StarCraft II: Wings of Liberty teszt

Szerencsére aggódnunk azért nem kell, nem egy összecsapott, pár küldetést felvonultató játékot kaptunk a Wings of Liberty képében, lévén a Blizzard ismét képtelen volt hibázni. Maga a kampány összesen 26 teljes értékű, hol könnyebb, hol nehezebb missziót vonultat fel, amelyek mellé csatlakozni fog majd egy meglepetés is - igen a Protoss mini-kampányról van szó -, illetve a brutális multiplayer, amire majd lejjebb külön kitérek. Előbb azonban foglalkozzunk az egyjátékos mókával, ami ott folytatja a történetet, ahol a Brood War valamikor abbahagyta. Természetesen nem konkrét folytatásról van szó, így továbbra sem tudjuk meg, hogy Kerrigan miért is tette azt és akkor, amit megtett, mindenesetre a StarCraft II főszerepében most Jim Raynor-t köszönthetjük, akit Sarah emléke, és Arcturus Mengsk diktátorrá válása a kezdő képsorok tanúsága szerint továbbra sem hagy nyugodni, és bár szívében érezhetően él még a tettvágy, egyelőre jobban szeret a pohár fenekére nézni, mintsem beleavatkozni a dolgokba. Már-már majdnem önsajnáltató alkoholistaként tekinthetünk Jim-re, amikor hirtelen egy régi jó barátja keresi fel törzshelyén, és az ajtón berontva megpillantjuk Tychus Findlay-t, aki szintén központi figurája lesz a játék történetének.

Tychus nem sokat kertel, egy pohárka legurítását követően felkéri Raynor-t, hogy tartson vele néhány vakmerő küldetés erejéig, amelyeknek az a célja, hogy Protoss relikviákat szerezzenek. Jim néhány újabb pohár nedű legurítása után azon kapja magát, hogy a Hyperion fedélzetén csücsül, és egyre mélyebben kavarodik bele a StarCraft világát uraló frakciók háborúiba. Az "edd meg amit megfőztél" alapon pedig hősünk már nem futamodik meg, segítségünkkel végigcsinálja azt, amibe belekezdett, miközben újabb barátokat, és természetesen ellenségeket is szerez magának. A kampány során ugyanis több esetben is mi magunk irányíthatjuk a történet fonalát. Lesz, amikor döntenünk kell, hogy éppen ki mellé állunk, pro és kontra érvelések lesznek választásaink mellett, ami tökéletes soha nem lesz, valaki mindig rosszabbul jár majd. A legtöbb esetben minimum két úton indulhatunk el a történetben, választhatunk, hogy éppen kinek akarunk segíteni, és miért cserébe, de lesz olyan eset is, amikor három bolygó is várni fog arra, hogy menjünk és tegyük a dolgunkat, mert a világ egyetlen hősért kiállt, akik speciel mi vagyunk, Jim Raynor név alatt.

Mielőtt komolyabban átnéznénk a játék menetét és megvizsgálnánk a küldetéseket, érdemes néhány sort elpazarolni a közöttük lévő dolgokra is, ami a StarCraft II egyik legjobb újdonsága lenne, avagy a Hyperion bejárásának lehetősége. Saját űrhajónk összesen négy részből áll majd, mindenhol barátaink, ismerőseink várnak ránk, és mindenhol csinálhatunk valamit. Ott van például az Armory, ahol megszerzett egységeinket tanulmányozhatjuk át, így többek között a Firebat robotembert, a Crucio Siege Tankot - véleményem szerint a játék egyik leghatásosabb egysége -, vagy éppen a Vikinget. Megtudhatunk róluk érdekességeket, informálódhatunk felszereltségükről, de természetesen fejleszthetjük is őket, méghozzá a küldetések alatt nehezen megszerezhető kreditekből. Így a Medic egységre ráakaszthatunk egy olyan képességet, amellyel könnyebben gyógyít, a Bunkereket több katonával szerelhetjük fel - ha igazi védelmet szeretnénk a bázisnak, ez hasznos fejlesztés -, vagy éppen megnövelhetjük a Diamondback egységek életerejét. Minden egyes masina és objektum két plusz fejlesztéssel szerelhető fel, tehát nem mi, hanem kreditjeink száma - valamint a fejlesztők kreativitása - dönt arról, hogy éppen melyik mivel ruházható fel.

