Persona 5 Tactica teszt

Szóval ez már önmagában elég durva, viszont amit az Atlus/Sega a széria eddigi legsikeresebb tagjával, a Persona 5-tel csinál, az tényleg nagyon komoly. Kezdődött az egész ugye a sima Persona 5-tel, majd jött a kibővített, Royal alcímmel ellátott verziója. Ez eddig rendben van, ugyanezt már eljátszották az előző résszel is.

Aztán kicsit feljavítva kiadtak egy PS5-ös verziót, ami már határeset, hiszen a visszafele kompatibilitás miatt igazából már a PS4-es kiadás is tudta majdnem ugyanazt, mint a nextgen cucc. Igen, jól számoljátok, ez egy plusz kettő verzió, de a dömpingnek itt még nincs vége. Jött a zsánerváltás a Persona 5 Strikers esetében, ami egy korrektül megvalósított akciójáték lett. Most pedig elérkeztünk tesztünk alanyához, a Persona 5 Tacticához, ami egy újabb műfaji kitérő a szívtolvajokkal.

Aww, hát milyen cuki már?

Férifasan bevallom, amikor megtudtam, hogy még egy bőrt lehúznak erről a részről, már azért vertem a fejem a falba, bármennyire is szeretem Jokert meg a kompániáját. Ne felejtsük el, az eredeti P5 már 2017 áprilisában megjelent (PS3-ra is), szóval hatodik éve érkeznek a különféle változatok a témában. A másik, ami miatt közepesen repestem az örömtől a rám osztott tesztpéldány miatt az a külcsín.

Tényleg nagyon kedvelem a japán ábrázolásmódot, de van egy, amitől a víz lever: a chibi figurák. Valahogy ez a cukiság már nekem is sok, viszont jelen tesztünk alanya ezt a vizualitást kapta a keresztségben és minden coolság meg menőség elveszett a korábbi képregényes stílusból. Persze biztosan van, aki imádja ezt, szóval inkább beszéljünk magáról a játékról. A történet szerint derék hőseink újfent összegyűlnek a LeBlanc kávézóban, hogy valami utolsó, nagy közös emlékkel búcsúztassák Jokert, aki ugye a következő szemesztert már a régi sulijában kezdi.

Épphogy megérkezik mindenki, amikor hatalmas robbanás és fényár rázza meg a helyet. Szerencsére senki sem sérül meg, de amikor kilépnek, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy nem Japánban vannak. Leginkább a reneszánsz/középkori Franciaország ugrik be, de a gond inkább az, hogy megérkezik a Marie nevű gonosz egy tankon, megbabonázza a kompánia nagyobbik felét és el akarja pusztítani azokat, akik megúszták az elmezárat.

Oks, akkor így mindenhonnan támadok

Ez majdnem sikerül is, de egy helyi arc, Erina megmenti őket. Amint biztonságba jutnak, kiderül, hogy ő a helyi ellenállás vezetője, úgyhogy szövetségre lépnek, hogy visszaszerezzék Morgana és Joker társait, illetve véget vessenek a rémuralomnak, amivel Marie terrorizálja a környéket. Persze menet közben még zsilliónyi egyéb kérdés is felmerül amire választ szeretnének lelni, de ez már csak hab a tortán.

Mivel a stuff egyik központi eleme továbbra is az elbeszélés, engedelmetekkel többet nem árulnék el belőle. Ami viszont biztos, hogy sajnos nagyon fog hiányozni az eredeti P5 összetettsége. Ott ugye lavírozni kellett a metaverse-ben való tevékenység és az iskola meg a magánéletünk között, itt viszont szó sincs erről. Emiatt jópár réteg eltűnt, amiket ugyan megpróbálnak mással pótolni, viszont azok nem fognak akkorát szólni, sőt. Az unalmas jelzőt azért kerülném, de tény, hogy nagyon izzadságszagú (és kicsit béna).

Javaslom, hogy ne kerülgessük tovább az elefántot, és vizsgáljuk meg a külcsínt, mert az egészen biztos, hogy a szokottnál is jobban megosztja majd a közönséget. Ahogy a képernyőfotókon is látjátok, a Tactica teljesen máshogy rajzfilmes, mint az elődök. Nagyfejű, a cukiság faktort kimaxoló külsőt kapott hőseinktől kezdve az ellenfeleken át a környezetig, minden. Ne számítsatok anime betétekre sem, ugyanis az átvezetőket szintén a stuff motorjával generálják. Persze ha bírod az ilyesfajta megközelítést, akkor itt kedvedre dagonyázhatsz, de nekem az az érzésem, hogy ezt a szigetországon kívül kevesen kultiválják.

Hiába vagy böhöm, bakancsom a szádba tömöm

Technikai gubanc cserébe nincs, szépen, simán fut mindenhol (nálunk a PS5 verzió járt), ami azért valljuk be, nem nagy truváj. Na, most, hogy így beleszálltam a külcsínbe, evezzünk át a játékmenetre, mert ahogy azt már gondolom a cucc nevéből kitaláltátok, egy körökre osztott, X-COM jellegű taktikai szerepjátékot kapunk. A történet mellett a roppant fluid, gyors ám mégis összetett bunyó volt a másik nagyon élvezetes pontja az eredeti kiadásnak - ezek közül ugye talán az összetett az egyedüli, ami megtalálható a körökre osztott társainál.

