Prison Break: The Conspiracy teszt

2005-ben kezdte meg az amerikai televíziós csatorna, a FOX, a Prison Break (magyarul A szökés) című sikersorozatának a vetítését. A széria hamar a nézők kedvencévé vált, s a fordulatokkal teli történet olyannyira népszerű lett, hogy a FOX az eredetileg tervezett első két évadon felül berendelte a sorozat harmadik-negyedik szezonját is. A sztori azonban a tavalyi évben véget ért, s bár a televízió híveinek a lelkében űr keletkezett, a játékos beállítottságúak már ekkor tudták, hogy hamarosan első kézből tudhatjuk meg, milyen is az élet Fox River Állami Fegyház falai között.

"A nevem Tom Paxton. Ha ezt hallja, az azt jelenti, hogy halott vagyok."
Érdekes módon indít a játék. A kezdő képsorokon azokat az eseményeket láthatjuk, amelyek az első évad végén történtek. A Fox Riverben teljes riadó van, az udvaron mindenütt kutyás őrök rohannak, üvöltenek a szirénák, őrjöngenek a rabok és a reflektorok vakító fénysugarai pásztázzák a fegyház falait. Scofield és bandája ezekben a pillanatokban jutott át a börtön végső védvonalán. Ez azonban most nem lényeges. Egy fegyőrt láthatunk, amint felvesz a földről egy diktafont és elkezdi lejátszani annak a tartalmát. A fenti idézetet hallhatjuk, majd megkezdődik a mesélés és vele együtt a valódi játék is.


Amikor legelőször értesült a nagyvilág róla, sokan rossz, sőt, egyenesen őrült ötletnek tartották, hogy a játék főszereplője nem egy, a sorozatból jól ismert karakter lesz, hanem egy teljesen új figura. Ha azonban jobban belegondolunk a dologba, beláthatjuk, hogy sokkal jobb ötlet volt ez a húzás a fejlesztők részéről, hisz szabad kezet kaptak a történet formálása szempontjából. Nyilván így is jócskán megvolt kötve ZootFly srácainak/lányainak a keze, hisz tartaniuk kellett magukat a sorozat történetéhez, mégis, megalkothattak egy karaktert, hátteret fabrikálhattak hozzá és belecsempészhették egy már létező környezetbe, a Fox River mindennapjaiba - ez utóbbit nagyon profin tették, de erről még később.

Így hát megszületett Tom Paxton, a Cég embere, aki a sorozat főhőséhez hasonlóan nem véletlen került a rácsok mögé. Feladata nem más, mint kideríteni, mi vezérli Michael Scofieldot, miért adta fel eddigi életét a sikeres építészmérnök a börtön kedvéért, s megállítani őt, ha a legapróbb gyanúja is felmerül annak, hogy bármilyen módon veszélyezteti Lincoln Burrows kivégzésének a végrehajtását. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy derül fény egyre több dologra, eleinte csak Paxton kisebb-nagyobb meglepetésére, majd az őt irányító játékoséra is.



"Itt járt T.Paxton"
Mint azt már feljebb említettem, a készítőknek remekül sikerült egybefűzni a játék eseményeit a sorozatban történtekkel, s úgy egyáltalán, összefésülni a két különböző sztorit oly módon, hogy egyáltalán nem hat mesterkéltnek a dolog. Miután Paxton kezdeti kísérletei Scofield bizalmának az elnyerésére nem nevezhetőek eredményesnek, hősünk taktikát vált, magánnyomozásba kezd. Amikor csak alkalma van rá, Szkóföldi Misi nyomába ered, s kémkedéssel próbálja kideríteni, hogy mit is tervez az időközben egyre nagyobbra hízó csapat. Így történhetett meg az, hogy számos alkalommal "nem vettük észre" a sorozatban, holott ott volt az ő minden fontosabb eseménynél. Többek között megpróbálta megvédeni Lincoln Burrows-t, látta, amint Sucre-ék "fúrják az ördögöt", helybenhagyta a csatornában az éppen magához térő Bellick-et, egy kis maszek papírmunkával elintézte, hogy Scofieldék első szökési kísérlete kudarcba fulladjon.

