Reverie Knights Tactics teszt

Ez még a klasszikus korszakban érthető volt; a technológia nem volt igazán kiforrott, és már az is elég volt a sikerhez, ha szórakoztató volt a játékmenet. Bár nyitott világú szerepjátékok már akkor is előfordultak (The Elder Scrolls: Arena például), sokan nem mertek kísérletezni, hisz könnyen belebukhattak, mivel a videojátékos világ akkoriban nem örvendett olyan nagy hírnévnek, mint manapság.

Viszont, ha 2022-ben kiad egy csapat egy zárt világú RPG-t, akkor az a minimum, hogy sztori és a prezentáció levegyen engem a lábamról, ha már olyan mesét vagyok kénytelen átélni, melybe igencsak minimális a beleszólásom. Azonban mai tesztünk alanya, a Reverie Knights Tactics, sajnos nemhogy történet terén, de kinézet, vagy akár hangok terén sem lett lenyűgöző.

A harci küldetések a végefelé ugyanazon a két-három feladatot adják fel.

Történetünk főhőse Aurora, egy papnő, állítólag, de képességei alapján inkább nevezném jégmágusnak. Mivel az "apja" által vezetett expedíció nem hallatott magáról jó ideje már, ezért ő is felkerekedik, hogy elhajózzon egy goblinok által uralt területre, ahová a papi is elmerészkedett. Mert egymaga biztosan győzedelmeskedni fog, ahol egy egész expedíció elbukott.

Szerencséjére társakra is szert tesz útközben. Csatlakozik hozzá Brigandine, a gyerekkori legjobb barátja, Fren, egy elf, akit kalauzként szerződtettek, illetve Hellaron, Aurora mestere. Mindenki fix kaszttal indít: Aurora a mágus, Brigandine a tank, Fren a zsivány, Hellaron pedig a gyógyító. A kasztok adottak, de a képességek nincsenek kőbe vésve, így Hellaron is tud nagyokat sebezni, Aurora gyógyítani, Fren irányítani, illetve leragasztani célpontokat és Briga is képes nagyokat ütni bizonyos technikákkal.

Három adottsága van mindegyik karakternek: hatalom (fizikai támadásokat erősíti), ravaszság (a mágikusakat teszi jobbá) és védekezés. Szintlépéskor leoszthatunk egy pontot az egyikre, de az eleve adott kasztok miatt egyetlen járható út van mindegyik szereplőnél, és csupán a megnyíló képességek terén kell némileg gondolkoznunk; mindig kettőből kell egyet választani. Ilyen különleges trükkből három lehet egyszerre egy emberkénél, és ugyancsak három varázstárgyat cipelhetnek magukon.

Kutulu szobor egy kalóz polcán. Mindenhol vannak hívek.

Nem mindegy, milyen képességkombinációkat viszünk egy-egy csatába, így ezzel megéri kicsit foglalkozni, bár, ha a sztori mód nehézségi fokozaton játszunk, akkor igazából mindegy is, mert ott triviálisan könnyűvé válik mindegyik összecsapás. Ezen kívül bizonyos pontjain a cselekménynek döntéseket kell hoznunk, melyek a történet apró részleteire vannak csak hatással, és a főszereplőt a káosz vagy a rend személyiségtípus felé tolják el.

Ezen személyiség-értékétől függően másképp fog Aurora reagálni bizonyos helyzetekre, és a társai ítéletet mondanak felette döntései alapján. Persze a játék végére ez nincs hatással, de legalább megérheti újrajátszani a kalandot, hogy láthassuk, mi változik. Ez nem fog túl sok időt elvenni, főleg, ha ismerjük már a dialógusok nagyrészét és átugorjuk azokat. Legjobb esetben is 10-11 óra játékidővel lehet számolni, bár mivel én szerencsétlenkedtem, ezért még kevesebb is lehet.

A lineáris történetmesélés két részből áll: narráció és harc. Néha különféle térképeken fogjuk találni magunkat, ahol pontról pontra kell haladnunk, gyakorta csak pár szavas, semmitmondó szövegeléssel a karaktereinktől, inkább a haddelhaddra helyezve a hangsúlyt. Ám ládákra is bukkanhatunk, melyeket egy zárnyitós kisjáték teljesítésével nyithatunk ki. Ez a procedúra relatíve egyszerű, a legutolsó ládát leszámítva, amit egyáltalán nem bírtam kinyitni.

A grafika rajzfilmes, stílusos, de nem valami kiemelkedő.

Összesen három központi helyszínhez lesz szerencsénk. Ezek között szabadon utazhatunk, bár igazából a legelső ilyen hely, a táborunk, az, ami rendelkezik bárminemű jelentőséggel. Itt ugyanis egy szakács segítségével étkeket, egy kalózkapitánynak hála pedig bombákat gyárthatunk. Ezekre inkább a legmagasabb nehézségi szinten lesz igazán szükségünk, de normál fokon is találkoztam egy-két helyzettel, ahol kapóra jöttek ezek a segédeszközök.

Minden csata után úgynevezett Cogni-t is kapunk, a tapasztalati pont és a zsákmány mellett. Nem volt egészen világos, pontosan mi is ez a dolog, de mivel varázstárgyakra tudtam beváltani, ezért pénznek is lehetne nevezni. Bár ebből vásárolni csak mágikus eszközöket tudunk, minden mást csinálnunk, vagy zsákmányolnunk kell.

