Amennyiben emlékszik még valaki a 2010-ben megjelent Nail'd című videojátékra, akkor biztos vagyok benne, hogy nagy lelkesedéssel várta már a Techland legújabb száguldásra kiélezett alkotását, avagy a Mad Riders-t, amely éppen ott kívánja felvenni a történet fonalát, ahol a teljesen más címmel rendelkező, de összességében mégis hasonló előd letette. Jómagam - az átlagos kritikák ellenére is - igencsak odavoltam a Nail'd-ért, hiszen bár újdonságot nem találtam benne, illetve a kampány felétől már kicsit el is untam magamat, de az a féktelen száguldás, amit a képernyőre festett a játék, az valami elképesztő volt.
Rövidke életem során ugyanis sikerült már belekóstolnom néhány száz videojátékba, de olyan élményt, mint a Nail'd, korábban még nem igazán adott nekem egy sem. Talán a FUEL, de leginkább a Pure, ami hasonló volt, de a Nail'd egyszerűen olyan veszettül tálalta a hatalmas ugratásokat, a nyakatekert, szinte már a fizika törvényeivel hadakozó pályákat, hogy azokon szó szerint élmény volt végigszáguldani. A projektnek megvoltak a maga hibái, de sosem felejtem el azokat a napokat, amelyeket vele töltöttem. Éppen ezért vártam már nagyon a Mad Riders megjelenését!
De cuki kis kocsi, hol kell bele elemet rakni?
A játék már a bejelentés pillanatában levett a lábamról, az első gameplay videók után pedig szó szerint számoltam vissza a napokat, hogy mikor jelenik meg a PC-s verzió, amire azonnal ráharaptam, majd ugyan alig néhány órámba telt, de végigjátszottam, az élmény pedig ismét maradandó lett. Mivel a Nail'd-hez valóban rendkívül sok köze van a játéknak, ezért valószínűleg gyakran esem majd a cikk során az összehasonlítás bűnébe, de bűn ide vagy oda, az összehasonlítás minden esetben megállja a helyét. Merthogy a Mad Riders betöltését követően is a száguldozás áll a koncepció középpontjában. Történet nincs, nyakatekert pályák azonban bőséggel, célunk pedig mindegyiken az, hogy megszerezzük az első helyet. Ezt hol versenytársak oldalán, hol az idővel párbajozva fogjuk kivitelezni, a lényeg azonban a látványosságon lesz. Habár a program nem nagyon értékeli a nagy ugratásokat - ez továbbra is elég nagy hiányosság -, de ettől eltekintve az összes pálya úgy lesz elrendezve, hogy száz méterenként legalább egyszer a levegőbe emelkedhessünk, hol szakadékok felett átsuhanva, hol csak úgy az érzés kedvéért.
Az űrruha azért egy kicsit talán már túlzás volt.
Ezt hívom én úgy, hogy nagybetűs hangulat, hiszen már a Nail'd egyik legnagyobb erénye is a kitűnő pályaszerkesztés volt, amit a Mad Riders is megörökölt. Legnagyobb bánatomra a pályákat csak quadok nyergébe pattanva élhetjük át - nagyon hiányoztak a motorok -, de az élmény így is megmaradt annak, amit korábban megszerettem. Hiszen nincs is nagyobb élmény annál, mint eszeveszett sebességgel dagasztani a sarat, átgázolni a sekély folyókon, hajtűkanyarokban vagy szakadékok szélén egyensúlyozni a biztos kicsúszás ellen, netán csak egy ugrató rámpájáról elrugaszkodva repülni, szállni a felhők felett, biztos landolási pont után kutatva a pálya előttünk álló szakaszán. Természetesen elég nagy balgaság lett volna a fejlesztők részéről, ha a hangulat bevonásával - és a motorok kivonásával - néhány újabb pályát készítettek volna csak a Mad Riders-hez. Aggodalomra az ég adta világon semmi ok, vannak ugyanis újdonságok, méghozzá kicsik és nagyok is.
Nesze nektek kétkerekű járművek!
A Nail'd esetében ugyebár a száguldás közben egyedül a nitró - avagy boost - segítségével taktikázhattunk kicsit, a járművek megfelelő helyen és időben történő gyorsítása ugyanis elősegíthette győzelmünket. Ott a boost a hajmeresztő helyzetektől és kis karikákon történő átrepkedésektől töltődött, a Mad Riders azonban ennél sokkal bonyolultabb rendszert kapott. Habár a boost ezúttal is töltődik például a kanyarokban való csúszkálás hatására, netán egy nagy ugratás fináléjaként, de hatásosabb, ha összegyűjtjük a pályákon elszórt kis piros érméket, amelyek hatására alaposan begyorsíthatjuk járgányunkat. A piros érmék mellett azonban kékeket is találni fogunk - természetesen a leglehetetlenebb helyeken -, amelyek segítségével rejtett helyeket, extra boostot adó pályarészeket vagy rövidítőutakat oldhatunk fel magunknak. Megjelentek a játékban továbbá a landolási pontok, amelyeket a nagy, több másodperces ugratók után találhatunk meg. A lényegük, hogy éppen oda kell landolnunk, ahová ezek fel vannak festve, ennek eredményeképpen pedig boost és plusz tapasztalati pont is üti a markunkat.
