Sonic Mania teszt

Ha a 90-es évek sosem értek volna véget, akkor a Sonic Mania lenne az a közvetlen folytatás, amire vártunk és az olyan dolgokat simán elfelejthetnénk, mint például a Big the Cat horgászós izé az Adventures-ben. Hála a jó égnek azok a szörnyűséges mellékszereplők is eltűntek, akiket le szerettek volna nyomni a torkunkon. Pontosabban néhányan maradtak, viszont őket egyrészt csak és kizárólag a diehard Sonic fanok ismerik, másrészt apróbb cameo szerepük lesz.

Mi, azaz a játékosok főhősünkön kívül Tails-t és Knuckles-t irányítjuk a régóta várt két dimenziós hullámvasút jellegű pályákon (bocs, zónák, tudom), amik olyanok, mintha az eredeti kiadásból manifesztálódtak volna: tele vannak tüskés csapdákkal, hurkokkal, rugókkal. Már most le kell írnom: ez valami elképesztően nagy királyság!

Ki az a gyalogkakukk?

Az egyik, sőt, talán a legnagyobb probléma (és a csökött mellékágakba most kivételesen nem rúgok bele újra) lassan majd húsz éve az, hogy képtelenek olyan kezelhetőséget pakolni a játékokba, ami ilyen durva tempónál használható lenne. Oké, értem, hogy Sonic egy sündisznó aki gyorsan fut és ezt nehéz jól megvalósítani.

Kis túlzással a paletta összes elemét megkaptuk már: volt nehézkes kezelhetőség, makacs, lassan reagáló, túlbonyolított, elszállós, de mind közül talán a legidegesítőbb elem, hogy túlzottan könnyen lehetett szakadékokba zuhanni. A feladat adott, hogyan lehet ezt megoldani? A válasz még annál is egyszerűbb, mint elsőre gondolnánk: fogadjuk el, hogy nem tudjuk minden esetben kontrollálni hőseinket.

Az történik ugyanis, hogy a precíziós, számolgatós tutujgatást felváltotta az a sebesség, amit imádtunk a szériában. Sonicból sokszor csak egy elmosódott kék foltot látunk, ahogy cikázik az akadályokon, belerohan a különféle dugóhúzókba, hogy aztán még gyorsabban jöjjön ki belőlük. Pontosan úgy, mint 91-ben. Szintén nagyon fontos eleme egy ilyen játéknak a pálya design, de itt ebben sem csalódunk.

Picit olyan, mintha egy Greatest Hits válogatást látnánk, ugyanis a legtöbb játszható szakasz a Mega Drive-os eredetiknek valamilyen felturbózott változata. Ez egy jó trükk, mert így egyszerre épít a nosztalgiára, de ugyanakkor próbál legalább egy kicsit újítani is. Gondolom mindenki emlékszik arra, amikor hősünk a Chemical Plant rózsaszín vizében süllyed épp menthetetlenül, hogy csak egy ilyen momentumot említsek.

Pózolj erdővel

Persze ez az egész sokkal frissebbnek hatna, ha az elmúlt 15 évben nem próbálták volna milliószor remixelni az ikonikus szekvenciákat, de itt legalább ez kifogástalanul sikerült. Valahogy az eddigi dolgokból hiányzott az az odaadás és szeretet, ami itt szinte mindenen keresztülsugárzik. Néha még így is el tud laposodni az egész minimálisan, de őszintén, nagyon nehéz nem teli szájjal vigyorogva figyelni, ahogy egy nagy pisztolyból kilövik Sonicot, vagy össze-vissza teleportál különféle sugarak között.

Mivel hűek akartak maradni az eredeti 16-bites kiadáshoz, így senki se számítson 2017-es értelembe vett top grafikára, de így is kategóriákkal több bájt és kedvességet tudtak belecsempészni már abba a mozdulatba is, hogy például simán csak az eget bámuljuk a D-pad felfele nyomásával.

Nem lehet tudni, hogy a Sega nem engedte, vagy pedig a fejlesztők ragaszkodtak hozzá, de ettől még tény, hogy bizonyos tekintetben túlzottan is leragadtak a múltban. Rendkívül sok pálya van, de a stuff akkor ragyog a legszebben, amikor egy még nem látott szekvencián rohanunk keresztül.

Studiopolis egy igazi, neonnal és CRT monitorokkal átszőtt high-tech robogás, míg a Press Garden átmenet egy irodai nyomtató kiállítás, valamint egy japán cseresznyefa kert között. Ne értsetek félre, tényleg nagyszerűek az újra tervezett klasszikus szakaszok, de remélem, hogy a folytatásban szabadabb kezet kapnak, hiszen mesteri dolgokra lennének képesek.

Ez a neon, nem a Tron

Talán még a bossfightokba lehet egy kicsit belerúgni, mert kis túlzással ezek lesznek a játék leggyengébb pillanatai. Hála a magasságosnak nincs túlzottan sok ezekből, nem kell sokat várnunk, hogy újra felvegyük a nyúlcipőt és erdőn-mezőn-gyártelepen robogjunk.

Nem véletlen a nagyon magas értékelés sem, hiszen a Sonic Mania tényleg az, amire már iszonyúan rég várunk: hatalmas tisztelgés a múltnak 2017-ben. A létező legjobb dolog, ami ezzel a legendás címmel történhetett annyi sötétben töltött év után. Ráadásul tényleg fillérekért adják, szóval kötelező a beszerzése. Most!