OlliOlli teszt

Nehéz helyzetben vagyok az OlliOlli értékelésekor. A cikk első sorait gépelve meglehetősen keményen akartam róla írni, azonban végiggondolva azt a néhány tíz percet, amit a játékkal töltöttem, rá kellett eszméljek, hogy messze nem annyira sötét az összkép, mint amilyennek számomra elsőnek tűnt. A játékról nem hallottam azelőtt, hogy marco levele a postaládámban nem landolt a letöltő kóddal együtt, így mialatt nyelvem kicsapva precízen ütöttem be a karaktereket, reménykedtem abban, hogy egy kicsit is komoly gördeszkás játék vár rám. Korábban ugyanis magam is próbálkoztam a sporttal, és bár a való életben nem ment a dolog, a kanapén elég jól ment Rodney Mullenék irányítása, ezzel minimálisan kompenzálva a megrepedt farcsontom okozta fájdalmat. És nem, sajnos nem vicceltem. Miután a letöltéskor megláttam, hogy a játék alig foglal többet kettőszáz megánál, már tudtam, hogy nem az új Tony Hawk epizódot kaptam kézhez, és ezzel már a kipróbálás előtt csalódtam a Roll7 alkotásában. Azért pillanatok alatt összeszedtem magam, és belevágtam az oldalnézetes reflexmókába, reménykedve azzal, hogy sikerül meglepnie.

Lesznek gondok

Az OlliOlli, mint azt már fentebb írtam, egy két dimenziós indie reflexjáték. Történetet, mint olyat, egyáltalán nem kapunk, de ez egy percig sem zavaró, lévén tipikusan olyan programmal van dolgunk, ahol minden a játékmeneten múlik, így ha az rossz, akkor azt az sem menti meg az összképet, ha a sztori a Trónok harca magasságaiba csap. A célunk egyszerű és minden pályán ugyanaz: épségben eljutni a minket éljenző tömeghez úgy, hogy menet közben mindenféle feladatot teljesítünk. Természetesen közöttünk és az emberek között húzódik néhány száz méternyi pályaelem, így aki nem merte kipróbálni élőben, hogy milyen hajkitépő sebességgel egy flip után grindolni (és ezzel megkímélte a farcsontját), az most kiélheti a vágyait.

Vért fogunk izzadni, mire ide eljutunk

A játékban öt helyszínszer tíz pálya kapott helyet (gyengébbek kedvéért tehát összesen ötven különböző szint), pályánként pedig öt teljesítendő feladat kipipálásával mutathatjuk meg, hogy ki is a reflexkirály. A challenge elég változatosak és elég sok kihívást nyújtanak, így míg a játék elején elég az, ha sikeresen előadunk két trükköt, vagy végigcsúszunk egy korláton, addig később már téphetjük az addigra megőszült hajszálainkat, mire sikerül teljesítenünk a soron következő pálya legalább három kihívását, megnyitva ezzel az azt követő szintet. Az OlliOlli egyébiránt nehézségi szintekkel is operál, lévén ha az amatőr kategóriát kipipálhatjuk, akkor jöhet a profiknak való szint.

A sok roncs között hátha akad egy DeLorean

A játékmenet meglehetősen gyors. A pályák teljesítéséhez általában elég nagyjából másfél perc, azonban az egyszerűség csak látszólagos. Az irányítás meglehetősen egyszerű alapokra építkezik, azonban mivel a reflexeinket teszteli a játék, így magától értetődő módon nem lesz könnyű dolgunk. A fő probléma egyértelműen a sebesség, amire szükségünk lesz akkor, ha magas pontszámot szeretnék elérni, így ne lepődjön meg senki, ha azon kapja magát, hogy elfelejtett pislogni abban a bizonyos kilencven másodpercben. Alapesetben csak néhány pályaelem, úgymint korlát, vagy lépcső áll a trükkjeink bemutatására, azonban nem kell félnünk attól, hogy unatkozni fogunk, lévén a készítők elég jól kombinálták ezen elemeket, arról nem is beszélve, hogy az azonos funkciójú tárgyak kinézete meglehetősen nagy változatosságot mutat.

