Sonic Frontiers teszt

A Sega kabalaállata sosem volt olyan sikeres, mint a Nintendo-é (Mario), melyet annak lehet köszönni, hogy a GameGear, a kompánia 1991-ben megjelent kézikonzolja, messze nem kapott olyan mértékű támogatást, mint a Nintendo GameBoy-ja. Én is az utóbbiért könyörögtem möpszli koromban szüleimnek; lövésem sem volt, hogy van más alternatíva is, így Sonic is rejtve maradt előlem, egészen, ameddig meg nem jelentek a modernebb konzolos platformokon is címek a kék sünmalac főszereplésével.

Ám ezek az újabb alkotások sem voltak zökkenőmentesek. Míg Márió bácsi szinte töretlen sikernek örvendhetett, egy-két hasra esést leszámítva, addig a Sonic franchise jóval több majrés epizódot kapott, többek között a botrányos Sonic 06-ot, illetve az egyidőben megjelenő Sonic the Hedgehog Genesis-t. Ez a trend kettős érzésekkel láthatja el a játékost, mielőtt nekilátna egy új Sonic játéknak: vagy azt fogja gondolni, hogy könyörgöm, legalább ez legyen jó, vagy úgy fog hozzáállni, hogy ejj, biztos nem lesz ez rosszabb, mint amit eddig láttam.

Az automata célzórendszer lényegesen megkönnyíti a csatározásokat, legyen bármilyen nagy is az ellen.

És a Sonic Frontiers pontosan megtalálja az arany középutat: nem olyan rossz, hogy az ember automatikusan rányomjon a "Refund" gombra, de nem is olyan magával ragadó, hogy ne lehessen egykönnyen letenni. Bár engem eleinte eléggé igencsak lekötött, a harmadik világnál nagyon nyilvánvalóvá vált, hogy sok újat már nem fog mutatni, pedig még hátra volt két nagytérkép az addigiakon kívül. Sebaj, ez is több, mint a semmi.

A történet rendkívül zavaros. Annyit sikerült felfognom, hogy Sonic, Tails és Amy egy repülőn indítják a sztorit, aztán lezuhannak és a címszereplőn kívül mindenki mást behappol egy virtuális világ, melyben Dr. Eggman rendetlenkedik egy fura mesterséges intelligenciának tűnő kreatúra segítségével. Sonic dolga bejárni a különféle méretes helyszíneket és valahogyan kiszedni barátait a virtuális börtöneikből, miközben a helyi lakosság történetét megismeri. Ezek a lakosok, egyébként, valamiféle lelkek kőfigurákba zárva... talán.

Úúú, úúú, főnixmadár... nem? Akkor mi a bánat?

Hamar elengedtem a mesét, ugyanis minimális extrát ad a játékhoz, nem túl érdekes, klisés és némileg komolytalan is. No meg érthetetlen. A helyzeten a gyenge szinkron és a helyenként hajmeresztő dialógus sem segített. Az pedig már személyes mizériám, hogy itt is megpróbáltak egy mesterséges intelligenciára érzelmeket és emberi mivoltot ráaggatni. Ez egy olyan dolog, amivel nem szeretek találkozni (mert ijesztő volna, ha tényleg sikerülne); ha érzelmeket akarnak közölni, akkor használjanak élőlényeket, azokra nem lehet azt mondani, hogy nem őszinték. Kivéve, ha pszichopatákat kapunk.

No mindegy, a szubjektív hasfájásnak vége. Ami már nem annyira szubjektív, az a játékmenet. A rendszer mindig mutatja, hogy épp mi a feladatunk: keressünk kulcsokat, gyűjtsünk össze speciális nyersanyagokat, szerezzünk meg káosz smaragdokat (újra és újra), vagy menjünk neki speciális ellenfeleknek. Ám nem kell feltétlenül a GPS-t követni; szabadon bejárhatjuk a világot, ahol épp tartózkodunk, és kedvünkre gyűjtögethetünk, illetve nyithatunk meg radar-mezőket.

A klasszikus pályák tele vannak meglepő részletekkel; kár, hogy a sebesség miatt a felét sem látjuk.

Ezeknél a mezőknél egy könnyed fejtörőt kell elvégeznünk, mely után láthatóvá válik a térkép egy addig letakart része. Értelemszerűen, ha az összeset aktiváljuk, akkor minden az egész adott világra rálátásunk lesz és tudni fogjuk, hol találhatunk milyen anyagokat. Melyekből lesz is egy rakás: gyűrűk, karakterspecifikus tárgyak, fogaskerekek, szívek, golyóbisok és magukat a helyi lakókat is felkapkodhatjuk.

A gyűrűk életként funkcionálnak: ha megütnek minket, akkor egy adagot elveszítünk belőlük, egy maréknyi pedig kihullik belőlünk, amit még fel lehet egy kis ideig kapni. Ha megtelik a gyűrűszámlálónk, akkor Sonic gyorsabban fog futni, bár nem látványosan. Elismerésre méltó sebességnövekedést a "Dash" gombbal érünk el, illetve, ha rugókon pattogunk, no meg ha nyilas platformokon és karikákon haladunk át.

A főellenségeknél a fogyó gyűrűszám jelenti az egyetlen "kihívást".

