aranyos sirály képével végződik.

Így kicsit nehéz volt bármiféle rémületet is éreznem, ám még így is azt tudnám mondani, hogy a Still Wakes the Deep egy nagyszerű játékra sikeredett, rövidsége és a relatíve ismerős történetvezetése ellenére. A prezentáció, mint mondtam, lenyűgöző, és amíg tart, addig nehezen fogjuk tudni abbahagyni. Viszont a varázs túl hamar véget ér. És ezért sajnálom igazán a készítőket; rengeteg hónap kemény munkája kimerült egy pár órás élményben.