Saints Row (2022) teszt

A rajongótábor már jó ideje várta az ötödik epizódját a sorozatnak, melyre a legelső nyomok 2020-ban bukkantak fel, mikor a Remaster-elt Saints Row: The Third-nél az elégedetlenkedők megkérdőjelezhető stílusban fejezték ki nemtetszésüket az újrakiadás kapcsán. A készítők viszont nem voltak teljesen rugalmatlanok, és ezekre a "magas röptű" posztokra reagálva be is jelentették a széria következő részét, melyet kicsivel több, mint két évre rá el is hoztak nekünk. De szerény véleményem szerint kicsit elkapkodták.

Volt szerencsénk elmerülni a játék rejtelmeiben már jóval a megjelenés előtt, nagyjából egy éve már megfogalmaztuk első benyomásainkat, majd tavasszal elmerültünk a skinek, kozmetikázás és az esztétikai lehetőségek rejtelmeiben, így ezekre külön nem térünk ki jelen tesztünkben, csupán a furcsaságokra.

Lássuk, hát a Saints Row (2022)-at, mely a történetnek az újraindítása óhajt lenni, úgyhogy felejtsük el a 3rd Street Saints bandát, és a megszokott helyszíneket is. Az új hadszintér Santo Ileso, egy Las Vegas beütésű város, ahol, nem meglepő módon, igencsak nagy a bandaélet, illetve az egészséges elmebaj is egy hétköznapi fenomén. Gyakorta fogunk nyakatekert tervekkel és a még azoknál is sületlenebb kivitelezésekkel találkozni, legtöbbször a főszereplővel a középpontban.

Így kell berúgni az ajtót: piros arccal és Dizreszpekt szemüveggel.

Eme nevenincs karaktert saját magunk készítjük el, és majdhogynem úgy alakíthatjuk, ahogyan szeretnénk. Mondanám, hogy a legapróbb részletekbe menő rendszerrel van dolgunk, azonban ez nincs teljesen így. Az igaz, hogy a haj, a bőr, a magasság, a szélesség, illetve a rengeteg egyéb kiegészítő igencsak színes palettája vár ránk, azonban van egy határ, amit a készítők látványosan meghúztak, annak ellenére, hogy a bemutatóvideókban erről nem igazán volt szó.

A cenzúrára gondolok, ami igencsak meglepő, hisz a sorozat egyáltalán nem erről híres. Engem igazából nem zavart, csupán a kivitelezés volt érdekes. A mellméretet úgy állítjuk, ahogyan szeretnénk, és mivel lehet teljesen férfias is ilyen téren az emberünk, ezért azt teljes pompájában bámulhatja a játékos. Azonban a nemiszervet nem, annak ellenére, hogy állítólag annak a méretét is lehet növelni. Ha ezt ruhán keresztül tapasztaljuk meg, akkor tényleg úgy fest, mintha nagyon dudorodna ott a cumó.

Azonban a szemfülesebbek látni fogják, hogy nem nő semmiféle hernyóka ott, hanem az alhas legalsó része duzzad meg, mint valami mutáns sérv. Rendkívül hajmeresztően festett, úgyhogy gyorsan felöltöztettem az alanyt, miután levettem a dudor opciót nullára. Csak, hogy valami igazi gondot is említsek, a különféle ruházatok kiválasztása nem ment teljesen flottul. Gyakorta visszaváltott az előző opciókra a játék, teljesen indokolatlanul.

A stílusos kocsi-tetejéről-bazúka-alsóneműben menőver Santo Ileso-ikum.

Mindegy, összeraktam nagy nehezen emberkémet, akinek a kinézetét ezek után bármikor megváltoztathatjuk, és neki is mentem a kalandnak. Grafikailag nem túl lenyűgöző a játék, de engem ez zavart a legkevésbé. Ha király a tartalom, akkor a kutyát sem érdekli (annyira) a külalak. Azonban riasztó volt látni mennyire öregnek éreztem magam, mikor meghallottam a főszereplő kretén beszólásait és bugyuta vicceit. Vagy nem értettem őket, vagy rosszak voltak. Vagy mindkettő.

Egy gyerekagyú pszichopatával van dolgunk, aki szemrebbenés nélkül darál le bárkit, azonban az a legnagyobb baja, miként kaparja össze a lakásának a bérleti díját, melyet három jóbarátjával laknak. Mi a megoldás? Raboljanak ki egy helyet. Tökéletes ötlet, és igazából ez csupán egy szürke hétköznap az életükben. A rendőri kergetőzés, az utcák rombolása, az emberek elcsapása csupán kellemetlen kiegészítése a szürkeségnek.

