Lost: Via Domus teszt

Ezek után nem kell azon csodálkozni, hogy néhányan úgy gondolták, talán érdemes lehet egy játékot is készíteni a Lostból. Az alap szituáció adott, és mivel gyakran jelennek meg új szereplők a történet során, ezért szinte semmibe nem kerül egy plusz karaktert behozni a szigetre. Ha megvan a megfelelő ember jellemrajza, akkor már csak magát a játékot kell úgy alakítani, hogy át tudja adni a sorozat hangulatát. A felvetett gondolatokat végül tett követte, és elkészült a Lost: Via Domus. Az utazás azonban közel sem úgy alakult, mint ahogy arra számítani lehetett.


A Lost: Via Domus az első két évadot mutatja be egy új karakter szemszögéből. Róla direkt nem fogok semmit mondani, mert ha már valaki kifizetett ennyi pénzt a játékra, azt érjék meglepetések is a csalódások mellett.
Az intro és a tutorial pontosan úgy kezdődik, mint anno az első része a sorozatnak. Emberünk, miután magához tér a becsapódás után, máris az átlagos játékfőszereplők betegségében szenved: nem emlékszik semmire a szerencsétlenség előttről, még a saját nevére sem. Ha valaki nyomon követi a sorozatot, akkor ettől a pillanattól sejtheti, hogy az ő történetét fogjuk megismerni, méghozzá a már ismert visszaemlékezésekkel. Önmagunk megtalálásában segítségünkre lesznek a főbb karakterek. Többek között találkozhatunk a magát minden helyzetben feltaláló Jack-kel, a szarkasztikus Sawyer-rel, a gyönyörű és titokzatos Kate-tel,és még egy pár fontosabb emberrel. Azonban már itt is korán megmutatkoznak a játék hiányosságai, hiszen néhány személy egy másodpercre sem tűnik fel az egész játék során (mint pl. Boone, de még sorolhatnám a neveket). Igazából jó, ha egy tucatnyi szereplővel találkozunk az egész játék során.


A L:VD-ra leginkább a kalandjáték szó lenne a megfelelő, bár a játék szót kicsit túlzásnak érzem. Igazából egy interaktív filmnek kell felfogni, mert néhány rejtvény megoldásán és akciójeleneten kívül nem sok minden vár ránk a szigeten. Fejtörők közül kettő fajtával fogunk találkozni. Az egyiknél a megfelelő formájú biztosítékokat (fuse) kell úgy bekötni egy áramkörbe, hogy a kijelzőn lévő mérce állása zöldben legyen. Ez leírva bonyolultnak hangzik, a valóságban pedig változó nehézséget jelent. Az első még elég könnyű, de már ekkor imádkozunk, hogy ne találkozzunk többet ezzel az értelmetlen logikai feladvánnyal. A későbbiekben bonyolódik a dolog, hiszen nem ritkán négy-öt mércét kell a megfelelő állásba juttatni, ami kifejezetten idegesítő, pláne ha nincs elég biztosíték nálunk a feladat megoldásához. A másik fajta fejtörővel csak később, a számítógépek megjelenésével fogunk találkozni. Ezek már egy fokkal egyszerűbbek, csupán néhány logikai kérdésre kell válaszolnunk. Nehézségük általában megmarad az ?egészítse ki a sorozatot: 1, 2, 3, ?? szinten, de azért akad néhány, ami megdolgoztatja a szürkeállományunkat.


A következő játékelemben hősünk memóriájának sötét foltjait kell fényképezőgép segítségével világosra varázsolni. Ilyenkor mindig egy visszaemlékezés részesei vagyunk. A kép homályos, és egy jelenet zajlik le a szemünk előtt. A kamerát használva, megfelelően fókuszálva és nagyítva az adott jelenet egy bizonyos pontját kell megörökíteni. Ha nem sikerül elsőre, akkor újra kezdődik a jelenet, tehát nincs ok az aggodalomra. Ha megvan a tökéletes kép, akkor karakterünk visszaemlékezik a múltbeli esemény teljes egészére. Ez talán a legélvezetesebb része a Lostnak, ugyanis a főszereplő jelleme a fényképeknek köszönhetően rajzolódik ki előttünk. A játék felénél már érezhető, hogy simán passzol a többi szereplőhöz, egészen meglepő dolgok derülnek ki róla.

Kalandunk során gyűjthetünk néhány cuccot, amit elcserélgethetünk azonos értékű ?hasznos? tárgyakra. Ez egy olyan lehetőség, amit az egész játék során maximum kétszer fogunk használni. Egyrészt a program ellát minden szükséges dologgal minket, másrész a biztosítékokon kívül semmi másra nem lesz szükségünk. Illetve van még a pisztoly, ami ha jól emlékszem, csak cserével szerezhető meg. Igen, lőni is fogunk! Összesen háromszor, akkor is csak egy golyót alkalmanként. Hiába gyűjtöttünk több tucat kókuszdiót meg üres üveget két tárért cserébe, még egy egész tárat sem fogunk eldurrogtatni. Lőni csak bizonyos szituációkban lehet, de annyira rosszul kezelhető a fegyver, hogy inkább ne is beszéljünk róla.