#tv#
Hogy minek nekünk a tapasztalati pont? Egyszerű, virtuális pilótánk ugyanis folyamatosan szinteket lép, amelynek - és a sikeres versenyeknek köszönhetően - újabb járgányokat, ruhákat és természetesen festéseket, matricákat oldhatunk fel magunknak. Ahogy haladunk előre a pályákon, úgy egyre több és több quad közül válogathatunk magunknak és érdemes is lesz élni velük, mert máskülönben esélyünk sem lesz az ellenfelekkel szemben. A Mad Riders ugyanis sajnos folytatja azt a - talán még a Need for Speed-sorozattól lopott - hagyományt, miszerint az ellenfeleknek felesleges mesterséges intelligenciát írni vagy csak nagyon minimálisat, elegendő lesz őket egy bizonyos vonalon végigrángatni a pályákon, aztán a játékos majd vagy le tudja győzni őket, vagy nem. Jellemző a játékra, hogy amennyiben az utolsó helyre kerülünk, akkor rendkívül nehéz lesz ismét dobogós pozícióig küzdeni magunkat, hiszen bár mi sosem fogjuk tudni lehagyni a mezőnyt annyira, hogy tetemes előnyünk származzék belőle, de a többiek valamiért mégis képesek lesznek erre.
Aki át tud ugrani a nyalókán, az megnyalhatja a... nyalókát!
A Nail'd-hez képest egyébiránt megjelentek újabb játékmódok is, így a szokásos race, stunt race és race the clock lehetőségek mellett elérhetővé vált az arena, amikor - micsoda meglepetés - egy aréna falai között kell áthaladnunk az ellenőrzőpontokon úgy, hogy mi legyünk az elsők. Szintén új játékmód még a ghost challenge, amikor egy igazi profi versenyző szellemképével kell összemérnünk képességeinket. Ezeken felül természetesen még érzékelhető egy halom aprócska frissítés, így például a kommentátor megjelenése, amit én olyan gyorsan ki is lőttem, ahogyan azt a fejlesztők annak idején megálmodták. Természetesen a Mad Riders betöltésével sem kell búcsút mondanunk az achievementektől és a ranglistáktól, jó néhány elérhető plecsni vár arra, hogy feloldjuk őket, ezek pedig természetesen korántsem tartoznak a könnyen elérhető kategóriába, így ha a versenyek többsége nem is tartogat túl nagy kihívást - ez függ a nehézségi fokozattól is -, ezekkel el lehet szórakozni egy ideig.
Húha, itt valami nagyon nincs rendben.
Ami azonban kétség kívül az egyik legnagyobb bánatom volt a játékkal kapcsolatban, hogy a Techland úgy döntött, teljesen felesleges ide a száguldáshoz tökéletesen illő rock és metal dalokat megszólaltatni a háttérben - az első részben ugyebár még Slipknot is volt többek között -, elég lesz néhány hallgathatatlanul gagyi elektronikus zene - vagy mi a fenének hívják ezt a mocskot -, aminek köszönhetően inkább feltettem a háttérben egy kis Kreatort és némán játszottam a Mad Riders-szel. Hogy miért nem hagytam benne motorhangokat? Mert az a helyzet, hogy azok sincsenek túlzottan a helyzet magaslatán. Egyértelmű - ám nem túl határozott - fejlődés mutatkozott egyébként a küllem tekintetében is, aminek vannak hiányosságai, de mivel olyan sebességgel fogunk végigszáguldani a pályákon, hogy az valami elképesztő, ezért nem azzal fogunk törődni, hogy az az árnyék kicsit elmosódott, az a textúra pedig mintha kicsit fakó és elmosott lenne. Pedig ha megállunk egy pillanatra, bizony belebotolhatunk ilyesmibe! De jobb inkább nem megállni, hanem inkább csak menni, menni, mindig csak előre.
Asszem még mindig nem jó irányba repülök.
Ez ugyanis a Mad Riders legnagyobb vonzereje, a féktelen száguldás, amihez óriási ugratások és elképesztően nyakatekert pályák társulnak majd, többségük az esőerdőt az előtérbe helyezve. Nekem ugyan kissé hiányoztak a Nail'd változatosabb éghajlattal bíró pályái, de azért nagy vonalakban itt is megtalálhatunk mindent, főleg az utánozhatatlan hangulatot, amit a Techland emberei képesek voltak apró, de annál jobb újdonságokkal felruházni. Ha lettek volna motorok is a játékban, illetve javítottak volna az ellenfelek viselkedésén, akkor én is jobban megkedveltem volna a Mad Riders-t, így azonban "csak" ugyanazt az élményt nyújtotta, mint közvetlen elődje. Bevallom, nekem ez is elegendő volt, aki pedig nem ismerte a Nail'd-t, annak főleg elég lesz, de a többség így is talán többre vágyott. Ne feledjük viszont azt sem, hogy a Mad Riders alig drágább, mint egy fél láda sör, ennyiért pedig egy ilyen játék kész ajándéknak tekinthető.