Az viszont már megrengeti a világát, mikor "sportszerűtlen" módon kirúgják a főhősünket eddigi állásából, és kénytelen egy új munkahelyet találni. Ettől rendkívül depressziós lesz, mert miért ne, és belátom, néhány meglepően vicces jelenetet is eredményezett ez a procedúra, azonban retekül nem sikerült együtt éreznem se vele, se pedig a bandájával , mikor a "sokkoló" események sorozata őket is elérte.

Akkorát pukkantott a tank, hogy a bal oldalon levitáló katonát elnyelte a Mátrix.

A sztori, szerencsére, az én érzéseimet teljes mértékben figyelmen kívül hagyva döcögött tovább. A legjobb megoldás az állandó munkaproblémára az, ha a főhős önmaga főnőkévé válik, és szépen lassan átveszi az irányítást Santo Ileso felett. Ezt úgy éri el, hogy barátokat szerez, offenzívákat, rablásokat és bosszúállásokat indít, majd mellékesen ingatlanokat vásárol fel, építkezik és ezeknek az új helyeknek a küldetéseit elvégzi, egy állandóan duzzadó, biztos bevételt kialakítva így.

Tehát a játék struktúrája továbbra is igencsak GTA-s. Vagyis küldetésről küldetésre halad a játékos, megismer új szereplőket, barátokat, rosszakarókat, frakciókat, miközben pénzt és tapasztalatot gyűjtöget, hogy előbb-utóbb az egész város az ő játszóterévé váljon. Telefonunk segítségével indíthatunk el missziókat és különféle mellékfeladatokat, továbbá itt vehetünk képességeket, adottságokat, illetve zaklathatjuk kapcsolatainkat is.

Rengeteg tennivaló van a városban, és sokszor egy-egy küldetés előfeltételeként ki kell terjesztenünk a hatalmunkat. Ez úgy fest, hogy a főhadiszállásunkon, a nagytérképen elérhetővé váló telkeket felvásároljuk, és specifikus üzleteket, szolgáltatásokat illetve egyéb érdekességeket építtetünk rájuk. Azonban nem szabad azt sem elfelejteni, hogy honnét érkeztünk.

Én... vagyok az anyád. NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!

A gettóból, úgyhogy a drogok, a kukabúvár-lét, a rendészettel való állandó harc és a fényképészet is mind elérhetőek, mint mellékfeladatok. Talán érezzük, melyik ezek közül a kakukktojás; sanda gyanúm volt, hogy a város látványosságainak fotó általi levadászását a Spiderman-ból emelték át a készítők, de lehet csak azért birizgált engem ez, mert túlságosan is rákattantam szegény Pók Úrra az elmúlt hetekben. De legalább a megörökített képeket kinyomtathatjuk 3D-s, színes, eredeti pompájukban és berendezésként használhatjuk a bázisunkon. Az is valami.

Ahogyan vásárolunk és építkezünk, úgy szaporodik a bevételünk is, melyet, mint fent említettem, lehet növelni, ha a helyszínhez tartozó küldetéseket elvégezzük. Ezek leginkább lődözésben és áruk biztonságos elszállításában merülnek ki, így hamar monotonná tudnak válni, melyen egyáltalán nem segít, hogy némelyik olyannyira nehézre sikeredett, hogy a lehetetlenség határát súrolják olykor.

Ez a majdhogynem képtelen mivolt abból fakad, hogy amikor nincs kiszámolva, mennyi hullámnyi ellenfél tör az életünkre, akkor az esetek legnagyobb százalékában újrateremnek a rosszfiúk. Ez akkor nagyon problémás, mikor el kell jutnunk A pontból B-be, anélkül, hogy ránk robbanna a járművünk. Ugyan ki lehet iktatni ügyes manőverezéssel a rosszaságokat, ám mivel mindig vissza fognak térni, hosszú távon mi fogunk pórul járni.

Mi történik, ha a repülő mókust keresztezik a humánnal? Repülő humán mókus.

Arról nem is beszélve, hogy a kocsik irányítása sok esetben rendkívül macerás és csupán egy-két olyan járművel találkoztam, melyek irányítása nem érződött nehézkesnek és esetlennek. A legtöbb járgány lassan kanyarodik, a kézifékes fordulás csak finoman, megfontoltan műküdik, mert olyankor a karakterünk tökig nyomja a gázt, de legalább annyit el lehet mondani, hogy a kocsink nagyon sokáig bírja a gyűrődést. De csak a mienk; az ellenfeles gépek ellenállása nagyon kiszámíthatatlan.

