Ezt már láttam valahol...
Köröskörül nagy fehérség, majd kezd tisztulni az eleinte homályos kép. Hősünk magányosan tér magához egy elmegyógyintézet gumiszobájára hajazó teremben. Körülötte semmi, csak négyzetrácsos, fehér falak, a terem azonban nem zárt, át lehet belőle menni egy másik, szinte pontosan ugyanolyan szobába... De ismerős ez nekem... Á, tudom már, hol láttam! Volt az a film, még régebben, tudjátok, az a... hát persze, a Kocka, annak is a második része, Hiperkocka alcímmel. Így már nem is lep meg annyira a hasonlóság: ez is kocka, az is kocka. Kíváncsi vagyok, én meddig fogok kockulni ezzel a játékkal, ha csupa ugyanolyan területen vezet majd keresztül az utam... De várj, van itt egy nem is olyan apró különbség! Milyen frankó kesztyű van az emberemen! Ledek világítanak rajta, a tenyerén meg egy nagyobb fénylő kör, amivel... Jaj, ne, ugye ez nem valami Portal-klón? Na, nem azért, a Portal nagyon jó kis játék, de ha azzal akartam volna játszani, akkor csak szimplán leveszem a polcról. Mindenesetre nagyon hasonlít rá, annyi szent.
Jé, ott egy másmilyen színű négyzet a falon: piros - és ha ráviszem a célkeresztet, a kesztyűmön lévő ledek is pirosra váltanak. Marha jól néz ki! Nézd már, és mozog is, ha rákattintok: minden kattintásra nő egy egységnyit. Oké, igaz, hogy három egység a maximum, de legalább visszahúzni is lehet belőle, ha sok lenne, amennyit elsőre kihúztam. (Most kezd értelmet nyerni a játék címében található extrusion szó.) Jé, ott meg egy kék elem - ez vajon mit tud? Rákattintok, semmi; másik gombbal, erre visszahúzódik a földbe, és sehogy sem akar újra előbukkanni. Mi a... hohó, ez kilőtt! Na, most hogy ilyen jót repültem, jöhet a sárga: ebből meg komplett lépcső lesz egy kattintásra, menő. Akkor már csak a zöld maradt, de ez semmit nem akar csinálni... Ja, hogy ez egy akárhova mozdítható pályaelem, amit a többi szín képességeivel lehet ide-oda taszítgatni. Oké, értem, ez kell majd ahhoz, hogy elérhetetlennek tűnő magasságokba is fel tudjak mászni. Nem is olyan bonyolult, menni fog ez!
Felfelé és lefelé mutató, lila nyilak a falon. Hát ez meg mi? Katt és wow: ez átfordította a fal egy részét 90 fokkal. Mindez az eddigiekkel bonyolítva: király, itt már tényleg kell gondolkodni! (...) Na, tovább is jutottam, jöhet a következő terem. Nézd már, itt meg egy play gomb van a falon. Megnyomom, mi bajom lehet..? Jé, lepottyant egy labda a pályára, de szinte azonnal el is akadt. Hmm, na nézzük csak, itt van az összes eddig megismert elem a megszokott színekben, de a pálya végén van egy eddig nem látott, színes mező. Még hogy színes, egész pontosan zöld, mint a labda. Akkor tuti a labdát kell idejuttatni! Elemeket húzogat, rendezget, és jöhet a laszti. Még egy kis flippertudás is kell, mert útja során is kénytelenek vagyunk terelgetni a golyóbist. Na, ez is megvan! (...) További labdás pályák után tovább bonyolódik a helyzet: te jó ég, nekem kell beszíneznem a labdákat, hogy aztán az adott színt a hozzá tartozó pályavégi mezőbe juttassam. Úgy látom, a gondolkodás mellé itt jön képbe az ügyesség, hiszen gyorsaság és pontosság nélkül ez lehetetlen. Néhány jól időzített falforgatás, pár ügyes labdaterelgetés, és a színes mezők elégedetten nyelhetik magukba a hozzájuk tartozó bogyókat. (Ez kicsit úgy hangzik, mint egy drogos trip kezdete, de természetesen ilyesmiről szó sincs!)
Na, jöhet a játék ötödik szakasza. De hé, ki kapcsolta le a villanyt? Gyerekek, ez nem jó vicc: hogy fogok én így falakat forgatni és tömböket egymásba építeni, amelyekre felugrálva továbbjuthatok a következő pályára? Nem beszélve a labdákról: hogy fognak így célba érni, ha azt sem látom, hol a cél és hol a laszti? Menjetek már a..! Hoppá, most látom csak: power gombok vannak a falon, ráadásul a megszokott színekben. Piros bekapcs, és megjelenik a piros elem, amit ugyanúgy tudok mozgatni, mint eddig. Akkor nézzük a kéket: aha, az meg emitt van; de várj csak, most meg eltűnt a piros. Visszakattintok rá: ugyanúgy áll, kihúzva, ahogy hagytam. Aha, szóval most egyszerre csak az egyik elemet láthatom, és így kell megépítenem a továbbjutáshoz vezető üdvösséget. (...) Most meg ugyanez labdákkal; bakker, nem kicsit teszi próbára ez a rész a rövidtávú memóriát: ennyi mindenre emlékezni, ennyi helyre figyelni egyszerre - lányoknak ez biztos jobban menne! Mindenesetre ez már tuti az utolsó pályák egyike, hiszen ennél bonyolultabb már nem nagyon lehet a játék...