Az Armory mellett ott lesz még a Bridge is, ami a hajó központját jelenti, itt találjuk többek között a csillagtérképet, ahol kiválaszthatjuk küldetéseinket, de a misszió-archívumban korábbi eredményeinket is áttanulmányozhatjuk, illetve újrajátszhatjuk a pályákat. Az egyes helyiségekben egyébiránt mindennel kattintással léphetünk interakcióba - akárcsak egy point n click kaland esetében -, és a legtöbb lehetőségünk a Cantine-ban lesz, ami a gyengébbek kedvéért a hajó kocsmáját jelenti. A legtöbb esetben itt találkozhatunk és beszélhetünk Tychus-szal, de megnézhetjük ereklyéinket, felfogadhatunk zsoldosokat, akiket a csata hevében bármikor lehívhatunk egy kevéske nyersanyagért cserébe, de kapcsolgathatjuk a zenegépet is, amiben az 1970-es és 1980-as évek zenéi szólnak majd. A Blizzard úgymond poéngyárának egyik eredménye lehet talán, de szintén a kantinban lehetőségünk lesz egy arcade masinával is játszani, ami a duplán vicces The Lost Viking névre hallgat. Szintén a kocsmában tudunk belekukkantani a hírekbe is, amelyek leginkább a mai Magyarországra is jellemző "ami a vezetés, valamint a pénzforrások érdeke, az mehet, minden másról kuss" formában közlik a StarCraft univerzumában történt eseményeket, természetesen Arcturus Mengsk állandó pozitív feltüntetésével.

#tv#

A Hyperion negyedik "bejárható" szobácskája lesz a Laboratory, ahol elsősorban a küldetések alatt megszerzett Zerg és Protoss technológiákat fejleszthetjük ki, így képesek leszünk például a kutyára emlékeztető Zerg Predator egység előhívására, de a Protoss kutatások között a vespene gáz automatikus kitermelését is elérhetjük, így nem kell majd kampány közben SCV-ket pazarolnunk a zöld erőforrás kibányászására. A laborban lehetőségünk lesz továbbá tanulmányozni az idegen létformákat, sőt, a Protoss mini-kampányt is innen indíthatjuk el, ha Zeratul végre felkeresett minket. Egy-egy küldetés után tehát - remélhetőleg a fenti sorokból kiderült - lesz azért dolgunk bőséggel, az újabb kreditekből fejlesztünk, beszélgetünk, és a többi. Érdekes, és egyben hasznos újdonsága ez a StarCraft II-nek, ami azért is fontos, mert a játékmenetben tulajdonképpen szinte semmi forradalmi reformálás nem történt a 12 esztendővel ezelőtt megjelent elődhöz képest, hacsak a megszépült kinézetet nem vesszük ide, ami enyhén brutális gépigényt is követel a programtól. Lássuk azonban konkrétan a játékmenetet!

