Sand Land teszt

Aztán jött a Pokémon, amit egy fokkal jobban hoztak át nyugatra a japánok és hamar a fejére nőtt szegény Son Goku-nak a rengeteg zsebszörny. Talán az is segített ezen, hogy a tazo gyűjtése és a Game Boy-os Pokémon játékok elérhetőbbek voltak a Dragon Ball-os cuccokkal ellentétben, legalábbis számomra. Azonban a készítő, Akira Toriyama, ezzel az egy alkotásával beleírta magát a mangavilág történelmébe, és a további műveivel pedig jó vastagon ki is emelte ott a nevét.

Egyéb ismertebb alkotásai (Dr Slump, Kayika, SAND LAND (ez a teszt címe, jujjdeizgi), Blue Dragon, Jaco the Galactic Patrolman) mellett a híres mangaka több neves személlyel is együtt dolgozott, mint például Eiichiro Odával (a One Piece atyjával), Nobuo Uematsuval (Final Fantasy-ből ismerős zeneszerzővel) és Masakazu Katsurával (azmegkiamanó?-val), illetve olyan sikeres játékokhoz is köthető a neve, mint a Dragon Quest és a Chrono Trigger.

Eleinte szinte csak raptorok, repülő raptorok és skorpiók fognak az életünkre törni ...

Azonban, sajnálatos módon, idén március elsején örökre itt hagyott minket a mester, és találó, hogy pont most jelenjen meg a SAND LAND videojátékos adaptációja. Mivel, sajnos, sosem volt szerencsém a mangához, így nem fogom tudni összehasonlítani azt a forrásanyaggal, és ilyen szempontból értékelni mai tesztünk alanyát, azonban aggodalomra semmi ok, így is van sok minden, amiről lehet beszélni.

Például a prezentációról. A karakterekről, a járművekről és a településekről is mind üvölt Toriyama stílusa és ez így is van rendjén. Az igazán kiemelkedő Toriyama-s elemek a szereplők szemei, a tankok és motorok; ezek láttán nem tudtam nem a Dragon Ball-ra gondolni, és azonnal vissza is repített a nosztalgia a gondtalan gyerekévekbe, mikor az volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudtam, hol lehet venni ilyen kártyákat.

A főhős egy démon, Beelzebub (a nevéből sosem találtuk volna ki), aki egy hatalmas sivatagi világ lakója (többedmagával) és a hétköznapjait vízlopással tölti. Azonban egy váratlan emberi látogató, egy sheriff (Rao) kiragadja őt a szürke hétköznapokból és egy váratlan, ugyancsak emberi tényezőkkel teletűzdelt kalandra viszi. A kis démon hozza magával Thief-et (egy bölcs, enyves kezű démon öreg), és később csatlakozik hozzájuk Ann is, akire jó ránézni és a gépekhez is nagyon ért.

... és ha meguntuk a tank legyőzhetetlen erejét, akkor akár le is pofozhatjuk mindet ...

A sztori, sajnálatos módon, nem a játék erőssége. Adott egy retek nagy sivatag és egy megoldandó vízhiány, és a kezdetekben csak ide-oda szaladgálunk a végtelen homoktengerben, ami még a való életben sem feltétlenül a legizgalmasabb dolog, de ott legalább szomjan halhatunk. Itt még ez sem fogja szívünket rettegéssel és feszült várakozással ellátni, szóval sajnos túl kell élnünk az első néhány órát, ha el akarunk jutni a történések beindulásáig.

Addig viszont mellékküldetésekkel, vadászatokkal és gyűjtögetéssel tehetjük színesebbé a játékot, de ez is hamar monotonná válhat a feladatok egy kaptafára való épülése miatt, hiába áll rendelkezésünkre több hasznos jármű már az első pár főmisszió után. Az ellenfelek állandóan újjászületnek, ha elhagyunk egy területet és visszatérünk oda, és változatosság sincs bennük, ráadásul kevés XP-t adnak, de legalább könnyű végigdarálni rajtuk, ha egy járműben ücsörgünk.

Továbbá hiába fogunk már korán találkozni számtalan barlanggal és magaslattal, melyek kincseket rejtenek, kénytelenek leszünk otthagyni a legtöbbet, mert eleinte nem lesz meg a megfelelő jármű, vagy kiegészítő felszerelés ahhoz, hogy eljuthassunk az ezekben megbúvó ládákhoz.

... hogy aztán ilyen, és hasonlóan értékes kincsekre tehessünk szert ...

Így érdemes a főküldetésekre ráfeküdni és eljutni a Spino nevű romhalmazhoz, mely majd bázisunként fog funkcionálni. Ahogy haladunk a sztoriban, úgy fog egyre jobban várossá alakulni Spino, és sok üzlet is nyílni fog itt, melyekre szükségünk lesz. Találkozni fogunk itt garázzsal, festékes árussal, bútoreladóval, illetve saját szobánk is lehet majd, amit kedvünkre dekorálhatunk.

Bár maga a dekorálás folyamata eléggé kényelmetlenre sikeredett, így nem vittem túlzásba ezt az opciót. Inkább kimentem szörnyeket vadászni, melyet jelentősen megkönnyített a gyorsutazás lehetősége; könnyebb volt így az unalmasabb sivatag-járásokat türelemmel bírni.

