Saw: The Video Game teszt

2004 örömteli év volt a horrorfilmek szerelmeseinek, hisz a Fűrész képében olyan alkotás landolt a mozikban, amiért már régóta áhítozott a nagyközönség. James Wan műve minden olyan elemmel rendelkezett, amivel nem csak a közönséget, hanem a kritikusokat is megnyerte magának. Véres volt, mégis elgondolkodtató, egyszerre szörnyű és magával ragadó, s mindez a kiváló történettel karöltve elég volt a sikerhez. Az ezt követő évek során aztán sorban jöttek az újabb és újabb részek, s várható volt, hogy előbb vagy utóbb fel fog bukkanni a sorozat alapján készített videójáték is, amely most el is érkezett közénk. Kezdődjön hát a játék!

A történet valahol az első két rész között játszódik, főhősünk nem más, mint az első Fűrész filmben lelőtt és ezáltal halottnak hitt David Tapp. Mint azt egy televízión keresztül közli velünk a Kirakós gyilkos (továbbiakban Jigsaw), visszahozott minket az életbe, hogy megtanítson értékelnünk azt. A monológ végeztével a TV elsötétül és a számláló rohamos tempóban közelíteni kezd a bűvös nullához, mindössze pár pillanatot adva nekünk, hogy kiszabaduljunk a fejünkre helyezett csapdából. Feladatunk ezután nem más lesz, mint jó pár órán keresztül csapdákat kerülgetni, feladatokat megoldani, harcolni, menekülni, s legvégül ha szerencsének van, elkapni Jigsaw-t és kiszabadulni a létesítményből. Akik ismerik a filmek világát természetesen tisztában lehetnek pár csavarral, netalántán a végkifejlettel, de a többiek elég, ha egyelőre csak annyit tudnak: lesznek bőven meglepetések.


A végigjátszáshoz szükséges idő körülbelül 10-12 órára tehető, ami manapság, az 5-6 órás játékok világában már tisztességesnek nevezhető. Ugyan sokszor szoktam sajnálni a játékidő rövidségét az egyszemélyes játékokban, valahogy mégis úgy éreztem, a Saw esetében ennyi az optimális. A rövidebb időintervallum hátrányai magától értetődnek, míg ha hosszabb lett volna a játék, az épp aktuális player unná meg teljesen. Így is, ahogyan haladtam egyre előrébb a benne, minduntalan többször éreztem azt, hogy bizonyos elemeket már láttam, tudtam mi fog történni a következő helyszínen és valahogy ellaposodott az egész atmoszféra, ami addig körbelengte a játékot. Szerencsére azonban pont időben kaptak a fejükhöz a fejlesztők, s az utolsó egy-két óra mindenért kárpótolt.

Elsőrangúra sikeredett a játékban uralkodó hangulat megteremtése is. Az atmoszféra, mely körül ölel bennünket mialatt az ódon elmegyógyintézet falai között bolyongunk, páratlanul jól lett kivitelezve. Szinte még most is beleborzongok, ahogy visszagondolok az omladozó épület falai között töltött órákra. Minden kihalt volt, mégis élt az egész környezet, s nem éreztem úgy egyszer sem, hogy én lettem volna a világ közepén. Ahogyan barangoltam, láttam Jigsaw eszközeit, lejárt számlálókat kínhalált hallt alanyaikkal, s nem egyszer én is túlságosan közel kerültem az angyalok karához.

A játékmenet intenzív és dinamikus, körülbelül 5-6 percenként váltják egymást a különböző típusú feladatok. Hol a logikánkat teszi próbára Jigsaw, hol az ügyességünket kell bizonyítanunk, míg máskor a harcra kerül a sor. Mialatt ugyanis vörös csuhás barátunk visszahozott minket az életbe, testünkben egy kulcsot helyezett el, amely a többi rabnak a szabadulást jelenti, míg számunkra az állandó üldözést.

Az időre menő feladatok legnagyobb hányada a minijátékokkal operál, azaz gyors gondolkodásunkra és ügyességünkre vagyunk utalva (kapcsolókat forgatunk, savval töltött hordóban keresgélünk a kulcs után stb.). Előfordul azonban olyan helyzet is, amikor nem zavar minket az óra ketyegése, szimplán rá kell jönnünk, hogy most akkor mit is kellene csinálnunk. Példa ez utóbbira a játék legelejéről, amikor egy számzárhoz keressük a megfelelő kombinációt. Megoldás lehet ugyan az is, hogy végigpróbáljuk az összes létező kombinációt, de célravezetőbb, ha becsukjuk az összes WC ajtót, majd a tükörből nézve összeigazítjuk az ajtókon és a tükrön található festékcsíkokat, amik így pont kiadják a kért számokat. Az ilyen feladatok egy része eléggé magától értetődő, de akad köztünk olyan is, amik rendesen megizzasztják az ember agytekervényeit. Summa summarum, nagyon örültem az ilyen rejtvényeknek, régóta vágytam már egy játékra, ahol ilyen szinten kell használnunk mind a logikánkat, mind pedig a környezetünket.


