Metro: Last Light teszt

Véleményem szerint a Dmitry Glukhovsky regényéből készült játékadaptáció, a Metro 2033 egyike a generáció méltatlanul elfeledett gyöngyszemeinek. Nagy bánatomra csak Pc-re és igzbogzra jelent meg, érthetetlen módon kihagyván a Ps3-t a szórásból. Egy nagyon különleges FPS-t ismerhettünk meg a személyében, mivel nagy részben szakított a klisékkel, azaz nem csak menni kellett és lőni, hanem mi választhattuk meg a megoldást az adott feladathoz. Ha akartunk, a lámpákat kilőve Solid Snake stílusban végiglopakodhattunk észrevétlenül az őrök között, de rájuk is ronthattunk, cafatokra lővén mindenkit. A történet elvben a könyvet dolgozta fel, gyakorlatban viszont a karaktereken kívül 70 százalékban eltért, mivel a regényben semmilyen akció nem volt, de még így is kellően érdekesre sikeredett.

Kaboom...

Sokan a buta, mesterséges intelligenciát és a nem annyira szalonképes külsőségeket hozták fel, mint elsődleges hibák, ráadásul ugye az utóbbiról tudjuk, hogy ha nem tökéletesen élethű, akkor a fiatal vásárlók szemében a játék rossz és hat pontot ér. Idő közben megjelent a Metro: 2034 című könyv is, ezért várható volt, legnagyobb örömömre, hogy folytatást kap a cucc, Metro: Last Light címen. Nagyon vártam a programot, ízlelgettem, kóstolgattam, valamint igyekszem spoiler mentesen elétek tárni a véleményem.

Újfent Artyom bőrébe bújhatunk, aki éppen egy igen csúnya álomból ébred új barátai, a Rangerek körében. Sokat azonban nem tudunk tépelődni ezen, mivel a felettesünk közli velünk, hogy nem olyan messze egy Dark One-t felfedeztek és minket fognak kiküldeni egy Anna nevű mesterlövésszel együtt, hogy likvidáljuk a kis dögöt. Egy nem várt közjáték után a helyi fasiszta erők, a Reich pincéjében ébredünk egy Pavel nevű fiatal sráccal együtt, aki segít nekünk a szökésben, illetve egész pontosan innen indul be a kaland. Részletekbe nagyon nem is bocsátkoznék, mivel sajnos így is elég kiszámítható lett a sztori, ez mindenképpen visszalépés az elődhöz képest, noha azért ott sem ezen volt a fő hangsúly.

Kéne itt egy nagytakarítás

Egyébiránt olyan sok változás nem történt, de azért nem is arról van szó hála a jó égnek, mint a Dead Island sorozatnál. Mindenképp ki kell emelnem a grafikai prezentációt, azon belül is a fény-árnyék hatásokat. Nagyon kellemes irányba változott már eleve ez a szegmens, de ahogy a különböző fényforrásokat kezeli a program, na, az az igazi királyság. Teljesen mindegy, hogy valami régi szakadt neoncső előtt kúszunk el, esetleg egy petróleumlámpa vet ránk árnyékot, vagy a zölden világító gombák mellett haladunk, az eredmény simán vetekszik a Battlefiled 3-ban látottakhoz. Ha ez nem lenne elég, a világosságot még fegyverként is felhasználhatjuk, de erről egy picit később.

A körítésnek köszönhetően a Metro világa, hangulata, jellegzetességei is megmaradtak. A házilag barkácsolt fegyverek még mindig nagyon királyul néznek ki, csakúgy, mint a tuningolt változataik. Shotgun, géppisztoly, hangtompítós pisztoly, gránátok - minden megtalálható, ami már az elődben, vagy éppenséggel bármely más FPS-ben, csak itt a home made jelleg kölcsönöz egy nagyon frankó bájt az egésznek. Továbbra is a katonai lőszerek a hivatalos fizetőeszközök, amik miatt a pályák legutolsó zugát is fel kell kutatnunk, mert bizony elég szűkmarkúan bánik vele a stuff. Ezeket tudjuk puskákra, kötszerre, öltáncra, sörre beváltani, de ha a sors úgy hozza, természetesen a harci eszközökbe is be tudjuk tölteni őket, mivel kategóriákkal jobban sebeznek, mint a házilag gyártott vackok, viszont így meg nem marad pénzünk egy-egy nagyobb csata után.

