Mario + Rabbids: Sparks of Hope teszt

De visszakanyarodva az említett játékhoz. Amint Garga letesztelte, szinte sírva könyörögtem Marconak, hogy pár hétig hadd birtokoljam a tesztelői gépet, mert nekem ezzel egyszerűen muszáj játszanom. Annyira szürreális volt a felütés hogy a fal adta a másikat: Mario és a rabbidsek találkozása az X-COM taktikus, körökre osztott játékmenetével, plusz egy kazalnyi dolog átemelve egy csomó másik univerzumból? Oké, ezt látnom kellett.

A hibáival tisztában vagyok, meg azért a hibbantsága sem való mindenkinek, de a végigjátszás alatt olyan iszonyú jól szórakoztam, mint nagyon kevés másik program esetében. Semmi csilivili külcsín, nincs 60 FPS, kellően bugyuta, gyakorlatilag zéró sztori, Adam Sandler jellegű poénok, de mégis, valahogy olyan elképesztően szórakoztató volt, hogy nyilván azóta többször is le kellett tolnom. Mostmár gondolom akkor értitek, hogy amikor Marco átküldte a tesztpéldányt a folytatásból, a Mario+Rabbids: Sparks of Hope-ból, miért csapkodtam a popsimat a földhöz örömömben.

Hol van a sör?

Pár órányi nyüstölés után konstatáltam, hogy itt bizony túl sok dolgon nem változtattak: kicsit szebb, kicsit áramvonalasabb, a játékmenet kapott egy extra mélységet, de a szíve mélyén pontosan ugyanolyan blőd, mint az előd volt és ezt imádom. A sztori igazából pontosan ott folytatódik ahol az előd abbahagyta. Hőseink visszatértek Peach kastélyába és épp egy hatalmas dzsemborit szeretnének rendezni, amikor egy hatalmas fekete felhő közepette materializálódik valamilyen lény, ami fekete tintát kezd el köpködni mindenfelé, plusz elrabolja Rabbid Peach-et.

Ezt nyilván nem hagyhatjuk annyiban, így rövid csetepaté után kiderül, hogy az unverzumot egy új veszély, Cursa fenyegeti, aki nagyon szívesen taszítana a nemlétbe mindent és mindenkit. Ezzel természetesen foglalkozni kell így felkerekedünk hogy újfent rendet tegyünk a galaxisban. Ez lenne tehát a felütés - minimális komolyságot se várjunk tőle.

Bár ha lehámozzuk a humoros külső részt, akkor alapvetően még tragikus is lehetne egy csomó esemény, de szerencsére ebbe nem kell belegondolnunk. A kaland összesen öt nagyobb kontinenst foglal magában - sajnos a tesztidőszak rövidsége miatt nem értem az egész végére, de az biztos, hogy mindegyik terület a maga módján zseniális lett. Külcsín szempontjából mindenképpen.

A képeslapon nem ilyen idő van

Ugye a Switch nem egy erőmű, szóval amikor azt mondom hogy zseniális, azt inkább a stílusra értsétek. A klasszikus Mario műfaj nyilván mindenhol megtalálható: végtelenül cuki, kerekded formák, élénk, kirobbanó színek kísérik utunkat. A hősök nyilvánvalóan pompázatosan festenek, a terep kellően változatos, szóval nem nagyon tudok fogást találni itt.

Persze ehhez az kell, hogy szeresd ezt a ?nintendós? vonalat, mert ha megnézitek az ingame screenshotokat, akkor látszik, hogy például egy Horizonnal vagy egyéb nagyágyúval még homokozni sem tudna leülni. De ez teljesen másról szól, így ha lever a víz attól, hogy valami nem éri el a 60 FPS-t, akkor szerintem zárd is be nyugodtan ezt a cikket, mert az új M+R nem neked készült. Kapunk természetesen átvezető videókat is (érzésre mintha több lenne belőlük), amik meg simán vetekednek bármilyen animált rajzfilmmel.

