Senua's Saga: Hellblade II teszt

Már csak a Star Wars: Outlaws (előrelátható megjelenési dátum: augusztus 30), a S.T.A.L.K.E.R 2 (ismeretlen megjelenés) és a Vampire: The Masquerade - Bloodlines 2 (jelennyenmánmeg) várat magára. A Homeworld 3 nálunk nem járt teszten, de az értékelésekből kiindulva ez nem is nagy baj, ma pedig a Senua's Saga: Hellblade II kerül terítékre, és ez nagyon is jó.

Idén talán egyetlen játék sem tudott engem annyira elragadni és a monitor elő láncolni, mint a Hellblade II tette, annak ellenére, hogy az első részhez sosem volt szerencsém, és így másodkézből kellett annak a történetét megismernem. Szerencsére az előd ismerete egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy mai tesztünk alanyát alaposan ki tudjuk élvezni.

Na mi az Sanyi, túl sok sárpakolás?

A mese, az első résztől eltérően nem az Orkney-szigeteken játszódik, hanem Izlandon, ahová a főhősnőnket egy rabszolgákat szállító hajó viszi. Nem tévedésből került Senua a tutajra, ugyanis ki akarja szabadítani a népét a vikingek karmai közül, akik feláldoznák őket, hogy óriásokat tartsanak így kordában, ugyanis a szörnyek igencsak nehézkessé teszik a mindennapjaikat.

Az előző játékban istenekkel és mitológiai lényekkel hadakozott Senua, szóval egy kis óriás-vadászat meg sem fog kottyanni neki, nemde? Hát, meglátjuk, hisz annak ellenére, hogy a fejében randalírozó hangokkal már megbékélt Senua, ez még nem jelenti azt, hogy ne állítaná őt továbbra is külön kihívás elé a saját elméje.

A Hellblade II műfaját tekintve sétáló szimulátor, némi harccal és fejtörőkkel kiegészítve. Ez annyit tesz, hogy a játék oroszlán részében az általunk irányított szereplő az egyik helyről a másikra zarándokol el, miközben mi hallgatjuk a dialógust és gyönyörködünk a tájban. Aztán vagy egy akciójelenetbe, vagy egy puzzle-be ütközünk, mely után folytatódik a séta.

Basszusmár Maris, a doki is megmondta, hogy távolabbról bámuld a TV-t.

Ez alapjáraton egy kiismerhető játékmenetet eredményez, ám az élmény ettől függetlenül feszült, a szereplők dinamikusak, karakterfejlődés is történik, és mikor éppen nem az életünkért rohanunk, akkor nevetségesen könnyű elmerülni az izlandi tájban és annak részleteiben, annak ellenére, hogy a készítőcsapat úgy vélte, a bejáratott receptet úgy lehet igazán feldobni, ha moziélménnyé varázsolják azt.

Ez abban nyilvánul meg, hogy a kép teteje és az alja egy-egy fekete sávot kapott, melyet alul talán még meg is értenék, hisz ott jelennek meg a belső hangok szövegeléseinek a feliratai, és azoknak jó hátteret nyújt a feketeség. Azonban a felsőt teljesen feleslegesnek érzem, ráadásul ez a kombináció némi bezártság-érzetet eredményezett. Ez irritációt váltott ki belőlem, eleinte, de belátom, hogy egy idő után megszoktam ezt a megoldást és hasonló klausztrofóbiást érzéseket váltott ki belőlem, mint amilyent Senua érezhet nap mint nap a fejében, ahová több hang is be van zárva.

És így, hogy megemlítettem a grafikát, lássuk a második részét a moziélménynek, ez pedig a már fent említett pazar látványvilág és a zökkenésmentes animáció. Talán még a Horizon és a Last of Us sem dolgozott olyan részletesen megalkotott környezettel és karakterstruktúrával, mint amivel a Hellblade II rendelkezik.

Uhhh a Gyűrűk Ura óta nem láttam ilyen nyálfakasztó tájat...

Tény és való, leginkább szürke és sötét színek jelennek meg a játékban, ami érthető, hisz Izlandon vagyunk, itt nem túl gyakori a napsütés és a színkavalkád még nyáron sem, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lenne minden a legutolsó fűszálig és sziklarepedésig valósághűen kidolgozva. Egyedül a fehéres kőrészek tűnhetnek ki az egészből, de mégiscsak egy játékról van szó, tudja már a főszereplő irányítója, hogy hol tud felmászni, vagy leugrani.

A karakterek pedig egytől egyig élethű mozgással és arcberendezéssel lettek megáldva, és mindezek közül messze kiemelkedik Senua. Az egész egy olyan összefüggő, rejtett vágásokkal rendelkező egyveleggé állt össze, hogy gyakorta azt hittem, tényleg egy filmet nézek és nem egy játékot. A Senuát alakító Melina Juergens fergetegesen alakítja a karaktert, ami azért igazán meglepő, mert ő nem egy professzionális színésznő.

