Sine Mora teszt

A nyugati és keleti fejlesztők eme szokatlan vérszerződése egy olyan oldalnézetes, side-scrolling jelenséget eredményezett, ami a tradicionális és nem tradicionális elemek ötvözetével mintegy dízel-átömlesztéssel frissíti fel a stílus vérállományát. Bár tudvalevő, hogy a Sine Mora részben a magyarok keze munkáját is dicséri, az alábbi tesztemben (sem) veszem figyelembe az egyébként roppant megtisztelő rokoni kapcsolatot, hiszen egyrészt nem illik, másrészt pedig fölösleges is volna mondvacsinált érdemeket eszkábálni a játékhoz, minthogy az így is, úgy is letaglózza, illetőleg már le is taglózta a nemzetközi gamer állományt.

#tv#

Száll a gép és zeng a dal...
Mindenekelőtt nem árt azzal már az elején tisztába jönni, hogy a Sine Mora elsősorban a hardcore játékosokat hivatott megcélozni és ebben természetesen nincs is semmi kivetnivaló, minthogy a műfaj eredendően is az ő elvárásaikhoz idomul, vagyis a játék nem a manapság ismert shoot 'em upok repertoárját ékíti - tehát ne számítsunk a baráti "kerüld ki ezt, kerüld ki azt: nyertél!" játékmenetre. A Sine Mora ereiben arisztokratikus "bullett hell" vér csörgedez. Ez annyit tesz, hogy inkább "izommemóriánkra" kell hagyatkoznunk, mintsem ügyességünkre és reflexünkre, egónkat cirógató pontszámokra és achievementekre pedig nem igen számíthatunk az első néhány alkalommal. A játék lényege mindenekelőtt a pályák és ellenségek kiismerése, valamint izommemóriánk finomra hangolása, majd pedig az egyes szintekből való mennél több pont kisajtolása.

Ez azonban nem könnyű, tekintve hogy az idő itt cinkosunk és ellenségünk is egyben: a missziók időre zajlanak, amelyet a képernyő felső részében lévő számláló jelez. Amennyiben lejár, végünk. A pusztulást elkerülendő az ellenségeket kell irtanunk, akikért pontokat, valamint drága időt nyerünk: mennél nagyobb az ellenfél, annál több értékes másodpercet kapunk kilövéséért. A dolog azonban vica versa működik, így ha találatot kapunk, azontúl hogy elejtjük extra lövegeinket még időt is veszítünk, ráadásul a találatok számát az összesítő táblázatban bűntetőpontként rója fel nekünk a rendszer, miképpen a pilótánként változó másodlagos tüzelés használatát is. Ezt jobbára akkor érdemes használnunk, ha már levegőt is alig kapunk a golyózáporban és életünk forog kockán.

Mmmm... Egy ilyen dongó az én garázsomban is jól jönne.

Ám a fentebbiek ne szegjék kedvét a casual örömök hódolóinak és a műfajtól idegenkedő játékosoknak: a Sine Mora ugyan nem nekik szól, de érezhetően toleráns bánásmódban részesíti, mi több, rá is hangolja őket a játékmenetre. Gyakorlatilag ezt a célt szolgálja a Story Mode. Itt az újoncoknak magától értetődő módon érdemes a normal nehézségi szintet választaniuk, amelyet egyesek még így is barátságtalan fogadtatásnak vélnek majd. Idegeskedésre és kontroller-fenyítésre azonban aligha kerül sor, figyelmünket ugyanis permanensen magára vonja majd a több szálon futó, meglepően összetett és mélyen szántó gondolatokkal átitatott cselekmény - amelyre az elkövetkezőkben még visszatérünk -, a változatos, egyszersmind lélegzetelállító képi világról nem is beszélve. Ami pedig a zenei aláfestést illeti: legyen elég annyi, hogy Akira Yamaoka hangulatos melódiái számos zenei műfajt életre hívnak, hogy csatákban, főmenüben és mindenhol másutt hűséges útitársként szegődjenek mellénk.

