Kellene valami új játék... Jó lenne egy új FPS, de kicsit beleuntam már az állandó lövöldözésbe. Valami más kell, olyan, ami nem csak a reflexeimet, hanem az agytekervényeimet is próbára teszi! Könyörgöm, olyan nagy kérés, hogy kelljen kicsit gondolkodnom is?! Jé, ez meg mi? Q.U.B.E. - mi van, már a kockát sem tudják helyesen leírni a kedves játékkészítők? Ja, hogy ez egy rövidítés: Quick Understanding of Block Extrusion, azaz gyors felfogás a tömbök... Vagy mi? Áh, ez sehogy sem hangzik jól magyarul. Mindegy, megnézem.
Ezt már láttam valahol...
Köröskörül nagy fehérség, majd kezd tisztulni az eleinte homályos kép. Hősünk magányosan tér magához egy elmegyógyintézet gumiszobájára hajazó teremben. Körülötte semmi, csak négyzetrácsos, fehér falak, a terem azonban nem zárt, át lehet belőle menni egy másik, szinte pontosan ugyanolyan szobába... De ismerős ez nekem... Á, tudom már, hol láttam! Volt az a film, még régebben, tudjátok, az a... hát persze, a Kocka, annak is a második része, Hiperkocka alcímmel. Így már nem is lep meg annyira a hasonlóság: ez is kocka, az is kocka. Kíváncsi vagyok, én meddig fogok kockulni ezzel a játékkal, ha csupa ugyanolyan területen vezet majd keresztül az utam... De várj, van itt egy nem is olyan apró különbség! Milyen frankó kesztyű van az emberemen! Ledek világítanak rajta, a tenyerén meg egy nagyobb fénylő kör, amivel... Jaj, ne, ugye ez nem valami Portal-klón? Na, nem azért, a Portal nagyon jó kis játék, de ha azzal akartam volna játszani, akkor csak szimplán leveszem a polcról. Mindenesetre nagyon hasonlít rá, annyi szent.
Jé, ott egy másmilyen színű négyzet a falon: piros - és ha ráviszem a célkeresztet, a kesztyűmön lévő ledek is pirosra váltanak. Marha jól néz ki! Nézd már, és mozog is, ha rákattintok: minden kattintásra nő egy egységnyit. Oké, igaz, hogy három egység a maximum, de legalább visszahúzni is lehet belőle, ha sok lenne, amennyit elsőre kihúztam. (Most kezd értelmet nyerni a játék címében található extrusion szó.) Jé, ott meg egy kék elem - ez vajon mit tud? Rákattintok, semmi; másik gombbal, erre visszahúzódik a földbe, és sehogy sem akar újra előbukkanni. Mi a... hohó, ez kilőtt! Na, most hogy ilyen jót repültem, jöhet a sárga: ebből meg komplett lépcső lesz egy kattintásra, menő. Akkor már csak a zöld maradt, de ez semmit nem akar csinálni... Ja, hogy ez egy akárhova mozdítható pályaelem, amit a többi szín képességeivel lehet ide-oda taszítgatni. Oké, értem, ez kell majd ahhoz, hogy elérhetetlennek tűnő magasságokba is fel tudjak mászni. Nem is olyan bonyolult, menni fog ez!
Felfelé és lefelé mutató, lila nyilak a falon. Hát ez meg mi? Katt és wow: ez átfordította a fal egy részét 90 fokkal. Mindez az eddigiekkel bonyolítva: király, itt már tényleg kell gondolkodni! (...) Na, tovább is jutottam, jöhet a következő terem. Nézd már, itt meg egy play gomb van a falon. Megnyomom, mi bajom lehet..? Jé, lepottyant egy labda a pályára, de szinte azonnal el is akadt. Hmm, na nézzük csak, itt van az összes eddig megismert elem a megszokott színekben, de a pálya végén van egy eddig nem látott, színes mező. Még hogy színes, egész pontosan zöld, mint a labda. Akkor tuti a labdát kell idejuttatni! Elemeket húzogat, rendezget, és jöhet a laszti. Még egy kis flippertudás is kell, mert útja során is kénytelenek vagyunk terelgetni a golyóbist. Na, ez is megvan! (...) További labdás pályák után tovább bonyolódik a helyzet: te jó ég, nekem kell beszíneznem a labdákat, hogy aztán az adott színt a hozzá tartozó pályavégi mezőbe juttassam. Úgy látom, a gondolkodás mellé itt jön képbe az ügyesség, hiszen gyorsaság és pontosság nélkül ez lehetetlen. Néhány jól időzített falforgatás, pár ügyes labdaterelgetés, és a színes mezők elégedetten nyelhetik magukba a hozzájuk tartozó bogyókat. (Ez kicsit úgy hangzik, mint egy drogos trip kezdete, de természetesen ilyesmiről szó sincs!)