A hangok, hasonlóan az előző részhez, továbbra is nagy szerepet kaptak, így a játék a legjobban fülessel élvezhető, hisz így mi is a fejünkben érezhetjük a "vállainkon ülő" démoni-angyali dialógusokat, amik elég sokat tesznek hozzá a hangulat felépítéséhez. Túl sok zenével nem fogunk találkozni, de ez nem is baj; pont annyi hangot, zörejt és kiegészítő melódiákat kapunk, hogy a prezentáció nagyon közel álljon a tökéleteshez.

Ezek meg a zombik a Hári Péter 6-ból? Megint meg kell menteni Dámbldórt?

Szóval a játékmenet sok sétából, némi harcból és gondolkozásból áll. Továbbra is a már ismert szimbólumkeresgélés dominálja eme utóbbi részt, ami úgy fest, hogy az utunkat alkalomadtán lezárja egy fal, és csak akkor mehetünk tovább, ha a "lakatként" szolgáló szimbólumot meg tudjuk találni a környezetünkben. Faformációk, köveket borító mohacsomók, igazából bármi szolgálhat a szimbólum részeként, feltéve, ha kiemelkedik a szürke színekből és így Senua elméje különleges jelentőséget tud neki tulajdonítani.

Továbbá találhatunk "valóság-váltó" cseppeket is, melyek a szimbólumos puzzle-ek mellett, vagy más fejtörőknél is megjelenhetnek. Ha rájuk fókuszálunk (PC-n "E" gombbal), akkor megváltoztatják a világot körülöttünk. Illuzórikus akadályokat tüntetnek el, vagy épp varázsolnak oda, ahol eddig nem voltak, így lehetővé téve az adott kihívás leküzdését. Néha pedig fáklyákkal is kell trükköznünk; például egyik helyről a másikra kell vinnünk azokat néha, de az is befigyelhet, hogy más fényforrásokat kell segítségükkel meggyújtanunk.

Egyik ilyen gondolkodós feladat sem igazán bonyolult, és bár előfordult, hogy tíz-tizenöt percig szaladgáltam fel s alá, a megoldás mindig relatíve hamar megszületett. A harc már egy fokkal komplikáltabb volt, de leginkább azért, mert annak a ritmusába bele kell jönni. Ha ez sikerül, akkor könnyű dolgunk lesz, ha nem, akkor viszont hamar találkozni fogunk egy újratöltést szimbolizáló fekete képpel.

Olyan jól vágtam meg, hogy vér van, sebhely nincs.

Senuának két támadása van: gyors és erős. Az ellene irányuló támadásokat tudja hárítani, de ki is térhet előlük, ami akkor hasznos, ha azok túl nagy svunggal érkeznének feléje. Később szerzünk egy tükröt, mely energiával töltődik (jobb szó híján), ha gyepáljuk az ellent, és aktiválása után lelassul az idő és egy rosszfiút be tudunk darálni anélkül, hogy az bármit is tudna ellene tenni. Kivétel, persze, ha bekapunk közben egy pofont, mivel ez azonnal megszünteti ez a "Bullet-time"-ra hajazó hatást.

Nekem sajnos nem sikerült olyan flottul a haddelhadd, mert egyrészt béna vagyok, másrészt pedig nehezen bírtam elkapni a ritmust, így például akkor is támadtam, mikor az ellenfél egy megállíthatatlan ütéssel jött felém, illetve néha a kitérést is elbarmoltam, és hiába iszkolt Senua az egyik irányba, mégis eltalálta az offenzíva. Arról nem is beszélve, hogy a tűznyelő ellenfelek tűzköpései elől néha szinte képtelenség elugrani főleg, ha túl közel kerültünk hozzájuk (vagyis, ha támadni merészelnénk).

Igazából ezek a kis kiegészítések (vagyis a fejtörők és a harcok) kellemes adaléknak érződnek, minden hibájuk ellenére is, az igencsak érdekes történetnek, így végső soron nem tudtam haragudni a minimális monotonitás miatt, amit ez a lineáris struktúra kölcsönzött a kalandnak. Továbbra is csupán Senuának a megbízhatatlan szemszögéből látjuk a világot, és ez már az előző rész nyüstölői is felvetették a nagy kérdést: mennyire hihetünk annak, amit látunk?

A fák és az obeliszkek is mutatják, hogy mennyit találtunk már meg belőlük.

És ez a nagyon megnyerő a narratívában; látunk valamit, közben halljuk ahogyan kettő plusz egy plusz még egy hang próbálkozik Senuának valamiféle magyarázatot adni a látottakat illetően (vagy csak beszólogatnak neki, mert az mindig hasznos), majd össze kell tennünk mindezt, és el kell döntenünk, hogy mi igaz és mi csupán a főhősnő pszichéjének a szüleménye.