Vagy mégis? Nagy nehezen, szinte vért izzadva megküzdöttem a sötétséggel, újra világosság gyúl, erre összeomlik itt nekem a fél épület. Törmelékeken átgázolva, szűk falréseken áthatolva jutok el a következő szintre. Itt is minden romos, de legalább itt vannak a szokásos elemek - csak épp nagy részük nem a szokásos kinézettel: áram cikázik bennük, és semmit nem hajlandóak csinálni. Szikrázó kábelek lógnak a plafonról és a falakból. Jaj, fogadjunk, hogy ezeket kell a működésképtelen részekhez érinteni, hogy ki lehessen őket húzgálni! Megfogni persze nem lehet őket, úgyhogy marad a fizika: a plafonon lévő vezérlőnyilakkal meglóbálóm a zsinórokat, vagy épp beakasztom őket néhány működő elem mögé, hogy aztán a lendület a kellő pontra terelje őket. Nem volt egyszerű feladvány, de megúsztam a p=m*v számolgatása nélkül - elég volt a józan paraszti ész! Ám ez még mindig az egyszerűbb áramszolgáltatási mutatvány volt, ezután jön ugyanis a neheze: kis, feszültséggel teli, örökmozgó bigyókat kell a megfelelő pontra terelgetni, hogy az áramtalan részeket újraélesztve vadonatúj kapukat nyissanak nekem a továbbjutáshoz - bár igaz, hogy az esetek többségében ez faltörést jelent.
Az mondjuk nem kis logikai baki a játékban, hogy az összeomlás nyomai egy idő után csak az átvezető szakaszokon jelentkeznek, a feladványokat tartalmazó pályarészek pedig egyre épebbek, de hát ez van. Az új kihívások mindenesetre megpróbálják elfedni ezt a tényt, és bevallom, ha nem tesztelő szemmel játszanám ezt a játékot, talán észre sem vettem volna. És hogy mik ezek az új kihívások? Akit a fizika szó hallatára enyhe hányinger és rosszullét fog el, annak azt ajánlom, ugorjon a következő bekezdésre! (Most komolyan tovább olvasod? Te tudod, én mindenesetre szóltam...) Jön itt ugyanis az aktiválható mágneses falaktól kezdve a súrlódás törvényén át a fénytörés és -továbbításon át minden, mi szem szájnak ingere. A fémkockákat ugyanis vonzzák a mágneses falak, méghozzá olyan erővel, hogy a gravitációra is fittyet hánynak a hatás alatt álló hexaéderek. A kisebb kocka persze hamarabb ér a falhoz, mint a nagyobb társa, ami egyrészt jó, lévén így lehet őket külön-külön fénycsíkokba helyezni, melyeket megtörve aztán kaput nyitnak nekünk, másrészt viszont rossz, ugyanis olyan szintű precizitást igényel így a feladat, amihez képest egy bonyolult repülő-makett összerakása gyermekded legózásnak tűnik csupán. A mágneses feladatok után üdítő könnyedséggel tölt el, amikor a fénycsíkokat egyszerű tükrök segítségével kell csupán célba juttatnunk.
Hihetetlen, de még mindig tartogat meglepetéseket a játék. A fénycsíkokkal való trükközés után az lett a jutalmam, hogy egy óriási fényrobbanásnak hála megkaptam a lehetőséget, hogy én magam helyezzem el az egyes elemeket a pályákon. Csak rákattintok a kívánt színű fénygömbre, és már pakolhatom is oda az elemet, ahol nekem tetszik - na, jó, persze csak az előre meghatározott helyek közül. Nem is lenne ez annyira ördöngös feladat, ha nem kellene több elemnek ugyanazon a helyen lennie - de természetesen van úgy, hogy pontosan erre van szükség. Ráteszem a fal adott pontjára a lila, forgatást eredményező nyilakat, elfordítom a falrészt a megfelelő pontra, majd leveszem a nyilakat, és a kék dobbantót pakolom a helyükre, ha arra van szükség. Ilyen ez a popszakma! Aztán persze megint jönnek a labdák, és vele együtt a szitkozódással tarkított idegrohamok: EZT KÉPTELENSÉG MEGCSINÁLNI! Aztán persze kiderül, hogy nem az, csak le kell higgadni, ki kell kicsit szellőztetni a fejünket (egy csésze citromfüves tea és egy 74 cm lapátátmérőjű ventilátor megteszi), és tiszta fejjel kell újra nekiülni a rejtvénynek. Magyarán agytekervényeket mozgatni, eszünk rugóit járatni, azaz gondolkodni kell, még ha kissé megerőltető is - és hát, végül is, ezt akartam, nem?
Pontosan ezt akartam, úgyhogy cseppet sem bánom, hogy rááldoztam 11 Eurót erre a kizárólag Steamen fellelhető gyöngyszemre. Indie mivolta ellenére - vagy talán éppen emiatt! - remek kis agytorna lett a Q.U.B.E., melynek grafikájára sem lehet sok panaszunk - igaz, meglehetősen szűkre szabott a megjelenített textúrák száma. Bugok persze akadnak, melyek közül a krepegős-akadozós jelenség a legfeltűnőbb, amikor túl közel merészkedünk egyes falakhoz, de ez legyen a legnagyobb baj! A zene - bár monoton, és brutálisan önismétlő - alkalmas arra, hogy valamelyest hozzátegyen a játék hangulatához (noha személyes tapasztalataim bizonyítják, hogy sokkal nagyobb buli egy jó kis Rage Against The Machine lemez aláfestésével töprengeni a feladványokon). Az irányítás egyszerű, mint a bot, a játék által teremtett atmoszféra azonban képes minden hiányosságról és low budget megoldásról elterelni a figyelmünket. Összességében a Q.U.B.E.-ot bárkinek meleg szívvel ajánlom, aki nem retten meg egy kis gondolkodástól, vagy aki szeretné végre hatásosan bebizonyítani a környezetének, hogy a gamer-lét nem merül ki agytompító gyilkolászásban, vagy féktelen száguldozásban.