Lost Sphear teszt

Ne értsetek félre, a megváltozott játék-dinamika az esetek nagyobbik felében jól sül el. Egyszerűen csak sajnálom, hogy szeretett műfajomhoz alig érkezik valami olyan, ami csak megközelíti a PS1 éra kvázi aranygenerációját ebben a tekintetben.

Pontosan ezért örültem neki annyira, amikor a Square Enix felkarolta a Tokyo RPG Factory-t, akik azt tűzték ki zászlajukra, hogy újra életet lehelnek a műfajba. Első alkotásuk, az I am Setsuna egy szívmelengető darab volt, így joggal vártuk, hogy második játékuk, a hangzatos nevű Lost Sphear még sokkal jobb lesz. Nos, ahogy említettem, veszélyes dolog a nosztalgia.

Hmm, a hajam nem tart, pedig jó sampont használtam

Történetünk egy kicsiny faluban veszi kezdetét, ahol hősünk, Kanata lakik. Minden békés, minden idilli - a környező erdőben ugyan kicsit elszaporodtak a szörnyek, de semmi olyasmi, amivel ne tudnánk megbirkózni. Legjobb barátainkkal, Luminával és Locke-kal rendet is teszünk, ugyanakkor visszatértünket nem fanfárok és konfetti eső kíséri, hanem valami nagyon csúnya és rossz.

Egészen egyszerűen eltűnik szeretett falunk, pontosabban tejszerű, fehér köd nyelt el szinte mindent, de nem csak itt, hanem a kontinens többi részén is. Viszonylag hamar kiderül, hogy Kanata rendelkezik egy olyan speciális képességgel, aminek segítségével az eltűntetett területeket, embereket vissza tudja hozni a kvázi feledésből, így természetesen elhatározza, hogy a végére jár az eseményeknek, mi is történhetett valójában a világgal.

Egyrészről egészen izgalmasan indul az egész: eltűnt területek, mi a jó élet lehet ez a fehér izé, meg különben is, hogyan és miért tudunk mindent visszaállítani? Ehhez hozzájön még főszereplőnk titokzatos árvasága valamint egy nyakék, amit állítólagosan édesanyja hagyott hátra neki. Legnagyobb bánatomra az első negatívummal már akkor találkozunk, amikor jobban belemélyedünk a sztoriba.

Válaszok helyett egyre zavarosabbá válik az egész, még több kérdést zúdítván nyakunkba, ráadásul a konklúziók sem mindig világosak, érthetőek. Ehhez még hozzájön a program sajátos nyelvezete és rendkívül sok, bután hangzó kifejezéssel örvendeztet meg minket, amit néha csak fél szavakkal magyaráz el.

Támadnak a brokkolik! Vegák, ilyenkor hol vagytok?

Ezzel együtt azért fenn tudja tartani az érdeklődésünket végig, noha nagyon messze van a klasszikus daraboktól. Külsőségek tekintetében szerencsére sokkal jobban állunk. Persze senki se várjon FF XV szintű grafikát, ugyanakkor megfoghatatlan báj lengi körül az alkotást. Kicsit olyan, mintha egy retro darabot újítottak volna fel: döntött kameranézetből látjuk az eseményeket, településeket, sőt, magát a harcot is.

Az effektparádét, kőkemény CG videókat felejtsük el, semmi ilyesmit nem kapunk, minden jelenetet a stuff motorja hajt. Annyi változott a Setsunához képest, hogy nem a hó uralja a látképet, hanem inkább az ősz, azaz sötétebb színpalettát használ programunk.

Hőseink inkább cukik, mint részletesen kidolgozottak, illetve nekem valamiért szimpatikusabbak voltak a kvázi előd szereplői. Ellenben már itt felüti csúnya fejét egy olyan gond, ami igazából az egész Sphear-en keresztül vonul. Kicsit olyan, mintha a Tokyo RPG Factory brigádja készített volna egy generic JRPG programot, ahol csúszkák segítségével lehet állítani a különféle paramétereken, majd a végén kiadják egy új játékként.

Nyugi, ez a hosszú, magas izé megold mindent. Wink.

A tesztelés időszaka alatt folyamatos deja vu érzés kerülgetett, ami nyilván a Setsuna ismerte miatt jött elő. Tényleg kísértetiesen hasonlít egymásra a két program, amit a harcrendszer csak még tovább erősít, bár apróbb eltérések azért vannak, az LS javára. A szörnyek jól láthatóan mászkálnak a térképen, szóval igyekezzünk hátulról meglepni őket, mivel így minimális előnnyel indulunk.

Alapvetően a szokásosnak mondható ATB rendszer alapján zajlanak küzdelmeink, azaz ha feltöltődik egy kis csík valamelyik legényünknél, akkor mi ütünk/varázsolunk/tárgyat használunk/mechát idézünk. Az egyik trükk az, hogy mielőtt elhasználjuk aktuális csapásunkat, lehetőségünk van helyezkedni, ami azt eredményezi, hogy egy támadással akár több ellenfelet is megüthetünk.

Momentum Mode-nak hívják a kis extrát. ATB csíkunkkal párhuzamosan töltődik egy másik, kék színű mutató is. Ha betelik, akkor egy ugyanilyen színű pötty jelenik meg adott hősünknél. Ilyenkor, amennyiben jó ütemben nyomjuk meg a dedikált gombot, akkor extra dolgokat csalhatunk elő: ez lehet nagyobb sebzés, ha valamilyen támadó manővernél használjuk fel.

Gyorsíthatjuk magunkat, többet gyógyítatunk, szóval státuszunkon tudunk variálni. A stuff egyharmadától használhatunk robot páncélokat, ami egy újabb mélységet eredményez. Meglehetősen pörgősek a küzdelmek, ami mindenképp pozitívum, még úgy is, hogy szinte az összes elemet láttuk már más produktumokban, de jól vannak összegyúrva.

Este asszem jót fogunk kajálni

Szereplőink csak szöveges formátumban kommunikálnak, pontosabban be tudjuk állítani, hogy a bunyó közben mindenféle édibédi japán, keménynek hangzó egysoros megrezegtesse hangszálaikat, de ennyi, szóval angoltudás kell a stuffhoz. A zenei rész átlagos, de esetenként inkább felfelé lóg ki. Nem ejtettem még szót a tartalomról, pedig az legalább teljesen rendben van. A fősodor nagyjából 20-30 óra közé tehető, de vannak titkos dolgok, amikre rá tudunk menni közben, így kitolva a játékidőt.

Ilyen lett tehát a Lost Sphear. Nagyon bíztam benne, hogy a nosztalgián kívül más szépséget is fog magán hordozni, ami valamilyen szinten beigazolódott. A történet sokszor kusza, de azért le fog kötni minket az anyag végéig. A harcrendszer egyes elemeit meglehetősen sok helyen láthattuk már, de legalább pörgős, valamint a páncélruhák bevezetése ad neki egy kis extra mélységet.

Nahát, mennyi ektoplazma!

A hibák között meg kell említeni a kissé futószalag-érzést, a világ meg a szereplők kidolgozatlanságát. Külön nem rúgok bele a külcsínbe, hiszen az engine ennyit tud. Érdemes lenne bővíteni a cég költségvetését, mivel tehetséges emberkék dolgoznak ott, aztán több zöldhasúval megtoldva valószínűleg le tudnának rakni az asztalra egy ennél sokkal jobban teljesítő programot. Így sem rossz persze, ha kedveled a zsánert, esetleg az I am Setsuna bejött, akkor nyugodtan rendeld meg, csalódni nem fogsz benne.