Scooby-Doo! - First Frights teszt

A Scooby-Doo: First Frights, azaz Első ijesztések nem új hús a piacon, mégsem meglepő, ha eddig nem hallott róla az ember. A játék eredetileg 2009 szeptemberében jelent meg, ám a legnépszerűbb újgenerációs konzolok helyett "csupán" PlayStation 2-re, valamint a Nintendo Wii-re és DS-re. Hogy mi késztette arra a Warner Bros-t, hogy két évvel az eredeti kiadás után egy új platformra is megjelentesse a játékot, nem tudni, mindenesetre ezután már a PC-s tábor Scooby-Doo rajongói is belevethetik magukat az élvezetekbe... feltéve ha az életkoruk nem haladja meg a tíz évet.

Egységes alaptörténetről nem beszélhetünk a First Frights-szal kapcsolatban, lévén a játék négy teljesen eltérő fejezetben tárja elénk a Rejtély Rt. kalandjait. Minden fejezet egy rajzfilmrésznek felel meg, azzal a különbséggel, hogy ezúttal hőseink fiatal, tízéves alteregóik "játsszák" a főszerepet.

Az első epizódban a Musical fantomjáról kell lerántaniuk a maszkot, aki mindenáron megpróbálja ellehetetleníteni a színjátszó kör munkáját. A második rész egy vidámparkra, és a benne ólálkodó hatalmas robotra fókuszál, aminek köszönhetően az emberek messze elkerülik a szórakozás ama fellegvárát. Azt ezt követő fejezet főszereplője egy hatalmas rákszörny, ami a békés kikötőfalut háborgatja, míg az utolsó epizódban a banda egy kísértetjárta kastély okozta élvezetekbe kóstol bele.
Nem meglepő módon a rejtélyek egyikéért sem Agatha Christie a felelős, de becsülendő módon a fejezetek végén nekünk kell kitalálnunk, hogy a gyanúsítottak közül ki a valódi tettes, megmozgatva ezzel egy kicsit a játékosok agytekervényeit.

A First Frights alapesetben egy érdekes program lenne, azonban sajnos nagyon hamar unalomba fullad. A játékmechanizmus megegyezik az újabb LEGO játékokéval, azaz egyszerre két karakterrel a pályán kell végigverekednünk magunkat a különböző szinteken. A verekedést egyébként érdemes szó szerint venni. A pályákon nincs más dolgunk, mint A pontból eljutni a B-be, mialatt összetörünk minden utunkba kerülő tárgyat, s összegyűjtjük a belőlük kihulló Scobby-snackeket. Az ellenségek legyőzéséért szintén kekszek járnak, amiket két pálya között kosztümökre költhetünk. Az új ruhák új képességeket adnak hőseinknek, amik azonban nem feltétlen erősebbek az alap göncöknél. Nem nehéz levonni a következtetést, hogy így nagyon a kutyacsemegékre sincs szükségünk. Ez azt jelenti, hogy felesleges lezúzni az utunkba kerülő tárgyakat, mi több, az ellenségeket sem kell elpusztítanunk, elég, ha csak kikerüljük őket, és elszaladunk mellettük, a pálya új szakaszához érve ugyanis el fognak tűnni mögülünk. Ez a gyakorlatban nem csak azt jelenti, hogy kevesebbet kell csapkodunk a billentyűzetet, hanem azt is, hogy egy szint harmadannyi idő alatt végigvihető, mint ahogyan azt a készítők megálmodták.

Természetesen a kooperatív mód csak opcióként, nem pedig kötelező elemként van jelen, így aki éppen nem talál párt, vagy másik kontrollert, az is nyugodtan nekiveselkedhet a kalandozásnak, ugyanis a gép megfelelően végzi a dolgát, hiba nélkül irányítja a "másik" karaktert.

Pályák közül egyébként háromféle található a játékban. A legtöbb szinten harcolunk és ugrálnunk kell, ezek teljesítéséhez minimum húsz-huszonöt perc szükséges. Minden fejezetben található még egy üldözéses pálya, amelyen - ki gondolná - üldözik hőseinket, s a feladatunk nem más, mint... elmenekülni. A harmadik típus nem más, mint a fejezetek legutolsó pályája, ahol az éppen aktuális fő gonosszal kell megküzdenünk. Kis logikával kitalálható, hogy mi a feladat, a végrehajtás pedig nem sok problémát okoz, ha már egyszer rájött az ember a szisztémára.

