Shin Megami Tensei V: Vengeance teszt

Persze az Atlus és a Sega meglehetősen szereti a pénzt így borítékolható volt, hogy előbb-utóbb megjelenik másra is. Így is lett: érkezett a Vengeance alcímmel ellátott, bővített kiadás mind a Sony, mind pedig a Microsoft konzoljára (Switch mellett) - mi pedig ezt vettük górcső alá természetesen. Mivel az eredeti kiadást kihagytuk, így most be tudjuk pótolni azt is. Rá fogok majd térni az extrákra (egész korrekt lett amúgy), de a koncepció kicsit hajaz a stúdió másik nagysikerű címére, a Persona extra változataira.

Viszont az értékelést, ha megnézitek, nekem annyira nem talált be ez a rész, mint a legtöbb tesztelőnek, szóval simán lehet, hogy velem van a gond (öregszem vagy mi), de le fogom írni, hogy miért jutottam erre a konklúzióra. Essünk is neki mert bőven van miről beszélnünk.

Héló, az árnyék hova lett?

Az SMT játékoktól megszokhattuk, hogy a történetük általában az angyalok és démonok, vagy ha úgy tetszik, a Menny és a Pokol háborújáról szól és ez itt sincs igazából másképp. Szótlan főhősünkkel éppen kezdenénk beilleszkedni a helyi gimibe, összehaverkodunk nagymenőkkel, szemrevételezzük a különféle hölgykoszorút, szóval csak a szokásos tevékenységet folytatjuk.

Aztán egy nap valamiért drága barátaink kitalálják, hogy menjünk el a legközelebbi, föld alatt található állomásra, mert ott állítólag szellemekkel és démonokkal lehet találkozni. Ahogy bemászunk, nyilvánvalóan ránk omlik az egész, viszont csodával határos módon mindenki túléli a balesetet, de elveszítjük egymást. Ahogy kikecmergünk, igazából Tokió helyett egy hatalmas sivatagot találunk mindenféle romos épülettel. Ha ez nem lenne elég, még nagyon fura lények az életünkre is törnek - mielőtt felszecskáznának, egy finoman szólva is fura android megment minket.

Aogaminak hívják és diszkréten közli, hogy amúgy eggyé tud valamiért válni velünk - így hozhatjuk létre Nahobino-t, aki nem egy Power Ranger, hanem brutálisan erős képességekkel rendelkező csodalény. Meglehetősen fura külsővel. Ez persze csak a kezdet, de inkább nem spoilerezek el semmit. Aki a Personához hasonló elbeszélést vár az nagyon nagyot fog csalódni. Az SMT címekre jellemző jegyek itt is bőven megvannak: vallás és annak fura ábrázolása a filozófiával, japán szociológiával karöltve.

A Wish-es Songoku újra lecsap

Itt most azt hiszem őszintének kell lennem: A Tensei címek számomra mindig is túlzottan elvontak voltak és sajnos az ötödik epizód sem nyerte el a tetszésemet. Ha félretesszük a szubjektív nyávogásom, akkor is vannak benne megkérdőjelezhető dolgok. Az egyik ilyen, hogy elképesztően lassan, vontatottan kezdődik. Nagyjából tíz, de inkább tizenöt óra után lódul meg, de akkor is csak meglehetősen visszafogottan, lassan, apránként építkezve. A szereplőkkel sem voltam maradéktalanul elégedett.

Az, hogy héroszunk néma, szerintem béna. A mellénk álló gárda tipikus, nagyon sablonos panelekből építkező csokor, akikkel semmilyen formában sem tudtam szimpatizálni. Még jó, hogy barangolás közben nem őket kell bámulni. Ne értsetek félre, amúgy egyáltalán nem rossz a történet (vannak benne kifejezetten érdekes és erős momentumok) és az is vitathatatlan, hogy erős az atmoszféra, amit a stuff körénk rak. Ebben egyébként a külcsín is bőven alá dolgozik. Az van ugyanis, hogy itt nincs semmilyen arany középút.

Vagy lehengerlőnek fogod találni tesztalanyunkat design szempontjából, vagy pedig teljességgel visszataszítónak. Nézzétek meg a screenshotokat, esetleg pár trailert. Ennyiből bőven el tudjátok dönteni, hogy tetszik-e nektek vagy sem. Főhősünk például a hosszú kékes lila hajával (elöl sportos, hátul csinos) és a fura arcvonásaival azért párszor engem is kiakasztott, de egy idő után megszoktam.

Pózolj fákkal

Az NPC-k egyébként mind ismerősek lesznek a korábbi részekből, illetve a Persona epizódokból. A külcsínen egyébként látszik, hogy Switch-ről lett átportolva. Hiába vannak nagyobb, nyíltabb, szabadon bejárható részek, ha majdnem minden helyszín ugyanúgy fest. Jó, ez nyilván túlzás, de sivatag és különféle romok fogadnak minket, bármerre is megyünk. Próbáltak nyilván javítani valamit a textúrákon meg az élsimításon, árnyékokon, de a legnagyobb jóindulattal is egy gyenge hármas alát érdemel a Vengeance.

Technikailag egyébként rendben vagyunk, de a képfrissítés nemigen fog 30 FPS fölé menni. Szóval bizonyos értelemben meglehetősen oldschool a stuff. Ez igaz lesz a játékmenetre is, mert nagyon klasszikusak az alapok. A térképen barangolva láthatjuk az ellenlábasokat és egy jól irányzott ütéssel kezdődik meg maga a harc. A bunyó körökre van osztva: először mi támadunk, aztán ha megvagyunk, jön az ellenfél. Igazából pofonegyszerű az egész, mert az elementális ellentétekre épül a séma. Igen, pont, mint egy másik Atlus cím esetében.

