Spec Ops: The Line teszt

Három állig felfegyverzett katona lépked céltudatosan célja felé a sivatagba. A csapatot hősünk, Martin Walker százados vezeti, aki éppen azon töpreng, vajon Dubaj melyik impozáns utcáján gázolnak előre a homokban ezekben a percekben - milyen grandiózus, modern vagy éppen patinás épületek fuldokolhatnak talpaik alatt a több száz méter magas homoktengerben. Az újvilági pompa fellegvárát hat hónapja temette maga alá egy eddig soha nem látott erejű homokvihar - immáron csupán a katalógusok emlékeztetnek Dubaj egykori fényűző mivoltára. Az állandósult, erőteljes homokviharok vaskos falán mindössze egyetlen üzenet hatolt át az elmúlt hetekben:

Ne is mondd... az én muterom is tegnap jött rá, hogy cigizek!

Ruzsenoár!
Szegélyezze útját kudarc vagy siker, az új ízeket mindig tárt karokkal fogadjuk ebben az iparban - kivált manapság, amikor a fejlesztők zöme előszeretettel rángatja le újra meg újra ugyanazt a bőrt termékéről -, és bár a '99-ben alakult Yager Development nem egy zsenge stúdió, a Spec Ops: The Line-hoz hasonló élményhez még nemigen volt szerencséjük, s talán éppen ennek köszönhető, hogy a játék időnként áthágja a Nagy Könyv szabályait. Igaz, meglehetősen visszafogottan, az újdonságok áradatától tehát nem koppan majd az állunk a padlón.

A gameplay mondhatni semmilyen formában sem szakít a Gears of Waros harcrendszer konvencióival; futunk, lövünk, fedezékbe vetődünk, esetleg némileg eltorzítván az örök érvényű bölcsességet, a minket kővel hajigáló felebarátainknak repeszgránáttal adjuk tudtára, milyen filozófiát is vallunk. Dolgunk végeztével pedig haladunk tovább, ahogy azt az ilyen harcedzett férfiaknak illik. A The Line e tekintetben nem tesz le újat az asztalra, ugyanakkor csorbítatlanul tükrözi a kortárs lövöldék mechanikáját.

Hmm... a képeslapon nem így festett.

Időnként a fedezékrendszer ugyan szeszélyesen viselkedik, akárcsak a titkárnőnk, aki nem lett felköszöntve a neve napján, mindazonáltal nem annyira, hogy az a játékélmény rovására menjen. Különben is viszonylag rövid idő alatt kitapasztaljuk ezeket a szeszélyeket, tekintve hogy az ellenséges hordák ellen esélyünk sincs a környezeti elemek oltalma nélkül - hiába is van két, aránylag hatásos AI-val felvértezett társunk, akiknek egyébként nem kell a kezét fogni, s a kiadott parancsokat nyomban és célravezetően végrehajtják. Ellenfeleink fejében sem csupán sűrített levegő van, tehát igyekeznek körbe venni minket, időnként konok zárótűz alá vonnak bennünket és ha látják, hogy viszonylag kis helyre zsúfolódtunk össze, társaságunkat meghintik néhány gránáttal.

Walker szeme szikrákat szórt

Utunk során számos jobbnál jobb csúzliba botlunk bele, s a fejlesztők hála az égnek nem tartották szükségesnek, hogy etapokra bontsák az egyes típusok felbukkanását, azaz akár már az első pályákon hónunk alá kaphatjuk a vállról indítható rakétavetőt, a háromféle gránátot (repesz-, tapadó- és fénygránátot) vagy a nagyobb ágyúkat és nem kell beérnünk a vízipisztolyokkal. Maroklőfegyvereket, géppisztolyokat és akár mobil vagy kevésbé mobil gépágyúkat is bevethetünk az ellent tizedelendő, hogy az aknavetőről már ne is beszéljünk. Azonban hosszú távon nem célravezető celluxszal leragasztani a triggert, minthogy a homokfödte Dubajban nem kimondottan gyakoriak a muníciós oázisok, ezáltal pedig csakhamar ama kényes szituációba kerülhetünk, amikor üresen kattogó fegyverrel meredünk az ellenfélre. Walker természetesen ekkor sem adja meg magát, hiszen még mindig ott van a kifinomult és látványos, ámbár meglehetősen kevés animációs alternatívával ellátott közelharci lehetőség, amely révén egy csapásra (csapással) földre parancsolhatjuk riválisunkat, hogy kedvünk szerint tálaljuk a sivatag dögevőinek.

Melyikőtök karcolta meg a festéket?!