"Loot"-ot helyszínek felfedezésével, összecsapások végeztével, illetve a harcmezőn magán is szerezhetünk, ha szétcsapunk dobozokat, növényeket, illetve felszedünk kincsesládákat. Az ellenfél is elkövetheti ugyanezt, persze, bár ilyenkor csak elveszik a kincs, a gonoszok nem használnak tárgyakat. Általában kétszer annyian vannak, mint mi, szóval még csak az hiányzik, hogy elkezdjenek mérgező vagy robbanó gránátokat dobálni az embereim felé.

Kéktűzgyújtós csinn és bumm, ellenfélből legyen humm (ez a hamu külföldiül).

A harc körökre osztott. Először a mi csapatunk indít, majd az ellenfél jön. Minden emberünknek két akciópontja van, melyet mozgásra, támadásra, védekezésre, avagy eszközhasználatra fordíthat. Az akciók végrehajtása után pedig irányba kell állítanunk az épp soron lévő karaktert, mert lényeges, honnan kap be találatot. A hátulról érkező támadások sokkal nagyobb eséllyel okoznak kritikus sérülést, míg az elölről jövők jó eséllyel csak súrolják a célpontot.

A pálya gyakorta ártó mezőknek is otthonul szolgál: tüskés növények, mérgező tócsák, vagy ledőlő szobrok tehetik a harcot nehezebbé, vagy könnyebbé, és a legtöbb csata-feladat is ezekre irányul. Ezek a kis küldetések összecsapásonként változnak, és legtöbb esetben azt adják fel a játékosnak, hogy ezekre a veszélyes mezőkre lökjön egy gonoszt, vagy csapattámadással üssön le egy ellenfelet.

Ez a csapatosan elkövetett offenzíva akkor aktiválható, ha minimum ketten körbevesznek egy rosszcsontot. Ilyenkor az összes résztvevő egy akciópontot elkölt, hogy egy különösen erős támadásban részesítsék áldozatukat. Végezetül pedig fókusz-technikákat is van lehetőségünk használni. Fókuszpontot minden cselekvés után kapnak embereink; miután elérte ez a mérce az ötvenet, akkor megindíthat a karakter egy különleges, karakterisztikus csapást. Száznál ugyanennek az erősebb kiadását lövik el.

Nincs túlzásba víve a fejlesztési lehetőségek tárháza.

Mivel nincsenek igazán kidolgozott kasztok, és mindenkinek adott, hogy hová tartozik, mindegyik végigjátszásnál ugyanúgy leszünk kénytelenek fejleszteni őket. Hisz miért akarnám Aurora támadásait erősíteni, mikor a varázslatait kellene? Tehát a hatalomra nem adok neki, csak a ravaszságra. Fren-nek rengeteg fizikai technikája van, így miért erőltetném a ravaszságot? Brigandine-t talán lehet a hatalom útján nevelni, de neki igazából túlélnie kell a frontvonalon, és felerősíteni a többieket karakterisztikafüggetlen képességeivel. Ezt pedig a védekezés fejlesztésével tudja a leghatékonyabban elkövetni.

Úgyhogy ilyen téren ne számítsunk túl sok izgalomra. A csaták is előbb-utóbb repetitívvé válnak, hisz mindenhol majdhogynem ugyanazt kell csinálni, és az ellenfél-fajták sem viszik túlzásba a színes mivoltot. Egyedül a történetmesélés érdekes, illetve annak változása a mellékfeladatok teljesítésével, de mivel grandiózus történetre ne számítsunk, ezért ez is csalódást okozott végső soron.

Főleg, hogy a befejezés nem igazán befejezés, csupán a nyitva hagyása a sztorinak. Tehát vagy jönni fog egy második rész, vagy egy DLC, de ez így nem járja. Egyedül az olyan játékoknál értem meg az ilyesfajta mesélést, mint mondjuk a Starcraft II, ahol előre tudtuk, hogy három részes kalandhoz van szerencsénk. Itt viszont egyáltalán nem biztos a következő rész, lévén, hogy ez a mostani egyáltalán nem sikerült túl jól.

Alkalomadtán felderítősdi is vár ránk.

A grafika és a hangok nem igazán javítják a helyzetet. Bár a kézzel rajzolt stílus nekem nagyon bejön, a karakterek és az arckifejezéseik rendkívül furcsára sikeredtek; majdhogynem groteszkül festenek szerencsétlen szereplők. Ez mondjuk ízlés dolga már, de nekem nem jött be. Szinkron nincs, ám hanghatásokkal jelzik a karakterek hangulataik változását, vagy mikor fókusztámadást lőnek el. Olyan "jóra" sikeredtek ezek, hogy arcomat fogva nevettem kínomban, mikor belemásztak a fülembe.

A Reverie Knights Tactics sajnos egy rendkívül felejthető szerepjátékra sikeredett. Egyetlen aspektusa sem emlékezetes, talán a sztori az, amiért megéri végigszenvedni a harcokat, ám az is kissé hasra esik a végén, és nem ad válaszokat fontos kérdésekre. Bár lehet vissza kellene mennem, hogy a káoszos oldalt is megtapasztalhassam. Hmmm majd később, nagyi.