A StarCraft-ról talán még azok is tudják, hogy az RTS stílus egyik legjobb képviselője, akik a műfajt tiszta szívből gyűlölik. A StarCraft II ennek folyományaként nem lett egy FPS akció, sőt, olyannyira megmaradt a kijelölt úton, hogy aki az első epizódot hülyére játszotta, az a folytatást betöltve rögtön otthon fogja érezni magát, hiszen még a kezelőfelületen sem történtek akkora változások, hogy arra őszintén mosolyoghassunk. Ez bár nem kizárt, hogy sokak szemében negatívum lesz, én azt mondom inkább egy pozitív dolog, pláne, hogy a küldetések olyan sokszínűre és izgalmasra sikeredtek, hogy bármelyik bolygóra megyünk, bárkitől is fogadjuk el a feladatokat, annak minden másodpercét élvezni fogjuk, persze csak és kizárólag akkor, ha megfelelően megválogattuk a nehézségi fokozatot, hiszen akadnak pályák, amelyek normál szinten is elképesztően brutálisak tudnak lenni, hát még egyel vagy kettővel nehezebb változatban. Ami azonban a missziók alatt a legjobb, hogy azok kivétel nélkül változatosak, pörgősek, sokszínűek, ráadásul a terepekről is hasonlókat mondhatunk el, és ezek mellett még a feladatok sem unalmasak. Hogy ezt bebizonyítsuk, elég csak felhozni néhány példát. Vigyázat, az alábbiakban még a fentieknél is komolyabb spoilerek kerülhetnek elő!

A nagy vonatrablást például minden bizonnyal sokáig emlegetni fogják majd a StarCraft fanatikusok, ebben a küldetésben néhány nyersanyaggal megpakolt vonatot kell időre szétlőnünk. Összesen nyolc páncélozott vasúti szerelvény indul útnak, nyersanyagunk kevés, utánpótlásunk gyenge, de az összesen nyolc szerelvény közül maximum hármat engedhetünk ki a kezeink közül, ellenkező esetben küldetésünk sikertelen. De szintén kiváló pályaként tartható számon a görögtüzes példány, amikor a képernyő bal oldalán elindul a megállíthatatlan tűzvész, nekünk pedig folyamatosan költöztetnünk kell bázisunkat, miközben a lehető legnagyobb támadásokat méri ránk az ellenfél, a fő feladatunk pedig az, hogy egy komolyabb hadsereget kitermelve leromboljuk a szemben álló fél egy építményét. Mivel három a magyar igazság, érdemes megemlíteni még azt a missziót is, amelyben evakuálnunk kell egy bolygó lakosságát, mert a Zergek kíméletlenül betörtek a környékre. A kevés nyersanyag miatt csak nagyon gyenge sereget tudunk felállítani, ám az evakuációt végző járművek csak jönnek és jönnek, nekünk pedig minden áron meg kell védenünk őket a támadóktól.

Bár csak három példát hoztunk fel, garantáltan mind a 26 küldetést ki lehetne említeni, hiszen nincs önismétlés, nincs unalmas pont, egy másodpercig sincs olyan érzésünk, hogy ez és ez a momentum miért kellett oda, egyszerűen csak élvezzük a játék menetét, követjük a fantasztikus történetet és egyszer csak eljutunk oda, hogy kijátszottuk a kampányt. A missziók esetében ugyanakkor közös pont, hogy építkeznünk és nyersanyagot kitermelnünk folyamatosan kell majd, tehát mint a legtöbb stratégia esetében, itt is első a nyersanyagok gyűjtése, majd a jobbnál jobb épületek felhúzása, a védekezés kiépítése, aztán a hadsereg gyártása, majd egy komolyabb fölény elérése után a feladat megoldása. Bevált recept, módosítani nem is kell rajta, ugyanakkor itt most beszélhetnénk órákat egyes épületek tulajdonságairól, hogy milyen egységeket tudunk fejleszteni általuk, de ez az öröm maradjon meg inkább nektek, legyen elég annyi, hogy a Blizzard fantasztikus munkát végzett, a kampányban fokozatosan jönnek elő az újabb és újabb opciók, így tanuljuk meg szépen lassan a játék irányítását, ami az egyszerűből észrevétlenül eljut a roppant összetettig.