Minden esetre még ez a strapabíró mivolt sem tudott segíteni a mellékküldetések eszement nehézségén. Az ellenfeles kocsik csak jöttek és jöttek, ide-oda lökdöstek, melynek hála sok esetben kerítések közé ragadtam, hidakról zuhantam le vagy szimplán annyira messze volt a célpont, hogy mire odaértem, szétesett a járművem (az engem kergetők fegyvertüze nem segített a helyzeten). Úgyhogy ezekkel a mellékes feladatokkal hamar felhagytam, az idegrendszeremre való tekintettel.

A fősztori nem rossz, elfogadható és helyenként szórakoztató is, de a küldetések eléggé színtelenek: vezessünk ide-oda, lőjünk, majd hallgassuk, ahogyan a főhős gyenge viccekkel próbálja meg fenntartani az érdeklődést. Már említettem a drámai pillanatokat, és azoknak a semmis hatását, bár lehet, az én hibám, hogy nem vagyok képes bűnözőkkel azonosulni. Nekem azon részek tetszettek a legjobban, mikor a csapat cicája tiszteletét tette (bár eléggé ijesztően lett meganimálva), avagy mikor sikerült szökőévente egy-egy jó poént elsütni.

Jobb oldalt látható a különböző trükkökért járó XP... ja igen, itt van szintlépés is.

A harcok mind egy kaptafára épülnek. Van nálunk egy adag fegyver, célzunk, lövünk, guggolunk, kitérünk. Ha közelharci eszköz kerül a kacsónkba, akkor természetesen közel kell menni a célpontokhoz, de ez csak nagyon specifikus esetekben ajánlott, illetve lehet ökölharcolni is, mely kivégző mozdulatokkal van megspékelve. Ez a technika egy mérce telítettségéhez kötött, így nem lehet (sajnos) túl gyakran használni.

Az életünk lassan fogy, a főhős, a járművéhez hasonlóan, jól bírja a sérüléseket. Csíkokban méri a HP-ját a rendszer, és van regenerálódás is, de csak "Checkpont"-oknál, illetve egy csata végeztével töltődünk vissza maximumra. Néhány ellenfél, főleg a "Boss"-ok, pajzsos élettel is rendelkeznek, melyet előbb le kell lőni róluk, mielőtt meg tudjuk ölni őket, ami nem mindig könnyű, lévén, hogy ebből az életfajtából exponenciálisan több van nekik, mint a sima, pirosból. A legtöbb rosszaság, még a közelharcosok is, pénzt és töltényt ejtenek el, mikor lefekszenek.

A kihívást legtöbb esetben az jelenti, hogy több hordányi ellenfelet kell egyszerre legyűrnünk, szinte minden alkalommal. Ha gondosan megválogatjuk és fejlesztjük a fegyvereinket, akkor azok a játék végefelé igencsak nagyot ütnek, az életünk felső határa is kitolódik, ahogy lépjük a szinteket, így egyre több és hajmeresztőbb összecsapásokat röpít felénk a játék. Kár, hogy ettől még nem lesz izgalmas egy haddelhadd, melyen néhány használhatatlan fegyver sem segített.

A morális kérdések fontosak ebben a játékban. Kivéve, ha a rendőrökről van szó.

Szóval a csatározás nem valami inspiráló, a vezetés akadozik, a történetvezetés nem túl izgalmas, és ezen a jókora tortán a hab, hogy tele van bug-okkal a játék. Nem ordenáré problémákról van szó, szerencsére, azonban jó párszor csak bámultam, mikor megtapasztaltam néhány érdekes fenomént. Egy-két bug-ot igazából "feature"-ként is lehetne jellemezni, vagyis beleférnek a világ eszement természetébe (kocsit kilövő vízsugár, pattogó autók, össze-vissza létező fizika, véletlenszerű sérülés, mikor beleakadunk egy ajtóba stb.).

Minden összetéve a Saints Row egy rendkívül átlagos alkotásra sikeredett. A struktúra biztonságos, viszont semmi igazán kiemelkedő nincs benne. Félreértés ne essék, nem tudnám rossznak sem nevezni, hisz játszható, nincsenek benne fatális hibák, és még szórakoztató is, ha nem visszük túlzásba a mellékküldetéseket (vagy ha kicsit majd alakítanak rajtuk), illetve ha találunk egy jóbarátot, aki hajlandó coop-ban tolni velünk. Az ismerős hangulat elszórva, de továbbra is jelen van, még, ha én egy cseppet sem tudtam értékelni a humort és a szándékosan eszementre megalkotott akciójeleneteket és eseményeket.