Soul Hackers 2 teszt

Arról viszont talán kevesebben tudnak, hogy ez az egész az úgynevezett Shin Megami Tensei epizódokból ered - ha egy kicsit megkapargatjuk ennek a felszínét, akkor láthatjuk, hogy egy rendkívül szerteágazó és kiterjedt franchise-ról beszélünk, aminek csupán az egyik (tán legsikeresebb) vadhajtása a Persona sorozat. És mi a helyzet a többivel, merülhet fel a kérdés a drága olvasóban.

Természetesen léteznek azok is, olyannyira, hogy az SMT V például szűk egy éve jött ki Nintendo Switch-re. És igen, a tapasztaltabbak már gondolom kitalálták, hogy jelen tesztalanyunk, a Soul Hackers 2 szintén ehhez a vonalhoz tartozik. Pontosabban az SMT: Devil Summoner alá tagozódik be, amik azért lényegesen radar alatt futottak. Ha megnéztétek a pontszámot, akkor láthatjátok, hogy sajnos nem ezzel a résszel emeli új szintre a DS-t az Atlus.

Na, hát mi ez a szomorkás hangulat máma?

Ha nagyon le szeretném rövidíteni a tesztet, akkor annyit mondanék, hogy az SH2 egy már-már túlzottan tradícionális JRPG, ami pontosan ott vérzik el, ahol teszem azt, a Persona 5 csillogni tudott. Egyáltalán nem rossz játék, a zsáner kedvelői el tudnak merülni benne, de 2022-ben egy ennyire a hagyományokhoz ragaszkodó alkotás egyszerűen nem tud bankot robbantani.

Arról nem is beszélve, hogy tömve van olyan dolgokkal, amiket még az érdeklődő nyugati gamer gyomra sem vesz be, hát még a friss játékosoké. Nade, további szócséplés helyett nézzük a részleteket, hátha meg tudom hozni azért a kedvet valamennyire hozzá. A sztori kicsit elvontan kezdődik, viszont a legtöbb Megami Tensei cuccal ellentétben azért földhözragadt és érthető. Bár nincs kimondva, de Tokióban járunk valamikor a távoli jövőben.

A temérdek információból, amivel a világ rendelkezik, megszületett Aion, aki alapvetően védelmező szerepet tölt be az emberiség életében. Mivel egy közelgő kataklizmát érzékel, ezért létrehozza két ügynökét, Ringo-t és Figue-t, hogy valahogy próbálják meg eltéríteni ezt. Ők aztán tisztességgel belevetik magukat a Demon Summoner frakciók, a Phantom Society és a Yatagarasu között dúló harcba - és nyilvánvalóan egyre mélyebbre merülnek az összeesküvések és különféle belharcok mocsarában.

Kocsma vagy butik?

Nyilván ez csak a történet bevezetője és ennél lényegesen mélyebb és összetettebb, ami jó, hiszen a szerepjátékok egyik fő ismérve a korrekt elbeszélés. Ez alapvetően itt is megtalálható, viszont azt szintén el kell ismernem, hogy nagyon lassan indulnak be az események, illetve annyira nem tudott berántani. Lehet, hogy a szereplők közötti kohézió teljes hiánya, esetleg az alap felütés nem volt szimpatikus, nem tudom, de sokszor kaptam magam azon, hogy konkrétan unatkozom játék közben.

Aztán persze mindig jött valami, ami miatt tovább nyomtam, de érkezett az újabb hullámvölgy meg az álmosodás. Annyi kakaó azért van benne, hogy kíváncsi legyél a végére, de azért rezeg a léc. Valószínűleg csak a nagyon elhivatottak fogják teljesen kimaxolni az anyagot. A következő necces pont a külcsín és talán ez lesz a legnagyobb vízválasztó. Ha megnézitek a screenshotokat, akkor azonnal le fog jönni, hogy ennyire klasszikusan ázsiai szerepjátékot nem mostanában láthattunk.

