A mondás úgy tartja, hogy sárkány ellen sárkányfű a legjobb orvosság. Bryant tábornak is osztotta ezt az elméletet, így amikor az őrült Inferno közölte a világ vezetőivel, hogy attól a naptól bizony ő az úr, senki sem volt elég tökös, hogy nyílt harcban szembeszálljon vele. Senki, kivéve Bryant és az ő renegátokból álló csapata, akiket semmi sem állíthatott meg abban, hogy keresztülhúzzák a diktátor terveit. Tankokat ellenőrizni, gépágyúkat csekkolni, biztonsági öveket bekapcsolni, szükség lesz rájuk! Renegade Ops teszt következik.
/>
A játék története valamikor a közeljövőben játszódik, s a bevezetőben említett konfliktus adja a cselekmény magját. Adva van egy gonosz diktátor, aki éppen el akarja foglalni a Földet, s pár hős, akiknek ez a dolog annyira nem tetszik. Amikor Bryant otthagyja a sereget - hiszen a kormány nem mer segíteni neki -, ő fogja össze az ellenállókat, és vezeti győzelemre. Pályáról pályára vívják a harcukat, s a renegátok egyre inkább felülkerekednek Infernón. S hogy sikerül-e nekik végül? Kövezettek meg érte, de lelövöm a poént: igen.
A Renegade Ops történetében tehát annyi a nem várt fordulat és az újító csavar, mint túrós palacsintában a plutónium. A sztori szépen halad a kijelölt mederben, egy pillanatra sem hagyva kétséget az elkövetkezendő dolgokról. Meglepődni tehát nem sokszor fogunk, a szívgyógyszerek várhatnak még. Az más kérdés, hogy egy akcióra és látványra kihegyezett játékban a "B" kategóriás sztori megbocsájtható, hogyha a többi elem rendben van. Hogy azokkal mi a helyzet? Egy poént már lelőttem a mai napra, olvasson csak mindenki tovább!
A Renegade Ops egyszemélyes kampánya kilenc pályát vonultat fel, mindegyik szint előtt mi magunk választhatjuk ki, hogy a négy (pontosabban öt) hős közül melyikkel szeretnénk szétrúgni az ellenséges csapatok se... morálját. Mindegyik karakter más, nemcsak névlegesen térnek el, hanem a "különleges képességük" is teljesen egyedi.
Armand képes pár pillanat erejéig áthatolhatatlan pajzsot húzni a tankja köré, kivédve ezzel a legdurvább ellenséges csapásokat is. Diz az EMP lökettel semlegesít minden fegyverzetet a környezetében, abszolút kiszolgáltatottá téve a legnagyobb dögöket is. Roxy légicsapást kérhet maga köré, míg Gunnar lerögzítve tankját egy hihetetlenül erős löveget applikálhat rá. Mint azt említettem, egy ötödik karakter is helyet kapott a játékban, aki azonban csak a Steamen vásárolt verziókban szerepel. Egy szemüveges fizikusról van szó, aki azon felül, hogy Gordon, még Freeman is, és három antliont tud segítségül hívni, akik amellett, hogy sokat sebeznek, könnyen magukra vonják az ellenséges tüzet.
Mindenki egyéni belátása szerint választhatja ki az üdvöskéjét, s bár elsőre úgy tűnhet, hogy mindegyik karakter egyaránt hasznos, valójában a másodlagos támadáson múlik minden. Armand hiába húzza maga köré a pajzsot, egyszerűen így is kevés esélyes van a támadókkal szemben. Gunnar fegyvere tényleg erős, amíg azonban lerögzíti magát, könnyen sebezhető, ráadásul a lövege nagyon lassan fordul, s pár lövésnél pedig egyszerre nem bír többet leadni. Roxy könnyen mozog, jól fordul, de a légicsapás nagyon lassan töltődik újra, nem áll arányban az általa okozott pusztítással. Meglepő módon Gordon az egyik legjobban használható karakter, mivel minimum élettel is sokáig húzhatja, köszönhetően a hangyáknak, akik elvégzik a piszkos munkát, emellett pedig gyakran bevethetőek, sok lélegzetvételnyi szünethez juttatva a fizikust. A személyes kedvencem a lista végére maradt Diz, akinek az EMP löketei egyszerűen mindig kihúztak a szószból. Az elektromágneses hullámot viszonylag sűrűn bevethetjük, s annyi ideig pont kitart a hatása, amíg szétkapjuk az egész vörös bagázst.
A játékmenet meglehetősen egyszerű alapokra épül. Minden küldetés előtt kiválasztjuk, hogy kinek a bőrében, illetve páncélosában szeretnénk megtisztítani a pályát, majd egy rövid átvezető után már kezdődhet is a csetepaté. Afféle felhőn ülő istenségként felülnézetből látjuk a terepet, s így kell a kicsi tankukkal manőverezgetnünk az úton. Na jó, ez utóbbi csak dísznek van, ha kedvünk úgy tartja, nyugodtan átvághatunk a susnyáson is, a sáros felni háborúban nem nagy probléma.
Küldetéseink nem túl változatosak, nagyjából a "lődd szét" és a "hozd ide" vonalon mozognak, néha meghintve egy kis pikáns "lődd szét és a maradékot hozd ide" típusú feladattal. Persze a teljesítés már nem ennyire könnyű, az ellenség ugyanis mindig túlerőben van, s hiába vagyunk tökös legények és leányok, ha egy ágyú csövével nézünk farkasszemet, a varázslatos mosolyunk nem sokat ér.
