Rocket Knight teszt

3D.e. 10


A 90-es évek végétől fogva, a háromdimenziós technológia térhódításával a piacról fokozatosan kiszorultak a klasszikus platformjátékok képviselői, s lassan, új termékek híján a köztudatból is eltűntek. Ugyan voltak olyan fejlesztők, akik megpróbálták 2D-s játékukat átültetni az új formátumba, azonban ezek a kísérletek nagyrészt kudarccal végződtek. A mind kritikailag, mind bevétel szempontjából bukás alkotások nem véletlen véreztek el. Az oldalnézetes játékok jelszavai az átláthatóság, az egyszerű, mégis nagyszerű játékmenet voltak, ám a reformok után pont ez veszett ki belőlük, így az első ilyen termékek bukása után mindenki jobbnak látta nem erőltetni a "háromdésítést". Aztán megtört a jég. Mind a fejlesztők, mind a kiadók belátták, hogy egyre több az olyan ember, aki már nem leli örömét a legújabb robbanós-darabolós-vérengzős csodában, s ahelyett, hogy órákon keresztül foglalná vissza az ellenségtől a legutóbb elvesztett capture pointot, mindössze csak pár perc kikapcsolódásra vágyik a szent masinája előtt. Az ilyen gamerek igényeinek egy részét kiszolgálják a casual játékok, ám vannak olyanok, aki kicsivel komolyabb szórakozásra vágynak. Az ilyen embereknek tökéletes választás a 2D-s kalandjáték. Összetettebb, mint egy átlag casual game, több kihívást is nyújt, végig lehet játszani, ám ehhez nem kell megszakítanunk minden szociális kapcsolatot a körülöttünk lévőkkel, s hideg élelemmel felpakolva elvonulnunk sötét szobánkba, hogy napokig élvezzük az adott produktum által nyújtott kalandokat.
Bár szeretem a platformjátékokat, nem mondanám magam fanatikusnak. Eddig legalábbis nem tettem volna meg, ám jelen tesztünk végigjátszása után megesküdtem, hogy most már sokkal nagyobb figyelmet fogok fordítani az ilyen játékokra. Hogy miért? A választ alant találjátok...

Egy kis történelemóra


Bár címéből kiindulva nem feltétlen gondolnánk, de a Rocket Knight nem az első játék, ami Sparkster, a hős oposszum történetét hivatott a nagyérdemű elé tárni. Az egész 1993-ban kezdődött, amikor is a Konami felbuzdulva más kiadók sikerein, megjelentette a Rocket Knight Adventures című játékát a kor egyik legsikeresebb konzoljára, a Mega Drive-ra. Bár a játék nem volt rossz (egy folytatást és egy spin-off-ot is megélt), a Sonic vagy a Super Mario szériákhoz hasonló sikereket sajnos nem könyvelhetett el magának. A több mint tizenöt éves tetszhalott állapotnak azonban vége szakadt, amikor a Konami bejelentette, hogy behódolva az új trendnek, visszahozza a Rocket Knightot az élők közé. Ugyanaz a felállás, ugyanaz a játékmenet, mindez azonban a mai kor igényeinek megfelelően.

A rakétás oposszum esete az ordasokkal

Mint az előbb említettem, nem sokat változott az alapkoncepció az előző részhez képest. Ismét Sparsktert, a rakétalovagot fogjuk irányítani, aki bár már nyugdíjas életét éli, úgy tűnik, ismét hívja a kötelesség. Ugyan maga mögött hagyta Zephyrus-t, amikor annak királya kijelentette, hogy a lovagok felett már eljárt az idő, most mégis a segítségére kell sietnie. Amikor kertészkedés közben a hegyi farkasok csatahajóit pillantja meg a város felett, nem késlekedik, leporolja a hátizsákját és nekiindul élete újabb nagy kalandjának, hogy megfékezze a gonosz ordasokat. Amikor azonban beigazolódik a jól ismert mondás, mely szerint kutyából nem lesz szalonna, ismét magára kell vállalnia a böllér szerepét, hogy bár Duke Nukem beszólásai nélkül, de ugyanolyan lelkesedéssel irtsa a röfiket, mint ahogyan azt az izomagyú napszemcsis tette - a játék második felét el is kereszteltem Sticker Simulator 2010-nek.
A sztori tehát kipipálva, lássuk mit tud még nekünk nyújtani a játék.


Játékmenetbeli változtatások száma: zero

Mint azt feljebb már leírtam, a játék a klasszikus első rész nyomvonalain halad, méghozzá olyan szorosan, hogy egy bennszülött nyomkövető sem mondaná meg, hogy ketten jártak az adott csapáson. A pályák lineárisak, egyes részek ugyan megizzaszthatják az aktuális gamert, de semmiképpen sem teljesíthetetlenek, néhol életet találhatunk, egyébiránt pedig kristályokat gyűjtögethetünk, hogy ezzel növeljük az aktuális pontszámunkat. Félreértés ne essék, ez így van jól. Számos platformjáték nálam ott bukik el, hogy túlságosan is újítani akar, ami lehet, hogy a stílus rajongói egy részének bejön, de ugyanannyi embernek nem. A Bionic Commandot például éppen azért szerettem, mert semmit nem bonyolított túl. Mentünk, ugrottunk, lendültünk, lőttük, jött egy boss-harc, ahol törtük a fejünket, majd folytattuk tovább. Ellenben az utóbbi idők egyik sikere, a The Misadventures of P.B. Winterbottom valahogy nem tudott lekötni. Innovatív volt, érdekes, de nem az, amire vágytam.