Na, jöhet a játék ötödik szakasza. De hé, ki kapcsolta le a villanyt? Gyerekek, ez nem jó vicc: hogy fogok én így falakat forgatni és tömböket egymásba építeni, amelyekre felugrálva továbbjuthatok a következő pályára? Nem beszélve a labdákról: hogy fognak így célba érni, ha azt sem látom, hol a cél és hol a laszti? Menjetek már a..! Hoppá, most látom csak: power gombok vannak a falon, ráadásul a megszokott színekben. Piros bekapcs, és megjelenik a piros elem, amit ugyanúgy tudok mozgatni, mint eddig. Akkor nézzük a kéket: aha, az meg emitt van; de várj csak, most meg eltűnt a piros. Visszakattintok rá: ugyanúgy áll, kihúzva, ahogy hagytam. Aha, szóval most egyszerre csak az egyik elemet láthatom, és így kell megépítenem a továbbjutáshoz vezető üdvösséget. (...) Most meg ugyanez labdákkal; bakker, nem kicsit teszi próbára ez a rész a rövidtávú memóriát: ennyi mindenre emlékezni, ennyi helyre figyelni egyszerre - lányoknak ez biztos jobban menne! Mindenesetre ez már tuti az utolsó pályák egyike, hiszen ennél bonyolultabb már nem nagyon lehet a játék...
Vagy mégis? Nagy nehezen, szinte vért izzadva megküzdöttem a sötétséggel, újra világosság gyúl, erre összeomlik itt nekem a fél épület. Törmelékeken átgázolva, szűk falréseken áthatolva jutok el a következő szintre. Itt is minden romos, de legalább itt vannak a szokásos elemek - csak épp nagy részük nem a szokásos kinézettel: áram cikázik bennük, és semmit nem hajlandóak csinálni. Szikrázó kábelek lógnak a plafonról és a falakból. Jaj, fogadjunk, hogy ezeket kell a működésképtelen részekhez érinteni, hogy ki lehessen őket húzgálni! Megfogni persze nem lehet őket, úgyhogy marad a fizika: a plafonon lévő vezérlőnyilakkal meglóbálóm a zsinórokat, vagy épp beakasztom őket néhány működő elem mögé, hogy aztán a lendület a kellő pontra terelje őket. Nem volt egyszerű feladvány, de megúsztam a p=m*v számolgatása nélkül - elég volt a józan paraszti ész! Ám ez még mindig az egyszerűbb áramszolgáltatási mutatvány volt, ezután jön ugyanis a neheze: kis, feszültséggel teli, örökmozgó bigyókat kell a megfelelő pontra terelgetni, hogy az áramtalan részeket újraélesztve vadonatúj kapukat nyissanak nekem a továbbjutáshoz - bár igaz, hogy az esetek többségében ez faltörést jelent.