Minden szereplő két támadásmóddal rendelkezik, valamint mindegyikőjüknek van egy különleges képessége, amelyet speciális helyzetekben használhat. Fred ütni képes, valamint kólabombái segítségével több ellenségben is kárt tud tenni egyszerre. Ezen felül erejének köszönhetően bizonyos platformelemeket tud mozgatni. Vilma a könyvdobálás mellett blokkolni bírja a támadások, valamint tudja használni a számítógépeket is. Diána mini-vadmacskaként üt és rúg, valamint gyakorlott rúdtáncosként képes a csöveken mászkálni. Bozont a blokkolás és csúzlizás mellett a yoyójával a nehezen elérhető helyekre is könnyen el tud jutni, míg Scooby a kutyaajtók használata mellett egy adag virslivel csapja le a rémségeket.

Míg a harcok tekintetében nincs sok probléma a játékkal - sőt, egyes ellenségek esetében még egy kis taktikázásra is lehetőségünk van -, addig az ugrálós részek szabályosan a sírba vittek. Mivel platformjátékkal van dolgunk, ezekből is kapunk rendesen, azonban köszönhetően a béna kameraállásnak, a teljesítésük korántsem olyan egyszerű, mint megvívni a csatákat. Öröm az ürömben, hogy az elvétett ugrások nem sokban vetik vissza az előrehaladásunkat, lévén, ha lezuhanunk, azon nyomban újjáéledünk pár méterrel a zuhanás pontja előtt. Magyarul próbálkozhatunk annyiszor, ahányszor szeretnénk, az egyetlen gátat a félelmünk növekedése jelentheti.

Apropó, a félelem. Mivel a First Frights elsősorban a kisgyereknek készült, ezért a készítők nagyon helyesen úgy határoztak, hogy a halál ne képezze a játék szerves részét. Ha hőseink sebződnek, vagy éppen lezuhannak valahonnan, akkor nem az egészségük csökken, hanem a bátorságuk, így ha az eléri a zérót, akkor vége a pályának.

Mivel a játék először gyenge hardverrel szerelt konzolokra jelent meg, ezért túlzottan szép grafikát nem szabad tőle várni. Nos, a játék kinézete PC-n sem lett sem lenyűgöző, sem pedig szép, de tény és való, hogy a célnak éppen megfelel, a célkorosztály tagjai pedig hátha kibírják valahogy HDR és DirectX 11 nélkül...

Ami a hangokat illeti, a játék ezen a téren is vegyesen teljesít. A zenékkel és az effektekkel nincs probléma, azonban a szinkronhangokat valahogy nem sikerült eltalálni. Persze túltehetjük magunkat azon, hogy a színészek sokszor nulla átéléssel olvassák fel a szövegeket, ami azonban igazán zavart, az a szóviccek után hagyott hatásszünet, majd az azt követő gépi nevetés. A probléma az, hogy a hatásszünet túl nagy, a műnevetéssel pedig inkább kínossá válik a dolog, mint viccessé.

Az ugrálós részeket leszámítva az irányítással nincs különösebb gond. Az egeret egyáltalán nem kell használunk, s a teljes kontroll kimerül néhány billentyű ütemes csapkodásában, túlbonyolítottnak tehát nem nevezhetjük a dolgot. Nem beszélve arról, hogy a játék támogatja a kontrollereket, szóval egyrészt két játékos is könnyen megfér a monitor előtt, másrészt, ha éppen társak nélkül maradtunk, akkor is igénybe vehetjük azt, kényelmesebbé téve magunk számára a játékot.

Mindent összevetve a Scooby-Doo: First Frights nem egy rossz játék. A fiatalabbak biztosan élvezni fogják, de valójában én magam is elszórakoztam vele, korom ellenére. A harcok elérik az "egészen jó" kategóriát, az ugrálós részek azonban szabályosan borzasztóra sikerültek. Szerencsére az összkép inkább pozitív, így bátran ajánlom egy bizonyos korosztály alattiak számára. Egy kérdés azonban végig ott motoszkált a fejemben: Fredék tízévesként miért furikáznak az egész országban szülői felügyelet nélkül?