Mass Effect Andromeda teszt

A második csapás akkor történt, mikor kiszivárogtak, illetve az EA Early Access révén elérhetővé váltak a játék animációi, és egy világ omlott össze rengeteg rajongóban és érdeklődőben egyaránt. Miután az elmúlt napokat vad Andromédázással töltöttem, előre megsúghatom, hogy nem voltak teljesen alaptalanok a vádak, de azért a baj nem akkora, mint ahogyan sokan beállították.

Annak idején, mikor kiderült, hogy megjelenése után hónapokkal én még nem játszottam a Mass Effect első részével, az egyik ismerősöm a kezembe nyomta a játékot, és azt mondta, hogy AZONNAL hozzá kell látnom. Akkorra már a fél világ imádta a magába szippantó, 100 órányi játékidővel kecsegtető űreposzt, én pedig fél óra játék után értetlenkedve letettem az Xbox 360-am kontrollerjét. Kellett még pár nap, mire újra megpróbáltam megkedvelni, és aztán, amikor elkezdődtek a Citadelen a párbeszédes miniküldetések, hirtelen azt vettem észre, hogy már egy hete szinte egyhuzamban játszom a játékkal, és mindent megcsináltam benne.

Egy kis tökvakarászásra a galaxis minden szegletében jut idő...

A kezdeti szkepticizmusom és a saját magam által ismételgetett "nem értem, hogy mit esznek ezen ennyire" pár óra után átfordult őszinte csodálatba, és ahogyan kezdtem megismerni a Zsófi Shepard köré felépített sci-fi világot és a színes kapcsolati rendszert és történelmet, örök Mass Effect-rajongó lettem. Nem véletlen hát, hogy nagyon vártam az új részt is, ami az egyik legváratlanabb érzést keltette fel bennem: az első pár óra után déja vu-m volt.

Az annak idején az első rész elején átélt érzések szinte teljesen megismétlődtek: a játék ledobott egy idegen bolygóra, majd órás, viszonylag semmitmondó küzdelmet követve elkezdtek kinyílni a lehetőségek, és feltárult előttem az új történet és mitológia, és Sophiaso Ryder (karaktergeneráláskor elfelejtettem, hogy annak idején Zsófi "voltam") élete és viszontagságai.

Ha ez lett volna az első Mass Effectem, minden bizonnyal megint azt mondtam volna fél óra után, hogy "nem értem, hogy mit esznek ezen ennyire", de azt hiszem, pár órával később még egyszer bele tudtam volna szeretni a játékba. Mert a bugok és a 2017-hez képest kissé valóban visszamaradott animációk ellenére ez még mindig vérbeli Mass Effect, vérbeli Mass Effect-fílinggel és vérbeli Mass Effect-karakterekkel, pozitív és negatív értelemben is.


Az Andromeda 2819-ben, történetileg a trilógia után játszódik, és semmilyen ME-s előképzettség nem szükségeltetik hozzá. Új karaktereket és világokat kapunk, ennek megfelelően a korábbi mentéseink fabatkát sem érnek itt, az egyedüli játék eleji visszanyúlás az, hogy megadhatjuk, hogy nőnemű vagy hímnemű Shepardként nyilatkozzanak nagy elődünkre.

Megrázó élmény volt ezzel a döggel találkozni. Persze már halott.

Kalandjaink során néha felcsengenek a veterán játékosok számára ismerős nevek, de nagyjából mindent úgy igazítottak, hogy tényleg ne kelljen hozzá előképzettség, ráadásul ismét elérhető egy terebélyes kódex, ahol utánaolvasgathatunk mindennek, amivel találkozunk. Mint minden valamire való RPG-ben, itt is a karaktergenerálással kezdünk, amit olyannyira megkönnyítettek, hogy nekem - aki szeret órákat eltölteni a tökéletes karakter előállításával - csalódás volt, hogy az elérhető 9 férfi és 9 női alapfejből lehetett csak választani, illetve azokat jelentősen nem lehetett átállítani.

Ráadásul "messziről" hiába tűnt "aranyosnak" a főszereplőm, mivel a suta arcanimáció még egy szebb/helyesebb Ryderből is élettelen szemű, butácska, tokás valamit tudott varázsolni néhány kulcsjelenetben, amit elnézve kicsit elszontyolodik az ember, hogy akkor minek erőlködött a virtuális szülésnél... És akkor itt el is érkeztünk a rettegett animációs témához.

Már a bevezetőben elcliffhangereztem, hogy annyira azért nem nagy botrány a téma, és mondom is, hogy miért nem: azért, mert van, ami elvonja róla a figyelmet. Amikor közelik vannak, akkor párbeszédek is, és amikor párbeszédek vannak, akkor arra figyelünk - lehet, hogy kicsit elröhögünk magunkban azon, hogy Shepard.. izé.. Ryder hogynézmárki, de egyrészt hamar megszokjuk a dolgot, másrészt tényleg van annyira immerzív a téma, hogy ez ne érdekeljen minket.