A játék ezen részei tehát teljesen rendben vannak, nem csak jók lettek, hanem tényleg ötletesek, szuperek. Az a baj, hogy ezzel körülbelül el is mondtam minden olyan dolgot, ami igazán tetszett a játékban...

A játékmenetről...

A játék magán viseli a sandbox stílusú alkotások védjegyeit. Elismerem, kicsit merész, mi több, ironikus szabad játékmenetről beszélnünk, amikor az egész a börtön falain belül játszódik, de a tényeken nem lehet változtatni. Két küldetés között szabadon bóklászhatunk a cellák és a börtönudvar között, illegális bokszmeccseken vehetünk részt, gyúrhatunk, tetováltathatjuk magunkat... és itt ki is merülnek a lehetőségeink. Persze, értem én, hogy börtön, ne várjon az ember GTA -féle szabadságot, de ezt valahogy nem találtam kósernak. Azt mondom, hogyha lúd, akkor az legyen kövér, vagy pedig ne kecsegtessenek minket a bő lakoma gondolatával. Ami azt illeti, a fentebb felsorolt három elfoglaltság közül a játékmenet szempontjából kettő teljesen felesleges. Gyúrnunk kell, hisz a Prison Break: The Conspiracy egy fő eleme a verekedés, de az underground bokszoknak nincs sok értelme, csak pénzt kapunk értük, amin tetkót varrathatunk magunknak (aminek persze semmi jelentősége sincs). Jobban örültem volna, hogyha kihagyják a sandbox részt a játékból, mert így csak megtöri az akciót a két küldetés közti szabad időtöltés.

Az udvar sem változik sohasem, mindenkinek megvan a maga bandája, amelyikben áll egy sarokban, vagy néha arrébb sétál három métert. Ez csak azért érdekes, mert a faji háborús részben (amikor a sorozatban pont az elkülönülés volt a lényeg) ugyanúgy ott pacsizik a fehér és a fekete, mint azt teszik egész idő alatt.



The Chronicles of Paxton: Escape from Fox River
Három részre lehet osztani a játék azon idejét, amikor tényleg csinálunk is valamit, s nem csak a placcon lézengünk a többi köztörvényes között. Ezek a lopakodós, a bunyós, illetve a QTE elemeket felmutató részek. Ezek közül, ha mondhatjuk így, a legprofibb módon az utóbbi, a Quick Time Eventek lettek legjobban kidolgozva. Pörgősek, látványosak, és nehezek. Ember fia legyen a talpán, akinek nem törik bele az ilyen részekbe legalább 5-6 alkalommal a bicskája. Ami azt illeti, közvetlenül a Fahrenheit végigjátszása után kezdtem bele a PB-be, s még így is csak úgy tudtam megoldani az ilyen helyzeteket, hogy megjegyeztem a szükséges billentyűkombinációkat. Alacsonyabb szinten is olyannyira gyorsan villannak fel és tűnnek el a gombok, hogy esélyem sem volt rá, hogy időben lenyomjam őket. Nehéz, fárasztó... tökéletes. A másik kettőről azonban már nem tudok pozitívan nyilatkozni.


Először is, a bunyó az kész vicc lett. Pont. Tudunk gyengén és erősen ütni, védekezni és hátrébb ugrálni, amivel nem is lenne semmi baj, ha nem ilyen gyökér módon oldották volna meg a harcrendszert. Fogalmunk sincs, hogy meddig ér el a kezünk, s mivel TPS nézetben osztjuk a pofonokat, ezért csak tippelhetünk, hogy eltaláljuk-e az ellent. Ha egyszerre indítunk ütést, biztosak lehetünk benne, hogy a miénk lesz a lassabb, így azzal, hogy az ellenfél viszi be hamarabb a találatot, véget is vet a mi próbálkozásunknak, kezdhetjük újra a mozdulatot, aminek a kimenetele szintén csak szerencse kérdése. Épp ezek miatt a bokszos részek inkább idegesítőek, mint izgalomba ejtőek, s mivel egyébként sokkal kevesebb találattól kifekszik az ellenlábas, mint mi, ezért túlságosan kapkodunk sem kell. Üssön csak ő minket, előbb utóbb nekünk is összejön, és akkor jaj neki!