Lesznek ugyanakkor olyan küldetések, amikor valamelyik központi karakter főszereplésével, mindenféle építkezés és fejlesztés nélkül indulunk feladatot teljesíteni. Ilyenkor csak az utánpótlásban bízhatunk, valamint abban, hogy elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy elvégezzük a ránk kirótt feladatot. Lesznek továbbá missziók, amikor időre kell elérnünk az adott célt, ezek általában elég adrenalinpumpáló példányok, amelyek kicsit feldobhatják a lassabb játékmenetben megfásult fanatikusokat, bár a legtöbb RTS alkotással ellentétben itt a stratégia fogalma mintha egy kicsit háttérbe szorult volna a nagy elődhöz képest, taktikáznunk és erősen gondolkodnunk nagyon kevés pályán kell majd, a legtöbbször elég lesz egy bivaly erős hadsereg gyártása, aztán villámháború, és nyert ügyünk van. Kicsit olyan érzésem volt itt, mint a Dawn of War első és második része esetében - bár nem olyan drasztikus a változás -, a StarCraft első epizódjához képest szerény véleményem szerint ugyanis kicsit egyszerűsödött, sokkal inkább az akcióra lett kiélezve a folytatás, ami az igazi hardcore fanok szemét lehet, hogy szúrni fogja kicsit.

#tv2#

Hogy mi van akkor, ha kijátszottuk az egyszemélyes kampányt? Természetesen belevetjük magunkat a többjátékos ütközetekbe, amelyek remélhetőleg ismét hosszú hónapokig lekötik majd a játékosokat. Bár a StarCraft II dobozkáján hatalmas betűkkel fel van tüntetve, hogy folyamatos internetkapcsolatot igényel a program, ezt a kijelentést ebben a minutumban meg kell cáfolnom, ugyanis nem így van. A telepítéskor természetesen elengedhetetlen az internet használata, a Battle.net account és a többi, de ha egyszer feltelepült a játék, akkor utána már választhatunk offline módot is, aminek következtében nem vagyunk kiszolgáltatva a hálózat szeszélyeinek. Ugyanakkor ajánlott csatlakozva játszani, hiszen ilyen esetekben a játék már-már MMO-módjára frissíti magát folyamatosan, és ami számomra nagy szívfájdalom volt, hogy csak és kizárólag így érhetők el az achievementek, amiket nyugodtan megcsinálhatott volna a Blizzard úgy, hogy offline módban is elérhetők, hiszen biztosan akad még rajtam kívül olyan játékos, aki irtózik az internetes játéktól, és kizárólag egyszemélyes módban szereti nyúzni a programokat, távol a világhálótól.

Persze ha már egyszer a StarCraft arról híres, hogy mennyire jó többjátékos mókát hoztak össze hozzá a Blizzard munkásai, akkor elég nagy vétek lenne éppen erről a lehetőségről nem megemlékeznünk néhány sor erejéig. A LAN tulajdonképpeni hiányát remélhetőleg már mindenki feldolgozta magában, az illetékesek nem gondolták meg magukat az utolsó pillanatig sem, van azonban helyette annyi választási lehetőségünk, hogy öröm válogatni köztük. A többjátékos mód kétség kívül legjobb opciója, hogy a Zergek és a Protossok is játszhatók benne, így bármelyik faj oldalán nekiindulhatunk a csatározásnak. Szerény véleményem csak ugyan, de szerintem legalább néhány küldetés, vagy egy skirmish mód beépítése szükséges lett volna azért, hogy a fenti két faj tulajdonságait, épületeit és újdonságait is kiismerhessük, mert ha gyanútlanul elindulunk a Zergek oldalán egy multis összecsapásban, akkor nem kizárt, hogy meg kell majd futamodnunk, ugyanis emlékeinkre hagyatkozhatunk ugyan az első rész okán, de garantáltan nem fogjuk tudni olyan magabiztosan kezelni ezeket a rondaságokat, mint a Terranokat, akikkel átharcoltuk az egész kampány, és kívül-belül ismerjük minden épületüket, egységüket és a többi.