Egy kis külső látkép

Ha emlékeztek, az első részben a gázmaszkok szerepe is nagyon fontos volt, mivel a felszínre csak azokban tudtunk felmenni. No, itt is visszatérnek (ami ugye azt is jelenti, hogy megint lesznek szép, nagy, nyitott helyszínek), viszont rettenetes mennyiségű szűrőt tudunk felhalmozni, ami így meg is öli szépen a para faktort. Egy apró újdonság, hogy ha valami dögöt kinyírunk, akkor a maszkunkra fröccsen a vére, és amíg nem töröljük le, addig nem látunk rendesen, de ez egy gombnyomás amúgy. A harc dinamikussága is sokat változott, jó irányba. Ahogy a bevezetőben is írtam, mi dönthetjük el, hogy a szakaszokat hogy teljesítjük. Én mondjuk jobban preferáltam a lopakodós megoldásokat, vagy ha nagyon muszáj, akkor a dobókést használtam, de volt olyan is, amikor előrántottam a nagy skulót és tisztességes mészárlást rendeztem a csarnokokban.

Egy jó tanács: ne felejtsünk el mindent átkutatni és átnézni, mert csak így tudjuk a megfelelő mennyiségű lőszert magunknál tartani. Ide kapcsolódik, hogy a mesterséges intelligencia szinte semmit sem változott, ami elég szomorú. Ha a szörnyek támadnak meg minket, akkor sok dolgunk nincs, mivel csak a roham taktikát ismerik, amennyiben pedig embereket akarunk eltenni láb alól, akkor elég lesz egy láda mögé behúzódni és onnan osztogatni a fejlövéseket, mivel ők még a dögöknél is butábbak. A harchoz tartozik még egy negatívum - ha egyszerre sok monszta vesz minket körbe, akkor a csapásaiktól megremeg a képernyő, ráadásul tiszta vér is lesz a sisakunk, ergo semmit se látunk, nem tudunk érdemben megküzdeni velük. Ilyenkor csak egyet tehetünk, elkezdünk szépen hátrálni és úgy ledurrantani őket.

Azottmiazott? Tán Kovács néni?

Ezek a hibák viszont totálisan eltörpülnek az atmoszféra mellett, mert ha lehet, még az elődnél is jobban sikerült visszaadni a teljes kilátástalanság és bezártság érzetét. Hihetetlen amúgy, hogy mennyi mindenre figyeltek a készítők! Iszonyatosan szűk terek, rengeteg lerongyolódott emberrel, nagyon sok, állig felfegyverzett katonával, akik az életük árán is megvédik a megmaradt értékeiket. Próbálják a fenti világot valamennyire visszahozni, így vannak piacok, kereskedők, kocsmák (ahol gombasört lehet inni, pfejj), kurtizánok. Ha megállunk végighallgatni a beszélgetéseket, akkor hallhatunk érdekes, de rémisztő történeteket, pletykákat és persze rettenetes mennyiségű vágyakozást. Ahogy haladunk beljebb a megszállt területeken, érezhetjük, hogy a két szemben álló náció, a Vörösök és a Reich milyen pusztító háborúra készül.

Amikor feljutunk a felszínre, sok örömünket abban sem fogjuk lelni, mivel kis túlzással persze, minden sarokért kőkemény küzdelmet kell folytatnunk az elfajzott dögökkel, és szinte megkönnyebbülve menekülünk vissza a metró sötétjébe. Igazából ez a tényező az, ami messze a legtöbb FPS elé röpíti a Last Lightot. Ehhez természetesen hozzátartoznak a szinte tökéletesen megkomponált hangok és zenék. Nagyon vicces például, hogy mindenki brutális orosz akcentussal beszél angolul, de nekem a kedvencem az, amikor a legprolibb kiejtéssel mondja egy ruszki katona hogy Obersturmführer. A zenékről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, nagyon jól váltakozik, teljesen felveszi a program ritmusát. Ha egyedül kószálunk a sötét alagutakban, akkor garantáltan nem segít az, ha teljes csönd van körülöttünk, csak a lépteink zaját meg a felszerelésünk nyikorgását halljuk.

Erre a hangulatra készüljetek

Ha viszont egy lakott állomáson mászkálunk, akkor meg pattogós katonai dallamok kényeztetik hallójáratainkat. Egyébként multiplayer nagyon helyesen nem készült a játékhoz, de ez nem is baj, mivel szerintem agyon is csapná az egész hangulatát (lásd még Dead Space 3), plusz a kaland nagy részében azért lesznek kísérőink. Még annyit megjegyeznék, hogy szerintem az előző rész nehezebb volt, bár akik szeretik a kihívásokat, azok aktiválják a két elérhető Ranger módot, mivel az garantáltan ordas szivatást fog okozni.

Rendkívül jó lett tehát a Metro: Last Light. A külcsín az előnyére fejlődött, a játékmenet szintén kellemes irányba változott, a hangulat viszont pontosan olyan pazar maradt, mint az előző részé. A mesterséges unintellgencia sajnos nem annyira jó, mint ahogy a klisés sztori sem, de amikor éppen lemerül az elemlámpánk egy tök sötét, feltérképezetlen szakaszon, és az utolsó fények megcsillannak egy fogakkal teli szájban - na, ezért zseniális ez a rész! Mindenkinek kötelező darab, természetesen a könyvekkel egyetemben! Sztraszvujte tovaris.

Jók ezek a fegyverek