Starfield teszt

Jó kérdés, mindenesetre én sosem voltam annyira oda az imént említett szériákért, ami a Fallout esetében érthető, lévén, hogy nem szimpi a posztapokaliptikus, tiszta kosz környezet a hipochonder énemnek. Túl közelinek és túl valóságosnak érződik.

Nem mintha az Elder Scrolls, vagy bármely másik fantasy franchise sokkal tisztább világokkal dolgozna, de azt a zsánert ettől függetlenül is nagyon kedvelem. Ennek ellenére nem tudott sem a Morrowind, sem pedig az Oblivion elragadni, a Skyrim-mel pedig meg sem próbálkoztam (az Arena-ról és a Daggerfall-ról nem is beszélve). De miért is hánytorgatom fel mindezt?

Azért, mert a Starfield-et, a Bethesda legújabb üdvöskéjét, joggal lehetne az imént említett két franchise sci-fi-s egyvelegének nevezni. Szerencsére, azonban, ennél jóval több. Eme játék nagyszerű univerzummal és életszagú problémákkal látja el a vállalkozó kedvű kalandort miközben felfedezéssel, gyűjtögetéssel, eszközkészítéssel, bázisépítéssel, mod-olással, kapcsolatépítéssel, vad harcokkal és űrcsatákkal spékeli meg a dolgot. Itt tényleg van minden.

Ááá biztos nem fognak rajtuk ütni...

A történet szerint az emberiségnek sikerült elérnie a lehetetlent: meghódítottuk az űrt. Ezt 2150-re teljesítették a kollégák, azonban UFO-kkal nem találkoztak, illetve az igazat megvallva igen, de ezek leginkább állatok és növények, semmint intelligens, humanoid fajták, így nem kell lelkiismeretfurdalást éreznünk, ha lepuffantjuk és/vagy betermeljük őket.

Vagy saját fajtársainkat. Ugyanis hiába a nagy technológiai fejlődés, az ember továbbra is ember, ezért ott lop, csal, hazudik és erőszakoskodik, ahol csak lehet. Ebből kifolyólag több frakcióra bomlott az emberiség, és nem egy renegát egyesülés alakult ki, akik fantasztikusan játsszák az antagonisták szerepét.

A történet 2330-ban kezdődik. Főszereplőnk bányászként veselkedik neki a sztorinak (hátterétől függően büntetés miatt, vagy jutalomból), majd miután megfogdos egy élien eredetűnek kinéző tárgyat és mindenféle pszichedelikus látomásban lesz része, csatlakozik egy csapathoz, melynek a célja begyűjteni az összes ilyen természetű objektumot, hogy aztán valami nagy dologgá állítsa össze azokat... legalábbis a klisé nekem ezt súgta.

Márkó? Oldalunk szintet lépett: a főnököt megtették főgonosznak. Találó.

Aztán belevetjük magunkat a szórakozásba és nagyon hamar el fog felejtődni a főküldetés, ugyanis rengeteg tennivaló van a galaxisban azon kívül is. Elég csupán végigmennünk egy település utcáin, azonnal meg fog telni a feladatokat tároló jegyzettömbünk lehetőségekkel. Ezeket át lehet alakítani missziókká, ha ellátogatunk a jegyzetben található célszemélyhez, vagy megcselekedjük az indítófeladatot.

Egy küldetés pedig nem mindig annyiból áll, hogy menj oda, lődd szét, majd fordulj vissza, ugyanazzal a lendülettel, hanem sok esetben kidolgozott és érdekes események közepén találjuk magunkat, melyek akár több bolygóra is elvisznek minket. Ebből kifolyólag egy ilyen megbízatás nem megy le egyhamar, több részből is állhat, és bizony nem ritka, hogy az egy órát is meghaladja a teljesítéssel eltöltött idő.

Talán nem csoda, hogy száz óra makákóskodás után sem értem a végére a játéknak. Ahogy haladunk és kapjuk az XP-t, karakterünk szinteket lép és képzettségpontokat oszthat le egy igencsak tartalmas fán, és erre szükség is lesz, mivel a készítők nem finomkodtak bizonyos kötelező küldetések nehézségi szintjével.

Igen, SpészMaszter2000, szebbik nevén Gargaméta, beleturbózott egy meteoritba.

Szerencsére a rengeteg lehetőségnek hála bármely irányba el tudjuk vinni emberünket legyen szó fizikai, mentális, tudományos, vagy fegyverforgatási képzettségekről. Minden egyes technikát négyes szintig tudjuk emelni, ám mielőtt megnyílna a következő szint, egy kihívást kell teljesítenünk, ami az adott trükkhöz kapcsolható.

Például a meggyőzés erősítéséhez ilyen akciókat kell sikeresen teljesítenünk, a ballisztikus fegyverek szintezéséhez ezen mordálytípussal kell gyilkolászni, de ha a teherbíró képességünket akarjuk fejleszteni, akkor agyonpakolva a hátizsákunkat kell bizonyos távokat rohangálva megtennünk.

Azonban, ami a szintlépésnél is fontosabb, az a pénz. Jobb hajót csak a kreditekben fetrengők engedhetnek meg maguknak, és ezáltal nem csupán az űrcsatákban növekedik meg a győzelem esélye, de hajóraktárat is kapunk (hajótól függően egyre nagyobbat). Ebbe a gyűjtő részbe a kalandozásaink során összeszedett alapanyagokat érdemes lepakolni, ugyanis azokhoz mindig van hozzáférésünk, ha kreálni, vagy mod-olni szeretnénk valamit. Továbbá tutajunk javításához szükséges alkatrészeket is ide kell lepakolni, mert csak így lehet aktiválni az összetákolást elindító akciót.

