Lost Odyssey teszt

Kaim már több, mint ezer éve járja a vidéket, minden háborúban megjelenik, ahol az igaz ügyért harcolhat. Ám az egyik csatában történik vele valami, melynek következtében elveszíti memóriájának nagy részét. Egy élet emlékek nélkül rettenetesen nyomasztó, így hősünk megtesz mindent, hogy ez az állapot elmúljon. Nem sokkal később kiderül, hogy nincs egyedül: egy Seth nevű kalózlány is hasonló cipőben jár, mint ő. Együtt indulnak hát útnak, hogy kiderítsék, miért történhetett mindez. Kalandjaik során nem csak újabb halhatatlanokat és embereket ismernek meg, hanem visszatérő emlékeiknek köszönhetően saját magukat is. Rájönnek, hogy valaki a háttérből manipulálta az eseményeket. Ez az illető mindre képes azért, hogy senki se tudja megakadályozni tervét, amely az egész világot fenyegeti...

Az alap szituáció tehát adott, nézzük, hogyan is valósul meg mindez Sakaguchi tolmácsolásában. A Lost Odyssey egy vérbeli, történet központú JRPG. Legtöbbször Kaimot láthatjuk a képernyőn, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül kell harcolnia: rengeteg követőt találhatunk a későbbiekben, embereket és halhatatlanokat egyaránt. A halandók és az örök életűek között elég nagy különbségek vannak: míg az előbbiek szintlépéskor új skilleket kapnak, addig az utóbbiak csak társaiktól tudják eltanulni a képességeket. Ez azt jelenti, hogy pl. ahhoz hogy Kaim megtanulja a második szintű fekete mágiát, hozzá kell rendelni valakinek ezt a képzettségét főhősünkhöz. Pár csata után végül befejeződik a tanulás, és Kaim skill listájában is megjelenik a fekete mágia, mint választható tulajdonság. Örök életű barátaink nem csak emberektől, hanem bizonyos karkötőkből is elnyerhetnek képességeket, tehát érdemes ezeket gyakran cserélgetni. Minden halhatatlan bizonyos számú skill hellyel rendelkezik, de ez a mennyiség növelhető a játékban található slot seedekkel.


A csaták körökre osztott rendszerűek. Mindenkinek van sebesség értéke, ami meghatározza, hogy egy körben mikor következik. A reakcióidő attól is függ, hogy ki miben jó. Egy harcos beállítottságú karakter első lesz a körben, ha karddal támad, míg ha varázsol, akkor lehet, hogy csak utolsó. Ez eddig semmi másban nem különbözik a megszokott JRPG-s harcoktól. A játék újítása a többi JRPG-hez képest a gyűrűrendszer. Rengeteg gyűrűt tudunk összeállítani magunknak a játékban fellelhető nyersanyagokból. Ha egy ilyen ékszert felhelyezünk valakire, akkor támadáskor (tehát nem varázsláskor) megjelenik az ellenfél körül egy kör. Ekkor, ha időben behúzzuk a jobb ravaszt, elkezd zsugorodni egy másik kör. Ha a ravaszt akkor engedjük el, mikor a kettő fedi egymást, extra erőset sebezhetünk. Ergo: a harcba a taktikán kívül bejön egy kis reflexjáték, ami plusz izgalmat ad a csatákhoz.

Mivel karaktereink nagy része örök életű, ezért csak úgy halhatnak meg, ha levágják a fejüket? Ja nem. Az egy másik történet. Szóval csak akkor találkozunk a játék vége felirattal, ha mindenki meghal a csatán belül, vagy harcképtelenné válik (pl. kővé dermed). Ha egy halhatatlan meghal, 1-2 kör után némi életerővel újraéled. Ha kevés mindenkinek a HP-je, akkor érdemesebb szegény halandóinkat gyógyítani, mert ők egy erősebb ütés után akár a csata végéig is feküdhetnek arccal a földön. Ha ez bekövetkezne, arra való az Angel's Plume, mellyel feltámaszthatjuk halottainkat. Ha valaki meghal, de megnyerjük a csatát, akkor az illető nem kap tapasztalati pontot a küzdelem végén. Ha minden kötél szakad, akár el is menekülhetünk a biztos halál elől.