Technikai oldalról nem nagyon tudok semmibe belekötni - míg az elődnél akadtak lagok meg apróbb bugok, itt teljesen folyékony minden. A játékmenet az áramvonalasításokon kívül azért tartogat újdonságokat is szép számmal. Kezdjük ott, hogy a már emlegetett pályákat alapvetően szabadon bejárhatjuk. Harcolni akkor fogunk, ha a térképen bóklászó ellenfelekre rácsúszunk. Ekkor, mint egy RPG-ben, átkerülünk a harctérre, ahol az elődhöz nagyon hasonló, kör alapú csatákban veszünk részt. Erről egy kicsit később, maradjunk a kóricálásnál egy kicsit.

Bratyó, te menj jobbra én pedig kerülök balra

A szabad bejárást azért módjával értsétek: nagyon sok út vagy le van zárva és kicsit később nyílik meg, vagy kisebb logikai feladványt kell megoldanunk a továbbjutáshoz. Egyébként a pályák nem túl nagyok, cserébe több szintből állnak. Jó példa erre a nyitó lokáció, Beacon Beach. Itt a napnak kéne sütnie, mindenkinek a tengerben ugrálnia meg strandröpiznie.

Ehelyett szakad az eső, mert valami fekete trutyi eltakarja a helyi világítótornyot, pluszban befolyásolja az időjárást is. Először csak pár dolgot tudunk megtenni, viszont ahogy haladunk előre, úgy tisztul a terep, egyre több opcionális lehetőség nyílik meg, majd pedig ha sikerül megtisztítani a szmötyitől mindent, akkor a napsütéssel együtt visszatér az élet, meg egy kazalnyi új lehetőség. Természetesen egy csomó mindent be tudunk gyűjteni.

Az aranytallérokkal értelemszerűen felszerelést, valamint gyógyítást vásárolhatunk magunknak. Az úgynevezett Planet Coin-ok segítségével vehetünk extra skineket hőseinknek, illetve néha egy bizonyos mennyiség kell mondjuk egy rejtett barlang megnyitásához. Nem nagyon mennék bele ebbe jobban, remekül átgondolt és szórakoztató a felfedezés. Nincs túltolva, pont kellő mennyiségű izét tudunk felszedni, nem fog előjönni a felesleges grind érzése.

Azhhhhta de kemény!

Vizsgáljuk meg a másik esszenciális szegmenst, a harcot. Ha nekicsúsztunk valami gaz goomba-nak vagy egyéb rettenetnek, akkor kerülünk a kvázi csatamezőre. Mielőtt elindítanánk a küzdelmet, lehetőségünk van felgyógyítani a sérülteket (pénzért cserébe), válogathatunk a csapattagok között, de ha úgy érezzük, csökkenthetjük vagy növelhetjük az adott összecsapásra vonatkozó nehézséget.

Amint ezzel megvagyunk, jöhet a bunyó. Alapvetően minden emberünknek két fázisból áll egy kör. Mozoghatunk és persze támadhatunk. A rendszer kísértetiesen hasonlít az elődre (meg bármilyen ARPG cuccra), szóval ha sokat nyüstöltük, szinte azonnal belerázódunk. Van azonban pár finom trükk, amivel meglepően mély tud lenni a játék. Ilyen, hogy ha valaki a mozgásterünkön belül van, akkor nyomhatunk rá egy becsúszást, avagy dash-t, amive kvázi egy ingyen támadás.

Nem sebez sokat, de például a kis bombákat fel tudjuk borítani vele, majd őket hozzávághatjuk egy nagyobb kompániához hogy mindenki lesérüljön szépen. A fedezék használata kötelező: a rendszer ugyanúgy 50/100 százalékban gondolkodik és igen, ezeket szintén nagyon hasonlóan le lehet rombolni mint a neves elődben. Maradt a Team Jump is, amikor meg fel tudunk ugrani a levegőbe hogy extra teret nyerjünk magunknak.