A szívek és a golyók arra kellenek, hogy a helyiek (Koco-k) sámánja megnövelje a támadásunkat, illetve a védekezésünket attól függően, hogy mennyit adtunk le nála. A Koco törzsfőnök a sebességünkkel és a gyűrűmaximumunkkal csinálja ezt, viszont ő a lakosokat fogadja el, mint fizetőeszköz. Éljen a kapitalizmus. Kis furcsaság, hogy a sámán azonnal beváltja az összes nyersanyagot, a törzsfőnél viszont minden egyes szintlépést manuálisan kell elindítanunk.

A kulcsokat a világokban található pályákon szerezhetünk, melyek az igazán jó részei a játéknak, ugyanis ezek visszahozzák a klasszikus Sonic-élményt: vagyis a borzalmas sebességet, a reflexjátékot és a furcsa természetű, de végső soron megnyerő zenéket. Minden pályán ugyanazért a négy feladatért jár egy-egy kulcs: szedjünk össze egy bizonyos gyűrűmennyiséget, kapjuk fel az összes piros jelvényt, jussunk el sikeresen a célba, illetve ezt tegyük egy adott időn belül.

Káme... háme... hehh...

A kulcsok a káosz smaragdokhoz fognak kelleni, melyek összegyűjtése után le tudjuk győzni az adott világ főellenségét. Ilyenkor Super Sonic módba vált a főhős és sebezhetetlenné válik, ámde fogy a gyűrűje állandóan, így nincs végtelen időnk. Bár a kihívás maga nem túl nehéz, általában egy adott technikát kell bevetnünk, mint például a Cyloop-ot (karikákat tudunk ezzel leírni bármi és bárki köré, különféle hatásokat kiváltva így), vagy a támadások kivédését.

A karakterspecifikus anyagok világról világra változnak, hisz mindegyik területen mást kell kiszabadítanunk. Például Amy-nél szíveket kapunk, Knuckles-nál érméket, Tails-nél pedig csavarhúzókat. Ha összeszedtünk egy bizonyos mennyiséget, akkor mehetünk beszélni az épp kiszabadítása váró társsal, tovább fűzve a sztorit. Szerencsére az összes nyersanyag, sőt, még a nagyobb ellenfelek is újraszületnek, így nem kell feltétlenül az egész világot bejárnunk, ha haladni szeretnénk.

A szerepjátékos elemekből egyedül a sebességnövelésnek van igazán értelme.

Azonban ettől rendkívül monotonná válik az egész. Hisz mást sem csinálunk, mint gyűjtögetünk, beszélgetünk, gyűjtögetünk és még többet beszélgetünk. Néha-néha egy pályára is bekerülünk, de azokat némi gyakorlással könnyedén tökéletesre lehet teljesíteni, úgyhogy hamar vissza kell mennünk a nagyvilágba folytatni a gyűjtögetést. Az újjátermő nyersanyagokok miatt pedig el fogjuk engedni a világok bejárását, hisz feleslegesen miért erőltessük magunkat?

Sonic tapasztalati pontokat is kap, melyeket egy igencsak szerény képességfán költhetünk el. Két ág van, és az így megnyitott technikák ellövése nem igazán egyszerű, annak ellenére, hogy relatíve könnyed gombkombinációkat igényelnek. Sajnos rendkívül feleslegesnek érződik ez az implementáció, hisz az alapvető értékekkel és trükkökkel is tökéletesen le lehet gyűrni a legtöbb akadályt (bár a sebességnövelés az néhány nagyobb ellenfélnél elengedhetetlen, mert nem fogjuk tudni utolérni őket), és inkább érződik ez tartalomduzzasztásnak, semmint jól átgondolt implementációnak.

Sosem értettem, miért egy sünnek adták a szupergyorsaság képességét... kit érdekel, Gotta Go Fast!!!

A prezentáció megosztó. Vannak alapjáraton csinosan kidolgozott területek részletes, de mosott textúrákkal ellátve, ám találkozni fogunk számos színtelen és kopár területtel is, melyen nem segít, hogy rengeteg elem, akadály vagy kihívás csak akkor jelenik meg, ha nagyon közel megyünk hozzájuk. Továbbá könnyű eltévedni, és egyhelyben szaladgálni a részlethiányos kivitelezés miatt, és könnyű belefáradni a monoton látványba. Csak úgy, mint a játékmenetbe, mely a prezentációhoz hasonlóan rendkívül repetitív. Reméltem, egy kis ideig, hogy kap majd valami színt, de mint fent már említettem, a harmadik világnál felhagytam a reménykedéssel.

Végső soron, azonban, nem borzalmas a végeredmény. A Sonic rajongóknak biztosan tetszeni fog a Sonic Frontiers, talán ők bele fognak tudni látni a történet meglepő és a régi játékokhoz visszacsatoló pontjaiba, de aki nincs tisztában ezekkel, az csupán egy közepes ugra-bugrálós mókát fog kapni, saláta prezentációval, monoton játékmenettel, minimális kihívással és bosszantó útvonalkeresgéléssel. Meg néha-néha befigyel a hányingert okozó kamerarángatás is. Hab a tortán.