Először ki kell találunk, hogy mi az opponens gyengéje. Ha ez sikerült, egy felvillanó "weak" felirat jelzi, mi pedig kapunk egy extra cselekvést a körben. Tehát ha ügyesek vagyunk, akkor akár nyolc támadást, varázslatot vagy képességet is ellőhetünk - ebből következik, hogy maximum négyen lehetünk a csapatban. Ha viszont mellé csapunk vagy esetleg az erősségét találjuk el, akkor két cselekvést elveszítünk, szóval érdemes megfontoltan harcolni. Ez, amit leírtam, természetesen igaz lesz a velünk szembenállókra is.

Pózolj véres lépcsőkkel, az jobb

A csavart a velünk együtt küzdő démonok adják. Főhősünk képes ugyanis némi ravaszkodással a csapatába fogadni a már említett démonokat. A "tárhely" véges, így folyamatosan pörgetni kell őket, megkeresni az adott helyzetben a legjobb párosításokat. Természetesen ők is fejlődnek velünk együtt: lépegetik a szinteket, kapják az újabb képességeket meg persze az alapértékeik is változnak.

Mivel tökéletes kompánia nem lesz, ezért rá leszünk kényszerülve arra, hogy váltogassuk őket, hiszen a komolyabb szituációkban más-más felállás lesz a nyerő, mert eltérő erősségeik és gyengéik lesznek. Ennél sokkal fontosabbak az úgynevezett ley pontok. Ezek a kék színű pacák a kvázi bázisunk, itt van egy csomó opciónk. Klasszikus kard - pajzs - páncél erősítés nem kapott helyet egyébként. A kereskedőnél különféle életerő és mana visszatöltőket vásárolhatunk, illetve itt tudjuk eladni a nem használható szajrét is.

Démonjainkkal két módon is tudunk foglalkozni. Kaptak egy pihenőszobát, ahol dumálhatunk velük. Minél többet használunk valakit, annál jobban fejlődik: először csak extra tárgyakat fog adni, utána növekedésnek indulnak az alapértékei, majd pedig egy speckó skill-t fog kapni, szóval érdemes fejleszteni őket ezen a módon is. Aztán a World of Shadows alatt lehetőségünk van a fuzionálásra (már fel sem hozom, hogy hol láttuk ezt), illetve főszereplőnket szint itt tudjuk az úgynevezett Gore pontokból tápolni.

Szép kis gyülekezet

Szóval taktikázásra bőven lesz terünk, viszont ami egy újabb negatívum, hogy a csihipuhi iszonyatosan lassú és körülményes tud lenni. Fejlődni pedig muszáj lesz, mert a program nem ismer pardont. Nincs autosave sehol, cserébe a harcon kívül bárhol tudunk menteni. Ezt jó, ha az eszünkbe véssük, mert nekem veszett el bő két órányi haladásom a nagy arcom miatt. Aogami amúgy jó fej, mert figyelmeztet a komolyabb hirigek előtt, szóval készülni azt tudunk. Ahogy már fentebb említettem, viszonylag nyílt lesz a terep.

Egy böhöm nagy nyíl jelzi, hogy merre kell mennük ha tovább szeretnénk gördíteni a sztorit, de azért érdemes nem annyira sietni, ugyanis a felfedezést bőkezűen honorálja a program. Akár valami opcionális feladat, akár egy rejtett tárgy képeben, de a lényeg, hogy megéri. Oké, a másodlagos tevékenységekben szinte semmi változatosság nem lesz, de ettől még érdemes szenvedni velük mert az értük kapott jutalom nagyban megkönnyít bizonyos szituációkat.

Tartalom szempontjából már az eredeti kiadás is jelesre vizsgázott, ugyanis 60-80 órányi szórakozást biztosított. A kibővített változat esetében ez duplázódik: a kezdésnél el kell döntenünk, hogy az eredetit kezdjük-e el (Canon of Creation) vagy pedig az extra kiadást (Canon of Vengeance) - utóbbi esetében a játék köbö felétől drasztikusan más eseményekben lesz részünk, új szereplőkkel és 40 új démonnal egyetemben. Ha ehhez hozzáadjuk a többféle befejezést, akkor azért látható, hogy megéri az extra pénzt.

Oké, akkor újra megkérdem: ki ette meg Garga kókuszkockáját?

Ahogy látjátok, a Shin Megami Tensei V: Vengeance alapvetően egy jól összerakott, klasszikus JRPG. A történet érdekes és jó, cserébe borzalmasan lassan indul be és azért kellően elvont. A külcsín egyrészt stílusos, másrészt viszont érződik nagyon rajta, hogy milyen platform volt az eredeti gazdája. A játékmenet egyszerre kihívással teli és mély, másrészt viszont nagyon lassú és körülményes.

Egyedül a tartalom az, ami vitán felül kimagaslóan sikerült. Igyekeztem mindent korrektül leírni, de ettől még tartom, amit a cikk elején mondtam: ezt a cuccot vagy utálni fogod vagy imádni, nincs opció a kettő közötti állapotra. És abszolút kellenek az ilyen címek, hiszen ettől lesz szép és diverz kedvenc időtöltésünk, nem?