Amit nagyon sajnáltam, hogy a lopakodós részeket is sikerült teljesen elszabniuk. Az a baj velük, hogy túlságosan le lettek butítva, s emiatt egy árkád lopakodójátékot kapunk. Csak a kijelölt ösvényen mehetünk, csak az előre megírt dolgokat tehetjük, s hogy Dorothy biztosan ne térjen le a sárga útról, még meg is jelölték a készítők, hogy merre kell mennünk (stílusosan sárgával). Ez utóbbi pláne hazavágja az egészet, hiszen még a felfedezés öröme sem adatott meg nekünk. Az őrök előreprogramozott módon viselkednek, ha netalántán el kellene terelni őket, azt is csak egy -féle módon lehetséges (rádió elhangolása)... egyszóval nagyon le lett butítva a játéknak pont az az eleme, ami köré az egész koncepció épül. Nem volt szerencsés húzás ez a fejlesztők részéről, főleg most, az új Splinter Cell küszöbén.

GraFIKA és társai
Az irányítással nincs probléma, lopakodni tökéletesen tudunk, a harcrendszer azonban, mint már említettem, borzasztó (a Saw azért még mindig első helyezett). Szerencsére van egértámogatás, s a billentyűkiosztás is kellemes, egyszóval nem szégyenkezhet emiatt.


Ami a kinézetet illeti, megkapja a játék az "Tűrhető" minősítést, de még véletlenül sem többet. Ami azt illeti, egy gyenge közepes. Az effektek gázok, arcmimika minimális van, a textúrák alacsony felbontásúak és úgy általában, süt a játékról, hogy ez nem fogja megváltani a világot. Egyszerűen kidolgozatlan. A különböző karakterek arcát egész szépen sikerült visszaadni, bár feltételezem, néhány színész nem adta a sajátját a játékhoz, ugyanis pár szereplőre nem lehetett ráismerni. Sara egy szőke ciklonná vált, Zakkant semmiben sem hasonlít sorozatbeli kinézetéhez, Westmorelandből a kopaszodó, nyugdíjas Gordon Freeman lett, s a börtönigazgató, Pope sem volt teljesen okés.

Ami a hangokat illeti, panaszunk nem lehet, bár én sajnáltam, hogy a sorozat muzsikáiból csak egyszer-kétszer hallhattunk szemelvényeket. Az effektet teljesen rendben vannak, mivel a játékban csak ökölharc van jelen, ezért a pisztolyok, puskák hangjaival sem kellett a készítőknek foglalkozni. A szinkronban szintén nem találtam kivetnivalót, néha volt egy-egy unott hang, de ki tudja, lehet hogy csak a rácsok miatt zuhant meg a lelkesedés.



Ítélet
Az egyik alcímben utaltam a The Chronicles of Riddickre, s nem véletlen tettem ezt. Börtönből szabadulós-lopakodós játék már van egy a piacon, ami egyszerűen még most is a trón tetején csücsül, annyira kiváló lett. A minta tehát adott volt a ZootFly-nak, csak megfelelően kellett volna felhasználni a Starbreeze Studios remekművének pár elemét. Ha azonban az túlságosan Sci-fi, még mindig ott van az örök etalon, a Splinter Cell, amelynek a régi részei is túlszárnyalják jelen tesztünk alanyát.

A Prison Break: The Conspiracy nem lett rossz játék, egyszer végigjátszható a sorozat rajongóinak, de másodszor már maga a megtestesült dögunalom. Túlságosan árkádos, túlságosan megtervezett, túlságosan szájbarágós... túlságosan kisstílű. Ha elsőként érkezett volna az akváriumba, még szerezhetne magának egy kis nevet, de olyan cápák és piranhák között, mint többszörös gyilkos Riddick, vagy az ámokfutó terroristának kikiáltott Sam Fisher... semmi esélye.