Felfedező módban lehet gyűjtögetni nyersanyagot, vagy növényi és állati információkat.

Szóval szintlépés és lóvé. Én ajánlom a teherbírás képességének a kifejlesztését, minél hamarabb, mert jó Bethesda játékhoz híven, itt is mindent el lehet vinni, ami mozdítható. Ezen cuccok nagyrészének, egyébként, nincs haszna, az eladást leszámítva, ám még így sincs sok értelme szeméttel kitömni a hátizsákunk, ugyanis az árusoknak limitált tőkéjük van, nem fognak tudni mindent pénzzé alakítani.

Elég, ha a páncélnak számító űrruhákat és a különféle fegyvereket szedjük fel; azok sokért el tudnak menni, és nem is kell minden szobában órákat eltöltenünk rámolással. Mondjuk így is hamar kifogytam a cipelhető súlymaximumból, lévén, hogy rengeteg kaját, gyógyító kiegészítőt, alapanyagot és jónak kinéző eszközöket találtam, bárhova is mentem. De legalább mindeközben volt lehetőségem gyönyörködni a környezetekben is.

És talán ez az egyik legerősebb aspektusa a játéknak. A különféle űrállomások, lakóhelyek ízlésesen, hitelesen vannak berendezve, a városokban a járókelők teszik a dolgukat (és néha beleragadnak a környezetbe), a vadonban pedig a különféle lények mászkálnak, forgolódnak és esnek nekünk, ha túl közel merészkedünk egy szkennelés erejére.

Őőő azon nagy robot ellen egy bányász-lézerrel okoskodni? Sok sikert skacok.

Számtalan (állítólag több, mint 1000) bolygó vár ránk, ám ezek nagyrésze véletlenszerűen generált, így kietlenek, kopárok és repetitívek, ergo nem feltétlenül érdemes minden útba eső helyen leparkolni, mesés zsákmányt remélve. Elég, ha a küldetéseket követjük és néha-néha megállunk gyűjtögetni és felderíteni; a bónusz alapanyag és XP sosem jön rosszul.

Továbbá rendkívül dinamikus az arzenál is, leginkább tölténytípusok szempontjából. Nem lehet egy fegyverfajtával megúszni a játékot, ugyanis az ellenfelek össze-vissza dobálják a skulót, és ritka az, hogy egyszerre sok esne egy specifikus mordályhoz. Így érdemes, három-négy különféle tölténnyel dolgozó eszközt cipelni, mert a közelharc ritkán előnyös az általános túlerővel szemben.

Ezen részletek egy olyan egyveleggé álltak össze, melyet attól függetlenül nem tudtam letenni, hogy a fősztori annyira nem volt izgalmas. És az igazat megvallva egyik meserész sem volt igazán magával ragadó, de a prezentáció, a hangulat és a dinamika félelmetesen addiktív egyveleggé állnak össze.

Von Offenbach kolléga lenne az? A legenda él és virul.

Persze nincs tökéletes alkotás, így a Starfield is tartalmaz, minden pozitív aspektusa mellett, negatívakat is. A PC-seknek van egy rossz hírem: ezt a játékot sem sikerült optimális módon kiadni. Minden maximumra húzva, fullHD-n ment a 100 FPS-es átlag, azonban a videokártya (4070Ti) néhányszor ijesztően felforrósodott. Ugyan nem lépte át a 85-90 fokos határt, ettől függetlenül nem egyszer kellett a ventilátor sivítását hallgatnom.

Ezen kívül vannak bug-ok is, de talán ez nem meglepő. Ez egy irgalmatlan méretű játék, azonban javára legyen írva a készítőcsapatnak, a technikai hibák minimálisak és egyáltalán nem zavarták a játékélményt. Az ugráló nehézségi szint csak az űrcsatáknál volt bicskanyitogatóan dühítő, melynek hála néhány küldetést félbe kellett hagynom, hogy néhány szinttel és egy jobb hajóval visszatérve tudjam teljesíteni azokat.

A missziókat nézve volt néhány hajmeresztő feladattal ellátott; például egy véletlenszerű ember (ezek lennénk mi) bemegy egy céghez, babrál valamit egy gépen, majd távozik... az őr meg végignézi. Továbbá a képzettség-kihívások alkalmanként irritálóak, az űrhajó felszállását és leszállását megszakító átugorhatatlan átvezetők fárasztóak és az ellenfeleket irányító mesterséges okosság is gyakorta hasra esik.

Bal oldalt, lent láthatjuk, hogy milyen szinten vannak energiával ellátva a hajónk tulajdonságai.

Végül (de nem utolsósorban) a karakterek mimikája engem a Vampire the Masquarade: Bloodlines arckifejezéseire emlékeztetett, ám azért az utóbbi alkotás végeredményét preferáltam; itt csupán két emóciót tudtam konstansan leolvasni a szereplők arcáról: a semlegeset és a vidámat. Ennyi. Nosztalgikus érzéseket keltett ez bennem, de lehet másokból kicsit rosszabb reakciót fog kiváltani.

Minden összevetve, azonban, a Starfield egy nagyszerű alkotásra sikeredett. Tartalmas, ahol annak kell lennie, könnyed, pergős, akciódús, de lehet nyugodalmas, felfedezős, ráérős is, ha épp ilyen kedvünk van. Egy biztos: ha egyszer nekikezdünk, akkor meglepetésként fog érni minket a másnap reggel.