A játék egyébként elég lineáris módon van felépítve, a szabad bolyongás kizárva, amit annyira azért nem is bántam. A legtöbb sandbox játék amivel eddig játszottam meglehetősen unalmas volt egy idő után, hisz sokszor kellett ugyanazokat a helyszíneket újra és újra bejárnunk. Jelen esetünkben azonban követjük a fejlesztők által kijelölt nyomvonalat, s megmondom, nem sok kedvem lett volna csak úgy kódorogni az intézet falai között, köszönhetően a mindenhol jelen lévő csapdáknak. Hol az ajtó fölé van szerelve egy gyönyörű sörétes puska, (ilyenkor gyorsan le kell nyomnunk a felvillanó számot, ha túl akarjuk élni), hol csak úgy szimplán a folyosó közepén van kihúzva egy húr, amit elszakítva fejünk darabokra robban (ismét csak az előbb említett drága fegyverünk a bűnös), de szimplán a padlóval sem árt óvatosnak lenni, hisz meztelen talpunknak nem tesznek jót a sok helyen kiszórt üvegcserepek.


Ha már az előbb megemlítettem a néha jelenlévő harcokat, hadd részletezzem egy kicsit jobban a Saw ezen pontját. Először is, a harcrendszer a játék leggyengébb részét alkotja, egyszerűen valami siralmas lett. A küzdelem a következőképpen néz ki. Amint megtámadnak minket, be kell lépnünk a Shift lenyomásával a harcba, majd az 1-2-3 gombokkal bűvészkedni (Shiftet végig lenyomva kell tartanunk). 1 az ütés, 2 a védés, 3 az erősebb ütés. Annyira nem is lenne rossz ez az elgondolás, de a kivitelezés nagyon nem okés. Akármilyen erős fegyver is lehet nálunk, ha nem a két csupasz kezünkkel harcolunk, ellenfelünk mindig hamarabb tud ütni valamiért, szabotálva ezzel a mi ütésünket. Gyakorlatilag tehát én hiába ütnék, az övé ugyanis mindig gyorsabb lesz az enyémnél, tehát valószínűsíthető, hogy én találat nélkül fogok élettelen testemmel a földhöz simulni. Ez persze visszafelé is működik, tehát ha valaki nekünk ugrik egy szöges buzogánnyal, simán leteríthetjük a két kezünkkel. Ezt a tényt felismerve a játék mindjárt mérföldkövekkel könnyebbé válik, de akkor is, illúzióromboló az egész koncepció.


Feldobja egy kicsit a harcokat, hogy a játék egy pontján a nyakunkra kerül a harmadik részben ismertté vált sörétes nyakörv, ami automatikusan aktiválódik, ha egy másik hasonló szerkezet van a közelben. Így tehát vagy meneküljünk, ha elkezd pittyegni, vagy nagyon gyorsan rendezzük le a harcot, különben olyan sérülésekre tehetünk szert, amik össze egyeztethetlenek az élettel.
Életerőnk egyébként nem túl sok, s mivel nem is regenerálódik (injekcióval és hasonló dolgokkal tölthetjük vissza), nem árt vigyázni rá. Fegyvereket tehát eldobni, s mehet a bunyó.

Az irányítás sem mondható zökkenőmentesnek, amit véleményem szerint a gyatra konzolportnak tudhatunk be, bár tény, hogy meg lehet szokni, de azért csak sajnáltam, hogy nem sikerült normálisra megcsinálni. A játék egyébként a váll fölötti kameranézettel operál (Splinter Cell, Bionic Commando), s szerencsére ennek köszönhetően a kamerakezeléssel egyszer sem akadtak gondjaim.

A grafika szép, bár semmi kiemelkedőt nem tudnék az ő számlájára írni. A játék alatt dübörgő Untreal 3-as engine mint tudjuk csodákra képes, bár tény, hogy nem megfelelő kezekben képes elég gyatrán teljesíteni. Pár plusz effektet azért nem bántam volna, ha sikerül a készítőknek a játékba passzírozniuk, de összességében nem lehet panaszunk rá.

A hangok szintén rendben vannak, a dallamok szépen szólnak, a hörgések és kiáltások már nem annyira, de ezt tudjuk be a valóságnak, egy dolgot azonban megjegyeznék. Sajnáltam, hogy a játék végéről lemaradt a Fűrész filmeket záró szólam, hisz ettől úgy érezhetjük, hogy ez a játék nem is igazán Fűrész - pedig higgyétek el, ízig-vérig az.

Amikor először ültem le a játék elé játszani, azt teljesen laikusként, a filmek világát épphogy ismerő emberként tettem. Láttam ugyan az első részt, de annyira nem fogott meg, hogy beüljek a folytatásokra. Szintén nem sok infóm volt a jelenlegi cikk alanyáról. Tudtam ugyan azt, hogy készül, de valahogy sohasem szenteltem túlságosan nagy figyelmet felé, amikor pedig megérkezett hozzám, az elvárásaim sem voltak túl magasan. Akármilyen negatívan álltam azonban a játékhoz, nem tudtam nem szeretni minden egyes percet, amit vele töltöttem. Magával ragadó atmoszféra, első rangú sztori, s zseniális rejtvények várják a borzongani óhajtó játékosokat. Természetesen semmi sem tökéletes, de hiába a gyenge irányítás, az elbaltázott harcrendszer, a játékot nem lehet nem szeretni. Minden téren maradandót alkotott a Zombie Studios csapata, s bár nem hinném, hogy év játéka lesz belőle, vétek lenne bárkinek is kihagyni.