Alapállapotában tankunk ugyanis elég gyengén teljesít, ha nagyobb csapatok ellen is szeretnénk harcolni vele, akkor érdemes minél hamarabb fejleszteni a gépünket. A különböző upgrade-eket ellenségeinktől szerezhetjük be, természetesen miután fegyverzetünk szent tüzével a pokolra küldtük őket. A felvehető extrákkal fejleszthetjük gépágyúnkat, valamint tetszés (és lehetőség) szerint aggathatunk rakétavetőt, lángszórót, valamint gauss-ágyút a fémsárkányunkra.
A környezet bizonyos mértékben rombolható, azonban nem dobtam hátast ettől a lehetőségtől. Hiába futtattam maximum beállításokkal a játékot, a fákhoz például hozzá sem nyúlhattam, holott sokszor útban voltak, egyedül a kisebb épületeket dózerolhattam le.
Persze mindez valahogy nem tudott foglalkoztatni olyankor, amikor az életemért küzdöttem, vagy amikor éppen tömegmészárlást tartottam a trópusi falu főterén. A játék ugyanis pörgős. Nem kicsit, nagyon. Nincs olyan másodperce, hogy ne robbanna fel valami, hullanának darabjaira az ellenségek, vagy éppen farkasszemet ne néznék valami brutális vasdöggel, aki az életünk kioltását tűzte ki végső céljaként. Ha pedig beindul a három perces visszaszámláló (ami egyébként meglátásom szerint véletlenszerűen osztogat a játék), mindez a duplájára gyorsul. Rohanunk a cél felé, közben pedig imádkozunk, hogy a következő sarkon ne egy tank fogadjon minket (pedig az fog), közben pedig sűrűn nyomogatjuk a szóközt, hogy a specialitásunk legalább egy kicsit kirángasson minket a reménytelen helyzetünkből. És akkor még nem volt szó az atombombás részről...
Kétségkívül a Renegade Ops egyik ütőkártyája a grafika. Nem Battlefield 3 szintű, s a Crysis 2-t sem fogja lenyomni, FPS-ben ugyanis kevés lenne. Nem csúnya, szimplán nem elég a riválisokkal szemben, holott alapkövetelmény a futtatásához a DirectX 10.1-et támogató kártya. Felülnézetes akcióorgiához azonban messze megállja a helyét, s minderre rápakol az, hogy nem egysíkú a környezet. A játékban kilenc pálya kapott helyet, ami első blikkre kevésnek tűnhet (na jó, az), viszont ezek szinte mindegyike más terepen játszódik. Trópusi településtől afrikai falun át bányákig és lerombolt városokig sok mindenhol meg fogunk fordulni, s ez a változatosság kiegészülve a grafikával kellően ütős elegyet alkot.
Az átvezetők egy részét előre programozott események adják, míg a maradékot egyfajta animált képregény formájában tekinthetjük meg.
A hangok hozzák az elvárható színvonalat, igazából nem nagyon tudok beléjük kötni, hiába keresem a fogást. A zenék szintén rendben vannak, kellően zúzósak, rátéve így egy lapáttal a pörgős hangulatra, az effektek pedig egyaránt jól szólnak.
Ami a szinkront illeti, talán Bryant megtehette volna, hogyha már az elhangzott szövegek 97,5%-ért felel, akkor nem üvölt végig a játék alatt, de ez tényleg csak kukacoskodás. Bár Gordon gyanúsan keveset beszélt.
A játék egyik fájó pontja egyértelműen az irányítás. Amikor elkezdtem a játékot, egyből lenyűgözött a kinézete, a hangulata, s ez a hatás mind addig nem is engedett el, amíg a tankom partot nem ért, és át kellett vegyem az irányítást. Pár másodperccel az eset után reklámba illő vigyorom helyét szabályosa vicsorgás vette át. Alapesetben ugyanis a tankunkat a képernyőhöz mérten kell irányítani. Magyarul a W-vel nem előre fog menni, hanem északra, az S-sel fordítva és így tovább. Szerencsére utána belevetettem magam a beállítások dzsungelébe, és (számomra) normálissá tudtam varázsolni az irányítást, aminek következtében megnyugodott csepp lelkem. Mindettől független ajánlott egy kontroller a játékhoz, aki azonban a szent billentyűzetnek fogadott örök hűséget, az sem kerül hátrányba.
Persze a kettő együtt is mehet. A Renegade Ops ugyanis amellett, hogy online kooperatív móddal rendelkezik, támogatja a klasszikus osztott képernyős játékot is, így akinek az egyetlen barátja nem egy havasi gyopár, az kipróbálhatja, hogy milyen érzés is az, amikor másfél percig ámuldozik a saját tehetségén, mire rájön, hogy rossz autót néz, és az a darab roncs, amit ötödik alkalommal lőnek atomjaira nem a másik playeré.
Szívesen írnám, hogy a Renegade Ops az utóbbi idők legütősebb, legaddiktívabb játéka, de sajnos ezt a címet nem nyerheti el, ugyanis egyszerűen kicsi. Egy délután alatt lazán végigjátszható, a küldetések között nem sok a változatosság, s az újrajátszási faktor is nagyon alacsony. Ha azonban úgy tekintünk a játékra, mint egy laza kikapcsolódást nyújtó programra, amely az ezeréves stresszt is feloldja bennünk, akkor az Avalanche Studios alkotása tökéletesen megállja a helyét. Egyedül is élvezetes, barátokkal azonban még nagyobb móka helyretenni Infernót és talpnyalóit, éppen ezért bátran ajánlom bárkinek, aki kapható a tökös dumákra és a vagány harcokra. Nekem egyértelműen elnyerte a tetszésem.