Persze nem csak csatározásból áll a játék. Hogy megtörjék a monotonitást, a Lost Odysseybe rengeteg aljátéknak nevezhető elemet is beépítettek. Találkozhatunk ládatologatós részektől kezdve a lopakodáson át az úgynevezett kincsvadászatig sok mindennel. Továbbá ott van még az Álmok Könyve. Ahogy haladunk előre a játékban, Kaim (és mások) emlékei fokozatosan térnek vissza. Ezek az emléktöredékek nem videó, hanem (kapaszkodjatok meg) könyv formájában jelennek meg. Ezen írások akár 20 oldal hosszúak is lehetnek, de ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép, érdemes végigolvasni mindet. Bevallom őszintén, az elsőnél nagyon megijedtem, és nem értettem, miért nem filmben mesélik el nekünk a múlt történéseit. Aztán, úgy a harmadik álomnál már rájöttem, hogy sokkal jobb ez így, ahogy van. Irodalmi szépséggel megírt szösszenetek ezek, melyek sokkal szívbemarkolóbbak és hatásosabbak, mint a játékban található filmes jelenetek közül bármelyik. Ráadásul az alattuk lévő zene és hang, valamint az egész megvalósítás egyszerűen pazar. Mindig a legsúlyosabb mondatoknál úszik be a tökéletesen passzoló, lélekszaggató zene, melynek hatására kicsordul az ember könnye.

Írtam a játék menetéről, azonban arra még nem tértem ki, hogy milyen maga a játék. Nos, legalább 25 óra kellett ahhoz, hogy meg tudjam magamban fogalmazni a választ. Nehéz dolgom van, mert a játék jó ugyan, de vannak vele gondok. Adva van egy igen érdekes világ, amit még pár óra után is csak nehezen szoktam meg. Leginkább a fantasy témából merít, de a technológia is jelen van. Valahogy azonban nincs egyensúlyban a kettő, és míg láthatunk hatalmas luxushajót, meg óriási kivetítő vásznakat, addig a játék háromnegyedéig nem látunk lőfegyvert. Vannak hatalmas tankok, amik mellett a rohamosztagosok csak béna lándzsákkal nyomulnak. De ezt a környezetet megszoktam, és később már meg is tetszett. A következő, ami számomra idegen volt az elején, de aztán megszerettem, maga Kaim.

Amikor először betettem a játékot, és megláttam a lila és fehér színű csípőgatyás (!), lányképű, kezét állandóan csípőre tevő, hosszú haját samponreklámba illően rázó főhőst, akkor egy kicsit ledöbbentem. Ezzel a fickóval fogom én megmenteni a világot? Szerencsére a véleményem később megváltozott, miután főszereplőnk első emlékeit elolvastam az Álmok Könyvében. Egyik pillanatról a másikra szimpatikus lett, és teljesen át tudtam érezni halhatatlan hősünk helyzetét. Ezek tehát olyan dolgok, amelyeket pár óra játék után megkedvel bárki. Sajnos azonban minden, ami a Lost Odyssey erőssége, az egyben picit a gyengéje is.


Kezdjük a történettel. A japán úriember neve természetesen garantálja a minőséget. Szívszorító utazásban lesz részünk, remek fordulatokkal, nagyszerű karakterekkel. A baj csak az, hogy eszméletlenül lassan indul be az egész. Vagy 7-8 óra lesz, mire egyáltalán körvonalazódni kezd a sztori. Az elején csak megyünk, harcolunk, fejlődünk, és kezdjük egyre jobban elveszíteni a motivációt. Később ez megváltozik, de a csigatempójú történetvezetés sokak kedvét szegheti. Beszéltem már az Álmok Könyvéről, ami tényleg egy digitális irodalmi remekmű. Ez viszi a hátán az egész történetet. E mellett néhány átvezető videó annyira erőltetett és néha szerintem giccses is, hogy tönkre teszik a remek hangulatot. Amikor már azt nézzük, hogy 5 perce sír mindenki egy-egy filmben, az azért eléggé frusztráló. A gyerekszereplők néha kifejezetten idegesítőek. A melankolikus hangulatot pedig aláássák a gyenge poénok.