Szükségünk is lesz a fegyverválasztékra, hiszen az ellenség több kiszerelésben indít rohamot ellenünk: lesznek majd légyként hulló mezei gyalogosok, kevlárral kipárnázott komoly katonák és időnként valóságos Robotzsarukkal is fel kell vennünk a harcot - de alkalomadtán még Rambo késsel ránk rontó punkokkal is összeakasztjuk a bajszot. A csúzlik és a cimborák mellett azonban akad még egy időszakos szövetségesünk: a homok. Egyes helyzetekben ugyanis nagyságrendekkel hamarabb és gazdaságosabban pontot tehetünk az ütközetek végére, ha példának okáért mondjuk kilőjük a rosszmájú katonák mögötti üvegtáblát, ami több tonnányi homokot rejt...

Ámde nem árt észben tartani, hogy a mostoha környezet elsősorban az ellenségünk és nem a mentorunk, még ha oly lenyűgözően is tálalják nekünk a Yager fejlesztői, hogy gyakran azon kapjuk magunkat, tétlenül kémleljük a tájat és isszuk magunkba annak poszt-apokaliptikus hangulatát, a halált sugalló atmoszférát, ami végig ott lebeg felettünk a mintegy 8-10 óra játékidő folyamán. A német stúdió bizony vitathatatlanul pazar munkát végzett a tájakkal, legyen szó a több száz méter magas homokfalat feltartóztatni igyekvő elkeseredett felhőkarcolókról a távolban vagy éppen az előttünk elterülő néptelen utcákról, amelyek megmaradt póznáin aszott holttestek himbálóznak a fel-feltámadó szélben... Minduntalan rá fogunk csodálkozni a változatos környezetekre, az élethűen ábrázolt, kísérteties romokra, akár lentről tekintünk a dacosan álló felhőkarolókra, akár a felhőkarcolókról tekintünk alá. Akárhogy is, a táj időről időre váratlanul ellenünk fordul, hogy emlékeztessen rá, hányadán is állunk - hogy még véletlenül se feledkezzünk meg róla: a halál ott pulzál a homokszemek tömege alatt.

Camelot! Á, csak egy makett!

Eleinte talán fel sem tűnik, milyen mélyen átitta a komor hangulat a játékban látható tájakat, a környezetet, pedig a The Line szíve-lelke ebben az atmoszférában leledzik. Az első fegyverropogtatással eltöltött órában még nem is sejtjük, micsoda fájdalmak várnak ránk az elkövetkezőkben. A fentebb ecsetelt atmoszféra csupán a későbbiekben forr egybe a játék szívét-lelkét képező szívbemarkoló, egyszersmind elgondolkodtató képével, azzal a történettel, amely a maga nyers valójában tolja elébünk a háború valódi borzalmait - a döntés kockázatát, a döntések olykor szörnyűséges következményeit, s az emberi elmét, amely minden áron próbálja levetkőzni ezeket az emlékeket. A The Line-t ez határolja el a többi TPS-től: ez teszi őt a játékok "Apokalipszis most!"-jává. Amikor ráébredünk, miféle képet is festettünk a háború vásznára... már késő lesz.

Fetvozső!
A viszonylag erős kampány mellett sajnálatos módon eltörpül az (egyelőre) erősen átlagos élményt nyújtó multiplayer, amely mondhatni teljességgel felesleges potyautasként érkezett a játékhoz. Unlockok, fegyverek, szintlépések - a multi valóban a Nagy Könyv szerint vagyon megalkotva, ezáltal pedig vélhetően minden további nélkül el is vész majd a feledhető online mókák süllyesztőjében - hanem az augusztusban remélhető kooperációs mulatságban már nagyobb potenciált vélek látni.

Erről nem szóltak a reggeli időjárás-jelentésben...

Grafika tekintetében azt kell mondjam, a shooter nem fog minket maradéktalanul levenni a lábunkról, ugyanakkor a pixelek elég szépen sorakoznak fel ahhoz, hogy a festői, egyben hátborzongatóan üres és kísérteties tájak pazarul közvetítsék felénk azt az atmoszférát, amit első pillantásra talán nem is várunk a játéktól - azonban tetszik vagy sem, megkapjuk. Egyedül talán a szokatlanul merev arcok láttán csóváljuk majd kicsit a fejünket, azt sem sokáig, mert ezek a merev arcok időnként figyelemreméltó mimikára képesek.

A Spec Ops: The Line összességében egy átlagosan kivitelezett akciójáték, amelyben egy pillanatra sem tehetjük majd le a fegyvert - ugyanakkor könyörtelenül szembesít minket a nagy igazsággal mégpedig azzal, hogy a háborúban nincsenek hősök - csakis bűnösök és kevésbé bűnösök. Ez a tanulság pedig még napokig - talán hetekig is - kísérteni fog bennünket.