Minden adott, amitől a gondosan rendezgetett európai gyomor még akár fel is fordul: bovden karú "erőemberek", abszolút nőies fiúk, nagyon furán festő, de azért szexiző lányok, satöbbi. A Megami Tensei vizuális megjelenítése azért mindig minimum necces volt, de pont ezért rendelkezett identitással. Itt meg mintha valami jrpg generátorral kreálták volna nemcsak a szereplőket, de az egész bejárható terepet.

Jujj de izgi, mesélj még!

Mivel szinte a létező összes platformra kiadják a játékot, így az összes gyerekbetegséggel rendelkezik - nálunk a PS5 verzió járt teszten, de kötve hiszem, hogy számottevő különbség lenne a különféle darabok között. Anyagunk a Unity Engine-t használja, ami egy erős biztonsági játék: helyenként ugyan nem fest rosszul tesztalanyunk, de ez bőven az előző generáció eleje.

Kicsit elmosódottak az animációk, meglehetősen puritán a legtöbb dungeon, szájmozgás mint olyan az felejtős, valamint az átvezetők is a grafikus motorral készültek, sehol mondjuk egy jófajta anime betét, ami azért fel tudta volna dobni. Ennél szomorúbb, hogy technikailag sem túl erős. A 30 FPS-t épphogy hozza, de ezzel együtt is nagyon lassúnak és vontatottnak érződik a képfrissítés. Némi spéttel reagál a cucc a gombnyomásokra, de amíg olyan helyen kóricálunk, ahol nincs bunyó, ez eddig megbocsájtható.

A játékmenet, ami természetesen a stuff gerincét alkotja, több részből áll és nagyon sok elemet hoztak át a Personákból. Alapvetően két részre bontható a játék. Az egyik fele a szociális interakció, a másik pedig nyilvánvalóan a felfedezés és a harc. Előbbi szegmens finoman szólva sem összetett: missziók között látni fogjuk a város stilizált térképét és megadott pontokat tudunk meglátogatni. Ez lehet mondjuk a Safehouse: itt regenerálódhatunk, ha van mit, akkor kajálhatunk, satöbbi. De ellátogathatunk a belvárosba, ahol új felszerelést vásárolhatunk, pimpelhetjük fegyvereinket, esetleg a csapattársainkkal dumálhatunk.

Idejössz, meghalsz

Felvehetünk másodlagos, korrekt jutalommal kecsegtető feladatokat is, de sajnos ezek nem túl változatosak. Beszélnünk kell emberekkel, ide-oda mászkálunk de az esetek 95 százalékában szimplán csak le kell verni bizonyos mennyiségű ellent és slussz. Nincs időmenedzsment, nem járunk suliba, szóval kategóriákkal le van egyszerűsítve az egész.

Na, itt az idő hogy rákanyarodjunk magára a tényleges játékmenetre, mert ha ez szórakoztató, akkor azért sok dolgot meg lehet bocsájtani. A válasz azonban sajnos az, hogy rettenetesen lassú, monoton és nyögvenyelős. Ha már ennyi mindent átvettek a másik sorozatból, akkor azért illett volna a bunyót is áramvonalasítaniuk, mert ez így majdhogynem kínszenvedés lesz.

Szóval, mindig Ringo-t fogjuk irányítani a térképen. Ellenfeleink a semmiből tűnnek elő, de ilyenkor a kardunk suhintásával még földre tudjuk küldeni őket. Ekkor két dolog között választhatunk: vagy neki esünk és némi előnnyel kezdődik a hirig, vagy pedig hagyjuk a francba és nem verekszünk. Utóbbi egy idő után, amikor a lassúsággal tele lesz a hócipőnk, aranyat ér. Maga a harc a legklasszikusabb, körökre osztott RPG-ket idézi. Először mi cselekszünk utána pedig a velünk szembenállók.

Na, akkor jöhet a Péter Pál kevert?