Az mondjuk nem kis logikai baki a játékban, hogy az összeomlás nyomai egy idő után csak az átvezető szakaszokon jelentkeznek, a feladványokat tartalmazó pályarészek pedig egyre épebbek, de hát ez van. Az új kihívások mindenesetre megpróbálják elfedni ezt a tényt, és bevallom, ha nem tesztelő szemmel játszanám ezt a játékot, talán észre sem vettem volna. És hogy mik ezek az új kihívások? Akit a fizika szó hallatára enyhe hányinger és rosszullét fog el, annak azt ajánlom, ugorjon a következő bekezdésre! (Most komolyan tovább olvasod? Te tudod, én mindenesetre szóltam...) Jön itt ugyanis az aktiválható mágneses falaktól kezdve a súrlódás törvényén át a fénytörés és -továbbításon át minden, mi szem szájnak ingere. A fémkockákat ugyanis vonzzák a mágneses falak, méghozzá olyan erővel, hogy a gravitációra is fittyet hánynak a hatás alatt álló hexaéderek. A kisebb kocka persze hamarabb ér a falhoz, mint a nagyobb társa, ami egyrészt jó, lévén így lehet őket külön-külön fénycsíkokba helyezni, melyeket megtörve aztán kaput nyitnak nekünk, másrészt viszont rossz, ugyanis olyan szintű precizitást igényel így a feladat, amihez képest egy bonyolult repülő-makett összerakása gyermekded legózásnak tűnik csupán. A mágneses feladatok után üdítő könnyedséggel tölt el, amikor a fénycsíkokat egyszerű tükrök segítségével kell csupán célba juttatnunk.
Hihetetlen, de még mindig tartogat meglepetéseket a játék. A fénycsíkokkal való trükközés után az lett a jutalmam, hogy egy óriási fényrobbanásnak hála megkaptam a lehetőséget, hogy én magam helyezzem el az egyes elemeket a pályákon. Csak rákattintok a kívánt színű fénygömbre, és már pakolhatom is oda az elemet, ahol nekem tetszik - na, jó, persze csak az előre meghatározott helyek közül. Nem is lenne ez annyira ördöngös feladat, ha nem kellene több elemnek ugyanazon a helyen lennie - de természetesen van úgy, hogy pontosan erre van szükség. Ráteszem a fal adott pontjára a lila, forgatást eredményező nyilakat, elfordítom a falrészt a megfelelő pontra, majd leveszem a nyilakat, és a kék dobbantót pakolom a helyükre, ha arra van szükség. Ilyen ez a popszakma! Aztán persze megint jönnek a labdák, és vele együtt a szitkozódással tarkított idegrohamok: EZT KÉPTELENSÉG MEGCSINÁLNI! Aztán persze kiderül, hogy nem az, csak le kell higgadni, ki kell kicsit szellőztetni a fejünket (egy csésze citromfüves tea és egy 74 cm lapátátmérőjű ventilátor megteszi), és tiszta fejjel kell újra nekiülni a rejtvénynek. Magyarán agytekervényeket mozgatni, eszünk rugóit járatni, azaz gondolkodni kell, még ha kissé megerőltető is - és hát, végül is, ezt akartam, nem?
Pontosan ezt akartam, úgyhogy cseppet sem bánom, hogy rááldoztam 11 Eurót erre a kizárólag Steamen fellelhető gyöngyszemre. Indie mivolta ellenére - vagy talán éppen emiatt! - remek kis agytorna lett a Q.U.B.E., melynek grafikájára sem lehet sok panaszunk - igaz, meglehetősen szűkre szabott a megjelenített textúrák száma. Bugok persze akadnak, melyek közül a krepegős-akadozós jelenség a legfeltűnőbb, amikor túl közel merészkedünk egyes falakhoz, de ez legyen a legnagyobb baj! A zene - bár monoton, és brutálisan önismétlő - alkalmas arra, hogy valamelyest hozzátegyen a játék hangulatához (noha személyes tapasztalataim bizonyítják, hogy sokkal nagyobb buli egy jó kis Rage Against The Machine lemez aláfestésével töprengeni a feladványokon). Az irányítás egyszerű, mint a bot, a játék által teremtett atmoszféra azonban képes minden hiányosságról és low budget megoldásról elterelni a figyelmünket. Összességében a Q.U.B.E.-ot bárkinek meleg szívvel ajánlom, aki nem retten meg egy kis gondolkodástól, vagy aki szeretné végre hatásosan bebizonyítani a környezetének, hogy a gamer-lét nem merül ki agytompító gyilkolászásban, vagy féktelen száguldozásban.