Pláne, mert egyébként a grafikával véletlenül sincs baj: minden bolygó és hely, ahova le lehet szállni, teljesen más atmoszférával rendelkezik, és mindegyik gyönyörű a maga nemében. A hó-és jégfödte hegycsúcsokon, a sivatagban, a buja növényzettel tarkított, lilás terepen, és az Andromeda "Citadeljében", a Nexuson is csodálatos screenshotokat lehet(ne) készíteni, és szájtátva bámulni a szép tájakat. Ezt még az sem töri meg igazán, hogy rendre ismétlődnek az építmények és tereptárgyak - végül is, ha belegondolunk, ezt a valóságban sem csinálják másképp...

Akartam is mondani, hogy kifogyhatna a lőszerem, úgyis túl pro vagyok. :S

Játékmechanika tekintetében ismét előjön a Mass Effect-trilógiás déja vu, ugyanis alapvetően igencsak hasonló a dolgunk, valamint a lehetőségeink is. Olyan triviális dolgokat már meg sem érdemes említeni, mint hogy természetesen a mi kezünkben van a világ sorsa - a mi karakterünk a Pathfinder, akinek kb. az Utazók című filmben látott űrhajóhoz hasonlóan az a küldetése, hogy az emberiségnek új otthont találjon.

A 600 éves út végéhez közeledve a hibernációból felébresztik a legfontosabb utasokat, akiknek kolonizálniuk kell a célbolygókat, majd kiolvasztani a többieket, és boldogan élni az új hazában. Persze a cukros babaélet csak elméletben létezik, és már a célbolygóra érkezésnél is komoly problémák merülnek fel, úgyhogy rengeteg űrutazás és tisztogatás lesz az új munkánk. Miután lepasszoljuk a Nexus névre hallgató transzferállomáson az emberiség rajtunk és közvetlen személyzetünkön kívüli többi részét, kapunk egy bolygófelfedezésre alkalmas, Tempest névre hallgató "újNormandy-t", majd nem sokkal ezután egy, a bolygókon használható "újMako" járművet, a Nomadot.

Az előző részekhez hasonlóan, a főleg párbeszédek során szerzett küldetések új naprendszereket nyitnak meg a galaktikus térképünkön, amelyekre látványos átvezető videóval "ugrunk át", és ahol több felfedezhető bolygót is találunk. A bolygók nagy része azonban csak dísznek van ott: meg lehet nézni, el lehet olvasni, hogy az adott helyen éppen miért nem tudnánk lakni, de javarészt maximum valami nyersanyagot tudunk a hajóról lescannelni és felsugározni magunkhoz, leszállni ugyanis csak nagyon kevés bolygóra lehet.

Hát nem egy New York...

Ez egyébként véletlenül sem baj, ugyanis ahova küldetés szól, ott tényleg sok-sok órát el lehet pepecselni, mert hatalmas bolygófelületeket kapunk, amelyeket ráadásul szinte elemről elemre kell "felszabadítanunk". Itt jön a képbe a Nomad, a kis fejleszthető négykerekűnk, amivel a planétákra való leszállás után hasíthatunk, és meg-megállhatunk ellenfeleket kinyírni, Mass Effect sudokut megoldani, emberekkel beszélgetni vagy épp struktúrákat és élővilágot scannelni.

A sudoku és a scannelés két új, megkérdőjelezhető élvezet a franchise történelmében, ugyanis egyik sem működik tökéletesen, és tulajdonképpen mindkettő nélkül meg lehetne lenni. Karakterünk alapfelszerelése egy beépített scanner, amivel főleg ismeretlen elemeket katalogizálhatunk be, ezzel információt és kutatási pontokat szerezve. Az információ a történet szempontjából elmaradhatatlan elem, a kutatási pontokat pedig fejlesztésekre lehet elkölteni, amiket Normal vagy az alatti nehézségi fokozaton tulajdonképpen nem is kell használni (páncélt, fegyvereket fedezhetünk fel, majd rakhatunk össze megfelelő nyersanyagokból).

A scant ezen kívül főleg éppen a sudoku-témánál használjuk, ami értelmesebb nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy a Remnant technológia - amivel állandóan fogunk találkozni a játékban - speciális hieroglifáit meg kell találnunk, majd miután megvannak, ősi struktúráknál szó szerint megfejtenünk, matekozva, sudokuzva a glyphekkel. A játékban nekem ez volt a legkevésbé kedvenc részem, főleg, mivel az egész bughalmazból indult: a kontrollerrel egyszerű LT-RT nyomkodással lehetett volna a földönkívüli formákat a helyükre igazítani, ám nagyon, nagyon, nagyon nehezen fordultak csak át a kockák, igazi tortúrává téve az "amúgy sem a kedvenc időtöltésem"-sudokut. (Protipp: a neten minden megoldás fent van, shameonme).

Persze, minek is személyzet egy ekkorka kis bigyóhoz...