Ott pont a szöszmötölés, a képességek jó felhasználása és a megfelelő stratégia kiválasztása a sorsdöntő. Itt az összecsapások iszonyúan pörgősek. Minden ilyen előtt lehetőségünk van a csapatunk összetételén variálni (egyszerre hárman vehetnek részt benne), felszerelésünket és Personáinkat cserélgetni (erről kicsit bővebben később). Általában mi kezdünk - az eltérő karakterek más-más mozgási mennyiséggel rendelkeznek, de ebben nem térünk el az iparági sztenderdtől: valamennyit haladhatunk aztán támadhatunk.

A fedezékek használata elengedhetetlen, ugyanis, ha szabad téren ér minket egy csapás, akkor az automatikusan critical hit-nek számít és az okozója még egyszer jöhet. Ami viszont kissé fura, hogy hiába kerülünk valakinek a hátába (ahol nem védi semmi elvben), mert ha bizony talált valamit, ami elé be tudott bújni, akkor csak minimálisat sebződik. Szóval a reflexeket el kell felejteni. Hőseink természetesen használhatnak lőfegyvert, speckó képességeket és a Personáikat is.

Azt hiszem valaki rossz kontaktot adott meg

Utóbbiak jelentik a varázslatokat (tűz, szél, víz, áram, satöbbi) meg a különféle buffokat. Ha esetleg közvetlenül egy gazfickó mellé állunk, akkor a közelharci fegyverünkkel is rásomhatunk egy nagyot, amitől nekivágódhat tereptárgyaknak, plusz sebzésért ofkorsz. Az egyetlen extra, ami izgalmassá tudja tenni ezt, az az All out attack.

Ha valakit kimozgatunk a fedezékből és ráverünk egyet, akkor ugye még egyszer mi jövünk. Ilyenkor, ha háromszög alakba tudjuk rendezni embereinket, akkor jöhet a megacsapás és mindenki, aki ezen a területen belül van, sebződik egy brutál nagyot. Sajnos ez az egész nem hangzik túl izgalmasan leírva és játszva sem lesz jobb. Próbálták a tempót itt is tartani, szóval a menetek tényleg rövidek, de mérsékelten szórakoztatóak. Egyébként a zsáner nem áll rosszul a cuccnak, de kicsit lassítani kellett volna az egészen és/vagy nagyobb, összetettebb térképeket létrehozni.

Mivel ez továbbra is RPG azért, így természetesen magával hozza a fejlődési rendszert, ami szintén vissza lett butítva valamennyire. A sikeres küldetésekért jön az XP meg a szintlépés, aztán nő az életerő, a varázspont, satöbbi, ez tiszta sor. Képességeink három különálló ágon futnak, amik erősítéséhez, újak megnyitásához úgynevezett Growth Point (GP) kell. Ezeket két módon szerezhetjük be (a szintlépésen kívül). Vagy részt veszünk az opcionális beszélgetésekben, vagy pedig ahogy elérhetőek, teljesítjük a különféle Questeket, amik igazából a másodlagos feladatoknak felelnek meg.

Na, egy feles, egy sör és mehetünk is

A gond az, hogy igazából állandóan ugyanazt kell csinálnunk: verjünk le mindenkit. Oké, néha be kell kísérnünk valakit a biztonságos kék részbe, de ennyi. Szóval meglehetősen szerény a tennivalók listája ráadául ezek mindenféle interakciók nélkül, egy menüben turkálva érhetőek el. Nincs semmilyen térkép, ahol szabadon bóklászhatunk. LeBlanc, dumálunk, veszünk új stukkert, tovább gördítjük a sztorit, aztán vissza a kávézóba és így tovább, a stuff végéig. Egyetlen dolog próbálja meg egy kicsit felrázni ezt a lapos állóvizet: a Velvet Room.

Ugye alapvetően itt lehet erősíteni Personáinkat, viszont van az egészben egy csavar. Az alapjátékban egyedül Joker tudott használni több ilyen lényt egyszerre, most viszont mindenkihez csatolhatunk egyet, ami még ad valamennyi mélységet az egész játékmenetnek. Dupla csavar, hogy úgy tudunk újabbakat szerezni, ha teljesítjük a küldetésekhez tartozó extra mérföldköveket. Például fejezzük be a szintet hat kör alatt, ne kapjon KO-t senki, ilyenek. Minden szint újra játszható kábé azonnal, szóval a maximalisták elégedettek lehetnek.

Ha messziről vizsgáljuk, azért egyáltalán nincs rosszul összerakva a rendszer, viszont a rajongók szájában valószínűleg marad némi keserű íz, mert ez tényleg egy lecsupaszított váz. Amiben viszont képtelen hibázni a P-Studio az bizony az ambient szekció. Mindenki a már megszokott szinkront kapta és a zenék újra zseniálisak lettek. Keveredik benne az elektronika, a metál, a jazz, lounge meg csomó más stílus, viszont pont ettől lesz mesés.

Gondosan tervezünk, hiszen profik vagyunk!

Ez lenne tehát a Persona 5 Tactica, a franchise legújabb felvonása. A megváltozott műfaj jól áll a címnek, ahogy az egyszerű(bb), nem csaló harcrendszer is tud kellemes pillanatokat okozni. Gyors, pörgős, viszont ezzel pont a mélységét és a körökre való előre gondolkodást vették el tőle. Az elefánt a szobában egyértelműen a külcsín, mert azt vagy beveszi a gyomrod, vagy a hideg fog rázni tőle.

A sztori azért most se rossz, a szavatosság pont elég, szóval ha szívtolvajok univerzumába szeretnél visszatérni, akkor fuss neki ennek a játéknak is, viszont azt hiszem bőven itt van már az ideje annak hogy az Atlus/Sega pontot tegyen ennek az egésznek a végére és jöjjön végre a sorszámozott hatodik felvonás.