Hogy haladjon a történet, néha beszélgetni kell a szigetlakókkal. Ezek az eszmecserék kimerítik az egysoros monológok fogalmát, ilyen unalmas párbeszédeket ritkán lát az ember manapság. Mindenki a maga két mondatát fújja, és bár kérdezhetünk tőlük néhány, a személyüket érintő dolgot is, sokat ettől se várjunk. A főbb szereplők mondanak ugyan egy-két érdekes dolgot, de a többiek csak dísznek vannak a játékban. A koreai Jin koreaiul mond két mondatot (ki gondolta volna?), és csak egyszer találkoztam vele emlékeim szerint, Claire pedig a játék elején ott van, aztán eltűnik valahova. Michael a katasztrófa után rettenetesen aggódik eltűnt fia, Walt miatt, akit a sorozatban nem sokkal később megtalál, de itt a kissráccal se fogunk soha találkozni. Nagyjából öt emberrel beszélünk majd gyakrabban a sztori előrehaladása érdekében. A történet viszont úgy halad, mint a 815-ös repülőgép a lezuhanása előtt. Az első évad huszonöt rész alatt jutott el addig, amíg a játék huszonöt perc alatt. Akkora ugrások vannak a cselekményben, hogy aki ne adj isten nem látta a sorozatot, az csak néz, mint borjú az új kapura. Külön érthetetlen számomra, hogy néhány fontos jelenetet (mint pl. a két részen keresztül tartó tutaj építése, majd vízre bocsátása) egy mondattal lerendeznek.


Emellett a játék annyira lineáris és egyszerű, hogy az már szinte fáj. Kalandozásunk során, ha jól számoltam összesen körülbelül nyolc helyszín van a szigeten, mindegyik nagyjából tíz négyzetméter nagyságú. De ezek is úgy vannak kialakítva, hogy nem dzsungelben érzed magad, hanem egy háromfelé ágazó folyosón. Csak menni kell előre, vagy futni a lövések és a fekete füst elől, és ennyi. Néha bemegyünk valami sötét helyre, ahol fáklyával kell menni vagy futni. Ha már sokat mentünk vagy futottunk, akkor kapunk egy olyan biztosítékos feladatot, amihez tuti nincs meg az elegendő mennyiségű cuccunk, ezért mehetünk vagy futhatunk vissza oda, ahonnan indultunk. Majdnem elfelejtettem, hogyha megszereztük a kamerát, néhány fontosnak vélt dolgot lefényképezve (mint pl. Charlie gitárja) megnyithatunk artworköket is. Ez a képvadászat megtöri az unalmat egy kicsit.


Ha valamit pozitívumként lehet venni, az a grafikai oldal. A dzsungel majdnem foto-realisztikus, a füvet letapossuk menet közben, az egyes bokrok és fák elhajlanak, ha hozzájuk érünk. A karakterek nagy része megszólalásig hasonlít a valódi színészekhez, John Locke például annyira élethűen mosolyog és hegyez egy darab fát a tűz mellett, hogy egy pillanatra letettem a kontrollert. Látszik, hogy a grafikusok legalább kitettek magukért. A zenék a Lostból vannak egy az egyben átemelve, tehát sok nincs belőlük, ami van, az viszont kellemes. A hangok is egészen jók, bár úgy vettem észre, hogy a szereplők hangja nem azonos a színészekével, de összességében jól teljesítenek. Kár, hogy ez a két csapat nem tudta a munkájukkal arra késztetni a játékmenet kiagyalóit, hogy ők is teljesítsenek valami átlagosat megközelítő szintet.

A Lost: Via Domus egy katasztrófa, amin a megjelenítés sem tud sokat változtatni. Alig kezdődik el, máris vége van (a játékidő jóindulattal is négy óra, ha elakadunk a fejtörőkkel akkor öt), bugyuta, unalmas, jellegtelen. Az új karakteren kívül semmi nincs benne, ami miatt érdemes lenne nekiülni. A lezárás pedig olyan érzést kelt az emberben, mintha fejbe dobták volna egy tortával a készítők, aztán röhögnének rajta. A legelkeserítőbb az egészben, hogy az alap történetből egy ennél sokkal jobb dolgot is ki lehetett volna hozni. Egy akkora területen, amin tényleg elveszünk, megfelelő kalandelemekkel, a cselekményt végigvezetve és nem átugrálva ebből lehetett volna egy közepesen jó produktum is. Minden szempontból csalódás volt számomra ez a játék. Ennyi pénzért vedd meg inkább díszdobozos kiadásban a sorozatot, sokkal jobban jársz.