Nos, ha a Sine Morától valamit nem lehet elvitatni - márpedig sok mindent nem lehet -, akkor az a világszínvonalú, műfajában párját ritkító grafika; az elképesztő, dieselpunk stílusjegyeket viselő és lehengerlően sajátos koncepciókon alapuló látványvilág, mely a játék első perctől az utolsóig lehengerel minket. A készítők tucatnyi káprázatos környezetet és szituációt hajítanak a gépbe, hogy tehetségüket fitogtassák, az exhibicionizmus eme fajtáját pedig mindig meleg fogadtatásban részesítjük. A vizuális katarzis jobbára olyan alkalmakkor következik be, amikor a játék emlékeztet minket háromdimenziós (jobban mondva 2.5 dimenziós) mivoltára: több ízben lesz okunk őszintén cuppantani egyet, amikor is repülő alkalmatosságunk tesz egy kört a hegy körül, természetesen a kamera által követve, hogy a táj mindhárom dimenzióját megcsodálhassuk. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek nem ritkák, sőt, a boss harcok során kifejezetten gyakran szembesülünk velük.

"Csak most ne lőj, csak most ne lőj...!"

Apropó: boss harcok! Nem Münchausen báró beszél belőlem, amikor azt mondom: ez a játék egyik ínyencsége, a habköltemény a csokitorta tetején. A játékban számos, roppant sajátos nagyfőnökkel kell majd ölre mennünk, akik javarészt Mahiro Maeda koncepciós rajzainak köszönhetik világrajöttüket. Szerepel köztük pókszerű óriás hadigépezet, óriási lövegágyú, mechanikus küklopsz, a minden bizonnyal nem véletlenül Matouschkának elnevezett hadi vonatszerelvény és még sorolhatnánk... A boss-harcok azonban összetettebbek a megszokottnál, elpusztításuk ugyanis szakaszokra bontva történik, vagyis mintegy ízeire kell szednünk a szerencsétleneket, mialatt ők helyet és pozíciót változtatnak. A főnökökre fektetett hangsúlyt legjobban talán az ő különbejáratú játékmódjuk, a Boss Training bizonyítja, amiben nincs más dolgunk, mint kitapasztalni a jószágok mozgását, stratégiáját és gyönge pontjait, hogy ezen tapasztalatokat aztán a már említett izommemóriánkban tárolva ellenük használhassuk fel a többi módban.

A Story Mode-on kívül gyakorlatilag semmilyen más mód nem áll a casual játékosok rendelkezésére, de ezzel nincs is semmi gond, hiszen ők ekkorra már vélhetően felvették a játék tempóját, vagy egyenest le is vetkőzték casual jelzőjüket és ráhangolódtak annak menetére - legrosszabb esetben pedig újrajátsszák a sztori módot. Amint ez megtörtént, nyomban két további mód nyílik meg előttünk a kampányon és a Boss Trainingen kívül: ezek a Score Attack, valamint az Arcade. Róluk tudni illik, hogy emberpróbáló kihívásaikkal elsősorban a szakavatott shoot 'em up pilóták kegyeibe igyekeznek férkőzni. A Score Attackben összesen háromszor reinkarnálódhatunk, feladatunk pediglen - nevéhez híven - a lehető legtöbb pont összegyűjtése a már teljesített szinteken. Az Arcade-ben ezzel szemben mindössze egyetlen újrakezdési lehetőségünk van, célunk azonban ugyanaz: minél több és több és több ponttal zárni a szakaszt. A legbarátságosabb mód a már említett Boss Training, mivel itt annyiszor kezdhetjük újra a játékot, ahányszor csak kedvünk tartja.

"Vajon C3PO-t is itt találom valahol?"

...Ez a mese bomba jó!
Dacára a Sine Mora klasszikus zsánerének, a fejlesztők szerencsére nem ódzkodtak attól, hogy egy roppant figyelemreméltó, egyedi és komoly történetbe ágyazzák a játékot. Azonban a sztoriért felelős Digital Reality még ennél is tovább ment: egy saját univerzummal kerítették körbe a történetet - egy módfelett sötét és őszinte világgal, amelyben olykor megláthatjuk önnön tükörképünket is. És amikor a depresszív hangulat találkozik az antropomorf állatokkal, majd pedig nekiállnak Twisterezni a közkedvelt dieselpunk életérzéssel, nos az maga a mámor. No de maradjunk a sztorinál.