Aki óhajtja, az egyébként az interneten is bizonyíthatja, hogy mekkora ász, lévén minden nap új Daily Grindban vehet részt, azonban a multi ki is merül ennyiben, bár nem éreztem hiányosnak így sem. Ez nem az a fajta játék, ahova az eredménytáblán kívül más szükséges.

Hidegháború? Ugyan már!

A pályák felépítéséért mehet tehát a taps, ugyanúgy, ahogyan az irányításért felelős személynek is. Az OlliOlli elég jól irányítható, és alapesetben elég kevés gombbal operál. Az X-et nyomogatva lökhetjük magunkat előre, azonban ha jól csináljuk a dolgot, akkor a gombot a trükkjeink landolása miatt fogjuk nyomogatni, és nem pedig azért, hogy sebességet nyerjünk. A trükkjeink megindítása csak az első fázis, földet érés előtt ugyanis érdemes rányomni az X-re, ha nem szeretnénk, hogy a karakterünk meginogjon, kockáztatva ezzel a elesést, arról nem is szólva, hogy "sloppy" landolás esetén a trükkért járó pont töredéke üti csak a markunkat.

Miért van az az érzésem, hogy ez fájni fog?

A másik fontos gomb a bal joystick, amely segítségével a trükköket indíthatjuk. A deszkával való zsonglőrködéshez a szélrózsa valamely irányába kell nyomnunk a pöcköt, majd a megfelelő időben elengedni, vagy éppen hogy el nem engedni. Az ugrásainkat megbolondíthatjuk a ravaszok használatával is, ám ahhoz már nem árt, ha vagy zsebből megy az irányítás, vagy betolunk néhány energiaitalos kávét, mivel a sok gomb használata elég rendesen meg tudja kavarni az embert. Nincs is csúnyább dolog, mint egy több korláton átmenő több ezer pontos grind-fesztivált egy elrontott érkezéssel zárni, mert elfelejtettük megnyomni landolás előtt az X-et.

A játék egyébként a menüt leszámítva nem használja ki a Vita irányításbeli lehetőségeit, így bár a készítők nyilatkozata szerint a marokkonzol az egyetlen megcélzott platform, nem lennék meglepve, ha később viszontláthatnánk a komolyabb gépeken is.

Hiába a hátulnézet, a TPS helyett ekkor még a VHS hódított

Ami a játék grafikáját illeti, kapjuk az indie cuccok során megszokott retro-t, de egészen megbékéltem a pixeltengerrel, hiszen a nyolcvanas évekbeli játékmenethez megy az azonos korból származó grafika. A pályák változatosak, és a díszítésükre sem lehet panasz. A hangokkal azonban nem voltam ennyire megelégedve. Szinkron a stílusból adódóan nincs, azonban a zenék engem kifejezetten zavartak. A monoton nyolcbites szólamokat néha elnyomja a karakter jajveszékelése, ahogyan egy-egy elrontott landolás után több tíz méteren keresztül esik végig mindenen, többszörös borda-, gerinc- és lelki törést szerezve ezzel, így elég hamar hagytam a tű alatt forogni a tegnap beszerzett Bikini lemezemet.

A következő Fallout cím

Nehéz helyzetben vagyok tehát az OlliOlli értékelésekor. Egyrészt a játék egy abszolút élvezhető, reflex indie program, amelynek nincsenek különösebb hibái, és a stílusra fogékonyak bizony egész jól szórakozhatnak vele. Másrészt azonban, bár a Vitán újdonságként hathat a koncepció, a nyíltabb platformokon, azaz más hordozható készülékek felhozatalához mérten messze nem annyira egyedi az összkép, így meggondolandó, hogy megéri-e a játék az árát.