Sonic Origins teszt

Felújítást, vagy ha jobban tetszik, remake-et és remastert úgy nagyjából bármilyen kiadó létre tud hozni. Láttunk már belőle jót és rosszat is. Példákat most nem mondanék, szerintem az olvasók nagyobbik fele találkozott már a spektrum mindkét végével. Sajnos, ahogy a pontozáson láthatjátok, az SO nem sikerült túlzottan acélosan. Sőt, ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor igazából a létjogosultságát is megkérdőjelezhetném.

Egyetlen egy aspektus menti meg a még sokkal csúfosabb bukástól: a Sonic CD. De ne rohanjunk ennyire előre, lássuk egyáltalán hogy miről van szó. Meg persze ne értsetek félre, a süni pontosan ugyanannyira az egyetemes popkultúra része mint mondjuk Mario vagy a Szellemirtók. Tehát itt nem az alapanyaggal van a baj, sokkal inkább a drága kiadó hozzáállásával (extra pénzkereseti forrás, ugye), mert a rajongók mindent, de tényleg mindent képesek megvenni.

Komolyan nekem akartok repülni?

Szóval, a csomag tartalma a Sonic 1-2-3 és a már emlegetett Sonic CD. Az eredeti kiadásokhoz külsőleg annyira nyúltak csak, hogy a képarány a mostani TV-ken is élvezhető legyen, egyébként majdnem koppra pontosan az, amit harminc éve láthattunk. Ez azért így önmagában édeskevés, bármennyire is szórakoztató amúgy akármelyik epizód.

A belbecs miatt sem erőltették meg magukat túlzottan: kaptunk friss anime nyitányokat, választhatunk szereplőt, illetve megtoldották az egészet egy Boss Rush móddal, valamint automata mentéssel. Oké, a főképernyőn lévő szigetek varázslatosak: mindegyik epizód más ilyet kapott, amire rá tudunk zoomolni és gyönyörködhetünk hőseinkben, akik megállás nélkül izegnek-mozognak. Bármennyire hihetetlen, ezek voltak a pozitívumok.

Igen, nagyon kevés, jól látjátok. Ezzel szemben ha átlépünk elegánsan azon, hogy azoknak az embereknek, akiknek a csomag szól, valószínűleg bontatlanul figyel egy-egy példány a polcán, a negatívumok listája pofátlanul magas és szinte kizárólag anyagi vonzatuk van. Ilyen, hogy néhány filter, illetve egyéb, alapnak gondolható lehetőség fizetős DLC formájában érkezik a stuffhoz. Arról biztos olvastatok, hogy a Sonic 3-hoz új zenéket kellett írni, mert a Sega nem volt hajlandó kifizetni az eredetinél lévő licenszdíjakat.

Arra vitte a szajrét, főnök!

Ami igazából ennél is szebb, hogy a drága kiadó az összes létező helyről eltávolította a többi kiadást, nehogy az emberek meg tudják kerülni az Originst. Ezek olyan húzások, amik szépen megmutatják, mit is gondolnak saját közönségükről.

Ha ezektől el tudunk tekinteni és még nem játszottuk rommá magunkat kisebb korunkban, akkor természetesen ezekből semmit sem fogtok érzékelni - bármennyire is hihetetlen, de a címek még a megjelenésük utáni második - harmadik évtizedben is képesek úgy szórakoztatni, hogy simán elfelejtjük a külvilágot arra a fél-egy órára, amíg száguldozunk a pályákon.

De hogy ne csak morogjak: az összegyűjthető csillagok segítségével egy igazi retro múzeumot is megnyithatunk (ha elég kitartóak vagyunk), pluszban még a hat részes anime sorozat is megtalálható a korongon. Szóval, a mérleg egyik felében ott van a tagadhatatlanul legendás és klasszikus négy cím brutális élvezeti faktorral. Nyilván baromi jól fest a hatalmas TV-ken, szóval ha esetleg a gyermekeinknek szeretnénk megmutatni, milyen volt a videójáték hőskora, akkor kiválóan fog ez működni.

Na, gyere Tails, tegyünk rendet

Az érem második fele pedig szinte kizárólag a pénzről szól: ebben a formában teljesen felesleges volt kiadni ezt a gyűjteményt - vagy tényleg egy igazán komplett Sonic élményre kellett volna gyúrni, vagy pedig az árral kellett volna valamit kezdeni, mert ahogy látjátok, elég vastagon fogott a ceruza. Ráadásul a nosztaliga élmény sem lesz tökéletes, hiszen kardinális dolgokat vágtak ki belőle. Magyarán a Sega nem volt hajlandó fizetni a komplett élményért, de a játékosok azért nyúljanak szépen a zsebükbe. Köszi, de inkább nem.