Kétféle gyűjtögethető kiegészítéssel is fogunk találkozni, melyek akár tovább mélyíthetik a bizonytalanságot ezen a téren. Az egyik az egy fakollekció, melynek minden eleme egy-egy sziklaarc mögött bújik meg (nézzünk rájuk "E" lenyomásával és feltűnik az út mögöttük). Ezeket az arcokat néha könnyű, néha viszont elég nehéz észrevenni, lévén, hogy nagyon jól bele tudnak olvadni a környezetükbe, de megéri ezekre odafigyelni, ugyanis a fák kelta és viking mitológiai lényekről mesélnek. A másik ilyen "Collectible" az pedig egy obeliszk-szett, melynek tagjai egy tanulságos történet részleteit közlik velünk.

Fáj a szívem, de ideje áttérni a negatívumokra, bár ezekből, szerencsére nagyon kevés található ebben a zseniális alkotásban. Az első bajom a finom optimalizálatlansággal van, de itt elképzelhető, hogy a videokártyám a ludas. Négyféle grafikát felskálázó technológiát kapunk: az NVIDIA DLSS-t, az AMD FSR 3-at, az Intel XeSS-t és az Unreal 5-nek a saját algoritmusát, a TSR-t.

Asszem tüsszentenem kell...

Mind a négy algoritmus kicsit másképp teszi szebbé a játékot, de az biztos, hogy a TSR nem a legjobb választás, ugyanis annak ellenére, hogy a játék mindent maximumra tolva csak 4-5 gigát fogyasztott a 4070 Ti szerkesztőségi grafikus vezérlő 12 gigájából, úgy kipörgette szerencsétlent, hogy attól féltem, rám fog robbanni. A helyzet azonnal megoldódott, amint átváltottam a DLSS-re, de talán nem meglepő, hogy az NVIDIA kártya az NVIDIA technológiát kedveli.

A második gond az egyetlen bug-gal volt, aminek hála beragadtam a környezetbe, és újra kellett indítanom a játékot. Mondjuk a rendszer rendkívül gyakran lő el automatikus mentéseket, így semmit sem vesztettem ezzel a bibivel, ráadásul más technikai, vagy grafikai hibával nem találkoztam, úgyhogy igazából itt sem tudok hosszasan kötekedni.

Ámde a legnagyobb baj eme alkotással az, hogy egyszerűen túl rövid. 8-9 óra alatt 100%-ra lehet teljesíteni, még úgy is, hogy némi időt el kell szórnunk a gyűjtögethető dolgok után kajtatva. Az ár viszont túl magas - Game Pass nélkül - ahhoz, hogy csupán egy nap játék után le is tehessük egy címet mondván, kimaxoltuk. Ez nagyon elszomorító, ám itt nem a játékosra gondolok, hisz ő csak néhány másodpercet vesztegetett el a fizetéssel.

Nem ölelést, hanem papírzsepit kértem, te félkegyelmű, hát nem olvastad a felső képet?

Én itt mindenki másra gondolok, akiknek több év munkája van abban a produktumban, amit mi pár óra alatt le is tudunk. Sajnálom kicsit a programozókat, a grafikusokat, a szerkesztőket és a színésznőt is kiváltképp, ugyanis ő kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, hogy a szerepére megeddze magát. Egy végigjátszott hétvégi nap után pedig puff, ennyi volt, jöhet a következő. Persze az is igaz, hogy mély nyomot fog ez a játék mindenkiben hagyni, aki egyszer a kezébe veszi, ám az árat elnézve lehet, sokan inkább megnéznek egy végigjátszást belőle jútyúbon.

Az élmény hasonló, ráadásul totál ingyen, nem igaz? Nos, így is hozzá lehet állni, sőt belátom, én is így álltam volna hozzá, ha nem ültem volna le játszani és nem ragadott volna magával a látványvilág, illetve a hangulat abban a pillanatban. Barátnőm, akit általában hidegen hagynak ezek a játékok, ott felejtette magát a kanapén és csak nézte. Őt is megfogta és nem engedte szabadulni az utolsó pillanatig eme játék, pedig rajta nem is volt füles, ő csupán a felhangosított hangszóróból hallotta azon hangokat, melyek Senuának közvetlenül a fejében suttogtak.

Ez a varázsa a Senua's Saga: Hellblade II-nek. Elhozza nekünk a kelta és a skandináv világ egy darabkáját és úgy prezentálja az egészet, ahogyan azt az akkoriak látták és értelmezték. Mi pedig elhisszük, hogy úgy van minden, ahogyan azt ők mondják, hisz mi mást tehetnénk? Izland pazar világa, a bizonytalan, pszichedelikus fűszerrel megtoldott narratíva, az állandó, önellentmondó és nem csak Senuát, de a gyakorta minket is őrületbe kergető hangok egy olyan mesét mondanak el, ami nem fog egyhamar távozni a fejünkből. Hisz a nagy kérdésre sosem fogunk választ kapni: tényleg valóságos az, amit látunk vagy csupán egy illúzió foglyai vagyunk?

A Senua's Saga: Hellblade II a Game Pass előfizetőknek ingyenesen elérhető.