A többjátékos mód betöltését követően ugyanakkor indulhatunk majd 1v1, 2v2, 3v3 és 4v4 csatákban, amelyeket úgy gondolom felesleges külön-külön bemutatni, kétségtelen tény, hogy mindegyikkel - már az egyszemélyes mód tökéletessége miatt - izgalmas játszani, és nem utolsó sorban, ha olyan ellenfelekkel és csapattársakkal hoz össze a sors, akkor még élvezetes is. A Battle.net segítségével lehetőségünk lesz, hogy ismerőseink vegyenek körül minket a csatamezőn - ezzel próbálta a Blizzard visszaszorítani a LAN hiányát -, de számomra a legélvezetesebb akkor is a kooperatív lehetőség volt, amikor még két vagy három társunkkal vállvetve indulhattunk neki a küzdelmeknek, akár Terran, akár Zerg, akár Protoss oldalon. A csatákról úgy általában elmondható, hogy kiegyensúlyozottak voltak, talán a Battle.net figyeli ki miket ért el a kampány során, de túlzottan nehéz ellenfelekkel soha nem sikerült összefutnom, a csaták kellő izgalommal, adok-kapokkal zajlottak, könnyen sikerülhet itt is belefeledkezni a játékba, így tehát a multiplayer kétség kívül ismét egy nagyon erős pontja lett a programnak, panaszkodni egy másodpercig sincs okunk.

Eddig nagy általánosságban csak jókat mondtunk a StarCraft folytatásáról, és ezt a sort most sem szakítjuk meg nagyon, bár amin egy kicsit elcsúszik a maximális értékelés, az nem más, mint a kinézet. Igaz, az első részhez képest brutális a fejlődés - 12 év az 12 év -, de mégsem sikerült olyan elképesztő grafikát összehozniuk a Blizzard embereinek, amire lelkiismeret furdalás nélkül meg merném adni a maximális pontszámot, pláne, mert a gépigényét sikerült brutálisra venniük a srácoknak. Bár az átvezető videók elképesztőek lettek, az effektek is félelmetesen jók, azért az összhatás - ha nincs is nagyon messze -, de közelébe sem ér a tökéletesnek, amit nagyon sajnálok. A hangok esetében szerencsére már ismét visszatér a megszokott színvonal, a szinkronok felső kategóriában terpeszkednek, a többi hanghatás nagyon reálisnak tűnik, a zenék pedig - én elég ritkán mondok ilyent - nagyon jók lettek, csak kevéske a felhozatal, de ami szól, az bizony kiváló munkáról árulkodik. Ez pedig elmondható a StarCraft II teljes egészéről is!

Ezzel a kulcsmondattal pedig nagyjából elérkeztünk tesztünk végéhez. Bár nyilván még órákat lehetne zengeni arról, hogy mennyire jól sikerült a játék, a legnagyobb erénye akkor is az, hogy ennek a programnak érezhetően szíve és lelke van. Minden egyes másodperce élmény és élvezet, képes lekötni az embert és odaszegezni a képernyőhöz, amit én személy szerint nagyon régóta nem éreztem már RTS játék esetében. Az alkotás nem lett tökéletes, ezt meg kell hagyni, akadnak hibái, de nem sok, és azok is eltörpülnek az egészet tekintve. Aki várt rá, aki szerette az első részt, annak remélem, hogy a fentiek értelmében nem is lehet kérdés, hogy a StarCraft II egy kötelező vétel, és csak arra tudjuk biztatni a Blizzard-ot, hogy mindegy mennyi időbe telik, de a játék másik két fajának kampányát elmesélő epizódok is ilyen minőséget üssenek meg, mert akkor nem csak a sorozat első része, hanem a második is örök időkre beírja magát a játékvilág történelemkönyvébe, méghozzá "a stratégia" címszó alá. Kenyeret és StarCraft II-t a népnek!