Nos, Wishről rendelt Kirk kapitány, merre?

Az első komolyabb újdonság akkor kerül elő, amikor támadni szeretnénk. Ugyan szerepjátékos elemek maradtak, de például a lőfegyver mindenkinek ugyanaz lesz mint az elején. Mario két stukkerrel osztja az áldást, Luigi legolasi babérokra törve íjászkodik (és minél messzebb van a célponttól, annál nagyobbat sebez), míg van pár karakter akiknek az attakja negligálja a fedezéket.

Érdemes tehát minél többet kísérletezni, főleg az új szereplők miatt, akik iszonyúan jól sikerültek (és emiatt nem is fogok spoilerezni). Sérülést okozni azonban nem csak így tudunk. Használhatunk másodlagos, passzív skilleket, amik nagyjából arra jók, hogyha valaki megmoccan és a hatótávunkba kerül, akkor oda tudjunk csapni. Aztán itt vannak még az úgynevezett Sparkok. Ezek a nagyon zabálnivaló kicsi lények bizonyos feladatok teljesítésével csatlakoznak hozzánk.

Minden legényünkhöz hozzárendelhetünk egyet, így extra variációs lehetőségek állnak majd rendelkezésünkre. Például megnövelhetjük a kompánia védelmét, tűzzel ruházhatjuk fel lövedékeinket, de szórhatunk villámokat vagy ha benyelünk valamennyi sebzést, akkor annak jó részét visszaküldhetjük a feladónak. A harcok után természetesen kapunk xp-t és minden ezzel járó előnyt, valamint olyan csillagokat (pénz mellett), amivel a Sparkok szintjét növelhetjük.

Közepesen van meleg

Szerencsére a verekedések dinamikáján javítottak, így nem fogjuk azt érezni a nehézségük kapcsán hogy hullámvasútban ülünk, szépen, egyenletesen nehezednek. Persze ha látjuk valakin, hogy mondjuk tizedik szintű, mig meg a negyedik alján tobzódunk, de azért nekirontunk, akkor magunkra vessünk.

Javítottak még egy fontos dolgon: a legtöbb szereplő végre szinkront kapott és hallhatjuk dumálni. Nem minden esetben mond végig mindent ami a képernyőre van írva, de szerencsére komolyan vették a fejlesztők ezt a hiányosságot és javítottak rajta. A zenék persze bombasztikusak, dehát ez egy Mario cuccnál megszokott.

Van azonban pár negatívum, amit mindenképp kiszeretnék emelni. Ha el akarunk jutni A-ból B-be a terepen, akkor azt vagy idegesítően lassú vánszorgással, vagy a "futás" nyomvatatásával tehetjük meg. Azért az idézőjel, mert egy reumás csiga tempójával fogunk haladni. Sajnos a kamera sem az igazi: kalandozás közben nem követi dinamikusan a csapatot, ezért állandóan állítgatni kell rajta, ami meglehetősen nehézkes.

Ahha, akkor mondom mi lesz

Őszintén szólva ennél jobban nem szeretnék és nem is tudok belerúgni a Mario+Rabbids: Sparks of Hope-ba. Fogták a csodálatos előd minden tulajdonságát és finomítottak rajta egy csomót. Pont annyira nyúltak bele a játékmenetbe amennyire kellett, nem akarták az alapoktól újratervezni az egészet. Lett szinkron, van egy nagyon becsületes, köbö húsz órás játékidő és önfeledt szórakozás.

A serpenyő másik tálkájában mindössze a fura kamera, a túlzottan lassú futás és egy-két olyan apróság van, ami szinte lényegtelen is. Persze, ahogy mondtam, ha a víz lever ettől a stílustól, akkor messzire kerüld el, de mindenki más meg fáradjon szépen oda a kasszához. És igen, a két Rabbidses kaland miatt szerintem már megéri Switchet venni, mert végre a hétköznapok szürkeségéből előbújhat újra gyermeki énünk.