Harcolni alapvetően különféle démonok segítségével tudunk. Ezek a fura lények tulajdonképp az összes SMT játékban benne vannak - természetesen eltérő erősségekkel és gyengeségekkel rendelkeznek, valamint más-más skilleket tudunk elsütni velük. Ha éppen olyanunk van, akkor simán csak oda is csaphatunk az Attack lehetőséggel, mert minden más manát fogyaszt.

A lényeg, hogy megtaláljuk a velünk szembenállók gyenge pontját. Ha ez sikerül, akkor nem csak extra nagy sebzést nyelnek be, hanem az adott démon fekete körvonala elkezd lebegni a delikvens fölött. Amint végeznek embereink, akkor a kör végén egy extra csapást, az úgynevezett "Sabbath"-ot szabadítjuk rájuk durva sebzésért, nyilván.

Minél több gyenge pontot találtunk el és meg, annál erősebb lesz az a támadás. És sajnos mindössze ennyiből áll a verekedés - bár Ringo segítségével kicserélhetünk egy démont a körön belül, ettől komolyabb taktikázásra nincs lehetőségünk. Ami azért baj, mert a cucc következetlenül és minden átmenet nélkül keményít be. Simán előfordul, hogy az adott térkép kiindulási pontján kvázi mészárolunk, hogy aztán két sarokkal arrébb másodpercek alatt szecskázzanak fel minket. Emiatt rá leszünk kényszerítve a farmolásra, viszont a küzdelem csiga tempója miatt eret fogunk harapni magunkon.

Akkorát idézek hogy leesik a melltartód

Van azonban pár ötlet, ami egy kicsit feldobja a barangolást. Az egyik ilyen, hogy amint egy új dungeon-be érünk, Ringo szabadon ereszti a csatlósokat, akikhez ha odamegyünk dumálni, akkor egy csomó tárggyal leszünk gazdagabbak, de adott esetben visszatöltik az életerőnket, illetve új katonákat is tudunk így toborozni a pool-ba.

Démonjaink természetesen velünk együtt szinteket lépnek és új képességekre tesznek szert. Ha ezeket kimaxoljuk, akkor egy úgynevezett augmentet is adnak ajándékba, amivel pedig különféle passzív és aktív képességeinket erősíthetjük. Emiatt tehát megéri szépen egyenletesen fejleszteni mindenkit. Leginkább azonban az úgynevezett Soul Matrix tetszett.

Ez szintén nem új ötlet (lásd még Mementos a P5-ből), de legalább érdekes. Ha ellátogatunk ide, akkor a társaink múltjában lévő kérdésekre kaphatunk válaszokat. Igen, alapvetően ezek is szimpla barlangok amiken végig kell mennünk, de legalább jobban megismerhetjük a velünk együtt harcolókat - Milady ebből a szempontból amúgy izgalmas szereplő, mert ő speciel pont el akarja pusztítani a bolygót. Természetesen egy csomó lezárt területtel is találkozunk, amik a történet előrehaladtával, illetve a megfelelő Soul Level fényében nyílnak meg. Szóval van itt izgalom és érdekesség azért, de csak nyomokban.

Mink négyen vagyunk te meg egyen, öcsög!

A zenék egészen durván semmilyenek, az angol szinkronhangok pedig legnagyobb jóindulattal is erősen közepesek. Szerencsére az eredeti japán hangsáv is megtalálható, azzal kicsit élvezetesebb. A szavatosság korrekt, de azért egy klasszikus JRPG-től ez el is várható. Ha nagyon nekifekszel, 50-60 óra simán kihozható belőle (ebben benne van minimális farmolás), amivel el lehet egerészni.

Lehet, hogy kicsit szigorú voltam szavak szintjén alanyunkkal, de azért ennyire nem szörnyű az összkép, bár az ára azért karcos. Alapvetően, ahogy mondtam, egy klasszikus JRPG-vel van dolgunk, annak minden nyűgével és pozitívumával együtt. Nézzetek gameplay videókat, esetleg trailereket és ha tetszik, vegyétek meg nyugodtan. Ha viszont már a képektől is rosszul vagy, akkor lapozz bátran tovább.