Szóval kapunk egy akció-szerepjátékot, mely ötvöződik bázisépítéssel, gyűjtögetéssel és harcolással. A haddelhadd lehet pusztakezes vagy harckocsis; mindig az utóbbit válasszuk, amennyiben van erre lehetőség. Beelzebub irányítása kissé esetlen, mikor a homokban szaladgál, és ugyan ismeri a duplaugrás trükkjét, illetve el tud sajátítani különféle harci technikákat, sokkal jobban fog menni a csatározás, ha a tankunkkal, vagy bármely másik járművünkkel megyünk neki a szörnyeknek, a banditáknak és a nagy gonosz frakciót reprezentáló Királyi Hadseregnek.

... persze kell a mellkas és a karizom fitogtatása is néha ...

Lopakodós missziók is vannak, csak nem értem, miért. Egy dedikált gomb lenyomásával settenkedőre veszi Beelzebub a figurát, és egy gyerekes "Búúú" (Belzebúúúúúb... haha?) ijesztéssel "öli" meg a járőrözőket, de ezek a szekciók nagyon lelassították a játékmenetet és sok esetben teljesen indokolatlanul. Egy-két helyen belefért végül is, de ettől függetlenül inkább ásítottam, semmint feszülten figyeltem az ilyen kiruccanásoknál.

Szóval inkább a tankok. Mondjuk ezeknek is kell némi felfutási idő, ugyanis eleinte a csaták nem állnak többől, mint az ellenfelek körbe röhögéséből és szitává puffogtatásából, lévén, hogy a gonosz tankok töltete lassan szeli át a levegőt, miközben felénk tart, a mienk viszont lövés után szinte azonnal becsapódik. Arról nem is beszélve, hogy a gyalogságot a kiegészítőként felszerelt ismétlőpuskával nagyjából két lövésből le lehet fektetni.

Azonban, amint megkapjuk a lehetőséget a járműveink egyediesítésére, akkor beindulhat a kreativitás, plusz a főellenségek is trükkösebb arénákat és jó sok csatlóst kapnak, ráadásul a vadonban felbukkanó ellenfelek is megszínesednek.

... hisz végső soron bármerre is vigyen az utunk, a tankban fogunk mindig kikötni ...

Ehhez hozzájön még a másik része is a világnak, a Forest Land, úgyhogy a szembántóan erős napsütésből kikerülve zöldellő, élettel teli helyszíneket is bejárhatunk az egyre változatosabbá váló jármű arzenálunkkal. És nem csak különleges akadályoknál érdemes elővenni egy-egy robotot, vagy kocsit. Mindegyik hasznunkra tud válni felfedezés és harc közben is, és mivel szabad kezet fogunk kapni a kinézetüket illetően, igen hamar a szívünkhöz fog tudni nőni egyik s másik.

A szerepjátékos rész szintlépésből és képességek tanulásából áll. Nem csak Beelzebubot, de csatlósait is fejleszthetjük, és csatában behívhatjuk őket egy-egy képességük erejéig, így nem csak állandóan ugyanazt a dialógust nyomatják a fülünkbe utazás alatt, hanem azért gyakorlati hasznukat is vesszük. Bár az is igaz, hogy Rao és Thief az emberiségről és az igazi gonosz természetéről szóló "magasröptű" dialógusából a végefelé borzalmasan elegem lett, mert nagyjából ötvenszer hallottam addigra.

Arról nem is beszélve, hogy Rao előszeretettel üvöltötte, hogy szálljak már le a turbó gombjáról, mikor egy járművet merészeltem használni harcban (vagyis nagyjából mindig), annak ellenére, hogy egyszer sem nyomtam meg, szóval ilyen "érdekes" bug-ok is előfordulhatnak, melyek eléggé bosszantóvá váltak hosszútávon.

... ha pedig nem a tank a preferált masinánk, akkor választhatunk motorok, kocsik és lépegetők közül is.

Bár szerencsére ezekből nagyon kevéssel találkoztam, és az alkalmankénti beakadások látványosabbak voltak mutatva, hogy az optimalizáció nem a leg...optimálisabb (...haha?). Ámde végső soron ezek elhanyagolhatóak, és inkább volt nagyobb probléma túlélni az első egynéhány órát, és eljutni az izgalmasabb részekig. Továbbá a furcsa "színészi" játékot és a kiforratlannak érződő játékrendszert is elő lehetne venni, mint negatívum, bár az utóbbi némileg szubjektív.

Ugyanis én nem bántam az egyszerűséget. Könnyedén felfogtam mindent és nem kellett asztrofizikai számításokat végeznem azért, hogy kiderítsem, mely fegyver- és képességkombináció fog engem tutira a győzelemre vinni. Nyugtató hatású volt a játékmenet, viccekkel tarkítva (melyeknek nagyjából a fele olyan jó volt, mint az én poénjaim... vagyis semennyire), sok-sok utazással, felderítéssel és zsákmánnyal. Bár belátom, hogy az átvezetőkben elő-előforduló feszültséget a karakterek kicsit monoton animációja, illetve a dialógusnak a darabos mivolta igencsak megtépázta.

Végső soron a SAND LAND egy elfogadható alkotásra sikeredett, mely ugyan nem lesz mindenkinek a nagy kedvence, viszont van benne bőven elég kaland ahhoz, hogy legalább egy próbát tegyünk vele. És ha már itt vagyunk, akkor ugyancsak érdemes megtekinteni a 2000-ben megjelent mangát, a 2023-as filmet és a 2024-es sorozatot, összehasonlításképp. Veszíteni semmit sem fogunk vele, és a munkahelyen is kell néha valami hasznosat csinálni...