A történet cselekménye és mondanivalója egy és ugyanazon motívumra, éspedig az időutazásra épül. Mert hisz a Seoul nevű mostoha körülményekkel megáldott planétán háború dúl, és a háború egyik legáhítottabb futurisztikus fegyvere az időutazás, amellyel visszapörgethetjük az idő kerekét, hogy esetleges hibáinkat kijavítsuk és lépéselőnybe kerüljünk az ellenséggel szemben. Nos, esetünkben ez az elmélet nem is oly légből kapott. Az Enkie nevű fajnak ugyanis éppenséggel természet adta tulajdonsága, hogy képesek kényükre-kedvükre formálni az időt és teret, és eme vonásukból a Birodalom szeretne bármi áron előnyt kovácsolni magának. Erre szolgál az úgynevezett Projekt mely az Enkie-k módszeres irtásának és igába hajtásának egy bürokratikus szakkifejezése.

"Már tudom is, mi lesz ebédre: csirkeszárnyak!"

Akármennyire is lehengerlő a háttérben húzódó világ története, a Sine Mora pusztán díszletelem gyanánt hasznosítja azt. Mi ehelyett többnyire egy bosszúra felesküdött apa történetét követhetjük nyomon, akit céljától sem az erkölcs, sem pedig a számottevő túlerő nem tántoríthat el. Egyik csatlósát például fenyegetés útján veszi rá arra, hogy besegítsen neki, és a játék nem fátyolozza a történt olyan kompromittáló részleteit sem, mint például az egyes szereplők szexuális múltja és miegyebek... Majd megértitek, miről beszélek.

A mindenre elszánt, fiát megbosszulni vágyó apával egyetemben más szereplők bőrébe - jobban mondva repülőgépeibe - is belebújhatunk majd, akik mindeközben a háború kimenetelét igyekeznek befolyásolni; természetesen valamennyien sajátos karakterrel vannak ellátva, idővel kirajzolódnak előttünk a köztük lévő érzelmi és egyéb kapcsolatok. Egyszóval egy, a teljesség igényével készült, olykor-olykor talán keszekuszának ható cselekményt kapunk, mellyel aztán idővel megbarátkozunk, mihelyst rádöbbenünk, hogy a történések nem feltétlenül egy síkon haladnak...

A koncepció rajzok és a megvalósítás közötti "különbség"

Záróbeszéd
Amint észrevehettétek, nem fukarkodtam a pontszámokkal, ám egy percig se gondoljátok, hogy kapitányotok az elfogultság megbocsáthatatlan bűnébe esett volna - ha van egyetlen pozitív vonásom is, akkor az az objektivitásra való kényszeres törekvésem -; pusztán arról van szó, hogy a Sine Mora műfajának valamennyi kritériumának eleget tett, sőt! Azt hiszem, enyhén fogalmazok, amikor azt mondom: újabb elemekkel bővítette ki a shoot 'em up stílust. A Sine Mora egyfajta bizonyítéka annak, hogy némi fantáziával és bátorsággal egy egész műfajba lehelhetünk új életet, még ha az alapkoncepcióját tekintve a faék összetettségével is vetekszik.

Tesztelésem során mindössze két negatívummal szembesültem: az egyik az obszcén kifejezések olykor életszerűtlen csengése, valamint azok túlzott használata. A magyar nyelv talán valamennyi ékes fogalmával összefutunk benne legalább egyszer.

A másik, ami miatt kicsit húztam a szám, az a rövid sztori mód. Igen, tudom, hogy ez a műfaj nem olyan családból való. Ugyanakkor eléggé attraktívnak találtam ahhoz a cselekményt, hogy valami folytatást várjak, hogy a történet tovább bontogassa szárnyait: a dolog azonban mintha csöppet visszafelé sült volna el, mivel a mély mondanivalóval megáldott cselekmény egy váratlan pillanatban kihúzza a lábunk alól a talajt, mi pedig arra ébredünk, hogy az angolosan távozott, még mielőtt megkérdezhettük volna: "ugye majd felhívsz?"

A nem túl barátságos és nem különösebben közkedvelt Pókrobot.

Ezek persze csupán morzsák a gépezetben. Hiszen ki is tudna ilyenek miatt zsörtölődni, miközben olyan neves színészek hangjai csiklandozzák hallójáratainkat, mint például Szersén Gyula művész úré?

A Sine Mora tehát összességében nem csupán a hardcore shoot 'em up imádóknak készült, de az újonc pilótákat sem rest szolgálatba hívni, amennyiben azokat nem rettenti el némi kihívás. Akárhogy is, a Digital Reality és a Grasshopper Manufacture szerelme gyümölcsözőnek bizonyult és őszintén reméljük, hogy ez egy hosszútávú kapcsolat kezdete.