Sajnos nem ez az egyetlen bugos rész a játékban, a jelenlegi patchekben még a mesterséges intelligencia - beleértve társainkat és ellenfeleinket is - meglehetősen buta, számos, hosszú misszió közben nem lehet manuálisan menteni, és bár ez nem bug, de a Nomad sokszor annyira kétségbeesetten rosszul irányítható (legalábbis amíg nem gyártunk rá kiegészítőket), hogy tökéletesen megértem, hogy sokakat felháborít a játékmechanika egy része, vagy még várnak azzal, hogy megvegyék, amíg kijönnek a javítások.


De újra itt az ellenpólus: még a bughalmaz ellenére is, az alaptörténet és a rengeteg, tényleg rengeteg miniküldetés és különféle karakter annyi pluszt tud adni, hogy feledtetni tudja a bajokat, és arra sarkallni a játékost, hogy még egy bolygóra leszálljon, hogy még egy missziót megcsináljon, és hogy még egy karakterrel beszéljen. Társaink se nem jobbak, se nem rosszabbak a régebbi részek pajtásainál: vannak közöttük ugyanolyan "egydimenziós", kevésbé érdekes arcok, mint korábban, és van néhány izgalmas földönkívüli, akiket jó megismerni a játékban, akár közelebbről is.

E itt a kert. Balra a répaföld, jobbra a Csillagkapu.

Mert a Bioware-játékok egyik legnagyobb izgalma, a románc itt is adott: mind a férfi, mind a női Ryder tud magának párt választani, akár a nemek és a fajok figyelmen kívül hagyásával is. Nagyon vártam, hogy a játéknak ez az aspektusa milyen lesz, ugyanis a trilógiában Kaidan "kéjden" Alenkóhoz komoly románc fűzött, és a Dragon Age-, valamint a Mass Effect-játékok után azt is megtanultam, hogy ne ítélj elsőre, mert azok a karakterek, akik sima csapattársként idegesítőnek hatnak (Dragon Age - Anders, Mass Effect - Kaidan), románcolva egészen új dimenziókat nyitnak meg a karakterfejlődésben, teljesen más oldalukat megmutatva.

Az Andromédában először csalódtam: bár számos társunk nem válogat férfiak és nők között, sőt, bizonyos fajok "nemtelenek", azért én mégis férfi karakterisztikusságokat kerestem, és a hajón sokáig csak az általam nagyon gonoszan csöves raggamoffinnak nevezett Liam volt az egyetlen tényleg heteroszexuális lehetőség, de még a Bioware-es tapasztalataim után sem voltam hajlandó ráfanyalodni a fickóra, aki egy zsigulit küldött az űrbe (no nem kifejezetten emiatt).

Aztán szerencsére jött a szexihangú Jaal, aki mondjuk úgy néz ki, mint egy kifordított bélrendszer, de kiváló a modora, és ráadásul nem könnyű eset, hanem először el kell nyerni a bizalmát, és csak azután lehet románcolni. Amennyiben férfi Ryder lettem volna, talán nem lett volna kérdés, hogy az ember Corát választom, de a kapcsolati háló minden esetben elég sokrétű, és sok lehetőségünk adott. Ez volt az, ami annak idején a Mass Effect 1-ben is megnyert, talán azért, mert lány vagyok és szeretem a szép történeteket, talán azért, mert izgalmas volt, hogy ilyen elemeket vittek egy látszólag alapvetően lövöldözéses megoldásokra épülő játékba.

Ez a kék gyíkbigyóizé a háziorvosom, Jolánka.

A konfliktusokat most is lövöldözéssel, illetve az MMO-kból kölcsönzött "menj oda és öld meg", "menj oda és nézd meg, aztán gyere vissza"-típusú küldetésekkel, valamint konfliktuskezeléses párbeszédekkel lehet megoldani (adott esetben gerjeszteni), ám most kimaradt a szélsőséges paragon vs renegát-rendszer, és Ryder nem "jó" vagy "gonoszkodó", hanem inkább "érzelemre épülő" vagy "logikára épülő" válaszokat adó személyiség. A skilljeinket így most nem kell jellemfejlesztésre költenünk, hanem csak fegyver, technológia vagy bionikus erő használatára használhatjuk el.

Ezer meg ezer dolgot lehetne még írni a játékról, összehasonlítva az előző részekkel, predesztinálva a sorozat jövőjét, dicsérve és/vagy szapulva bizonyos jellemzőit, de már ennyi tudás birtokában bőven láthatja mindenki, hogy vajon ő el tudna-e siklani a bugok és animációs hiányosságok felett a jó történet és párbeszédek érdekében.

Azt is minden bizonnyal érezhetitek, hogy én igen: nem véletlenül voltak ME1-es flashbackjeim az első pillanattól kezdve, mert az Andromeda ugyanúgy meg tudott nyerni magának, mint az első rész. Véletlenül sem hibátlan, és igen, sokszor idegesítő, de összességében annyira jó, hogy... Egyszerűen annyira jó, hogy van újra Mass Effect, és felfedezhető csillagok...