Éppen ezért örültem meg nagyon, amikor 10-20 perc farkasirtás után egyértelművé vált: ez a játék, az a játék. Az a bizonyos nagybetűs. Ugyanazokat a dolgokat kell csinálnunk, mint a '93-as első részben, cseppet sem túlbonyolítva.
Ugrálunk, lövünk, kardozunk, repülünk. Az ügyességi részeknél van hogy az időzítés számít, ám sokkal gyakrabban jönnek jól a geometriai ismereteink. Számtalanszor kell úgy eljutunk egyes helyekre - például egy nagyon magas platformra, amit sem ugorva, sem lineárisan felfelé repülve nem érünk el -, hogy teljes sebességgel nekirepülünk a falnak, majd onnan felfelé visszapattanva a szembelévőnek, majd újra a szembelévőnek... aki játszott az újkori Prince of Persiákkal, az tudja mire gondolok. Mint amikor két fal között ugrándoztunk.
Időzíteni tehát fontos, szöget számolni még fontosabb, ám amikor a kettőt egyszerre kell alkalmaznunk, az már adhat okot egy enyhe anyázásra. Nálam legalábbis az ilyen részek kicsapták párszor a biztosítékot.


A harcokat kicsit sajnálom, eléggé primitívek lettek. Számos ellenséggel fogunk a játék során találkozni, s ugyan párjuk fegyverét saját maguk ellen fordíthatjuk (pl. visszaverjük a dinamitot), ezen kívül nem sok trükközésre van lehetőségünk. A közelharcos egységekkel nincs gond, leverjük őket, ám később, miután megjelennek a fegyveres erők, nagyon feléjük billen a mérleg. A gond az, hogy az ellenség lövéseivel egyszerűen nem tudunk mit csinálni. Elkerülhetjük egy részüket, ám a másik fele biztosan betalál, ami komoly HP-veszteséget jelent. Ha netalántán feléjük rohanva - abban a reményben, hogy kardunkat böllérkésnek használhatjuk - átugorjuk a lézereiket, hozzájuk érve automatikusan sebeződünk. Ez eleinte ugyan nem jelent problémát, ám később, amikor az elrontott ügyességi részek is az életünk rovására mennek, már kicsivel több bosszúságot okoz.
Ugyan azt mondtam, hogy a játék így jó ahogy van, változtatások nélkül, egy kicsi modifikálás (pl. valami pajzsrendszer szerűség) jócskán belefért volna.
Említésre méltóak még a boss-harcok is. Gondolkozunk kell, és nem árt, ha ügyesek is vagyunk. A dögöket mindig egy bizonyos technika szerint kell eliminálni, amire ugyan könnyű rájönni, ám kivitelezni kicsivel nehezebb lesz. Anyázás nélküli izzadás... ilyen egy igazi főellenség legyűrése.



2.5D

Bár a játékot első ránézésre 2D-s platformernek titulálhatnánk, valójában két és fél dimenzióról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a hátterek, lényegtelen részek mind az ilyen játékoknál megszokott formula alapján épülnek fel, ám a fontos dolgok, az aktív, szerepet játszó elemek három dimenziósak. Az ötlet ugyan nem lenne rossz, a kivitelezéssel azonban akad egy kis probléma. A hátterek szépek, a statikus résszel nincs baj, de a 3D véleményem szerint kicsit gyengécske lett. Alacsony poligonszámú modellekre van ráhúzva a nem túl éles textúra, ráadásul élsimításra sincs lehetőségünk, így hősünk kissé darabosnak tűnhet a szépen kidolgozott tárgyak mellett.

A hangokkal kapcsolatban nem sok dolgot lehet megemlíteni. Panaszra nem adhatnak okot, szinkron nincs, az effektek nem rosszak, de a zenét hanyagoltam a kalandok során. Eléggé old-school, s inkább idegesítő mint bájos, ráadásul a menü sokkal hangosabb a tényleges játéknál, így állandóan azon kaptam magam, hogy a hangerő szabályozót csavargatom a hangszórón...

Végítélet

Nagy reményekkel indultam neki a játéknak, s ugyan ritkán fordul elő az ilyesmi, de nem kellett csalódnom. A Rocket Knight érdekes, bár nem innovatív, de mindenképpen ötletes, s ami fontos, hogy hajtépés nélkül a végére lehet érni - csak azért, hogy utána újra nekilendülhessünk a játéknak egy másik nehézségi fokozaton. A Konaminak volt az utóbbi időkben pár mellényúlása, de a Rocket Knight semmiképpen sem nevezhető annak. Mindenkinek azt ajánlom, bátran induljon neki Sparkster kalandjainak. Aki eddig is szerette az ilyen játékokat, az egyértelmű, hogy miért, aki nem volt odáig értük, az pedig azért, hogy megszeresse. Higgyetek nekem, meg fogja.