A történetvezetés remek ugyan, de a játék sajnos túlságosan lineáris. Csak akkor térünk vissza egy előzőleg felderített helyszínre, ha a fő történet úgy kívánja meg. Mellékküldetések szinte nincsenek: a kincsvadászatokon kívül nem nagyon találunk mást. Ráadásként egy-két rész érezhetően időhúzás (pl. zsilipes rész), és rendkívül nehéz rájönni, hogy mit kell csinálni annak érdekében, hogy továbbjussunk. Quest log nincs, aminek következtében néha csak nagyokat pislogunk, hogy akkor most merre tovább.


A grafika és a hangok szintén vegyes érzéseket keltenek. Meseszép tájakon mászkálunk, szinte nincs két ugyanolyan hely, a városok a görög stílustól kezdve a hatalmas technokrata metropoliszig mind festménybe illő szépségűek. A grafika legtöbbször olyan magas szintű, hogy a CGI animációk és a játék engine-je között már-már alig lehet különbséget tenni. A főbb karakterek tökéletesen ki vannak dolgozva, és a hangjuk is megfelelően el van találva. A zenék fülbemászóak, a csatáknál pedig egyszerűek ugyan, de éppen elég pörgősek ahhoz, hogy megadják a harci hangulatot. De! Ha már a játék négy DVD-n (!) terpeszkedik el, akkor figyelhettek volna egy-két részletre. Például: az esetek kilencven százalékában a szájszinkron tökéletes, az emberek animációja élethű. Aztán van olyan jelenet, ahol bejön az ún. rágógumi effekt, azaz csak az állkapcsuk jár, miközben beszélnek. A következő pillanatban pedig már hang sincs, csak szöveg a képernyő alján. A városokban a pórnép egy helyben áll, mint egy rakás élőhalott. Néhány közülük tesz egy-két lépést ugyan, de aztán gyorsan visszatér az eredeti helyére. Kinézetre pedig meg sem közelítik csapatunk tagjait. Alap beszélgető zaj sincs, ami miatt eléggé élettelennek tűnnek a városok.


A harcok véletlenszerűek, és semmi jele nincs annak, hogy csatázni fogunk. Egyszer csak jön, és kész. Ellenfeleink nincsenek kirajzolva, ehhez képest túl gyakran fogunk beléjük futni, a legrosszabb pillanatokban. Egy idő után találkozunk olyannal, hogy megjelenítik a csata előtt az életünkre törő katonákat vagy szörnyeket, de bár ne tennék. Ezeknek a mozgási animációja ugyanis körülbelül Pac-Man-ével egyezik meg. A menürendszer pedig az eddigi legpuritánabb kinézetű, amivel az utóbbi időben találkoztam, igaz, legalább átlátható.

Ezek a dolgok azonban csak afféle szőrszálhasogatások, a Lost Odyssey tényleg az egyik legjobb JRPG, ami 360-ra eddig megjelent. Ha a fentebb felsorolt dolgokat elfelejtjük, akkor olyan képsorokkal gazdagodhatunk, amelyek örökre beleégetik magukat az emlékeinkbe. A hangulat, a történet és a látvány mind hozza a Sakaguchiól már megszokott minőséget. Kaim kálváriája végtelenül szomorú, ugyanakkor enyhén romantikus is. A fő ellenség pedig a játéktörténelem egyik legaljasabb szemétládája, akivel RPG-kben ez idáig találkozhattunk. Az örök lét kérdéseit boncolgató, lélektanilag precízen felépített eposz hibái ellenére az élvonalba tartozik a zölden világító gép történelmében. Szeretném, ha ennél alább soha nem adnák a játékfejlesztő cégek, mert akkor örök életünkre el lennénk látva a Lost Odyssey-hez hasonló remekművekkel. Bár eléggé szőrös szívű voltam cikkem második felében, összességében az élmény amit a Mistwalkernek köszönhetek felejthetetlen marad. Ha készül esetleg folytatás, tárt karokkal fogom várni.