Lord of Arcana teszt

/>Egy RPG esetében rendkívül fontos a történet, ezt azóta tudjuk, mióta a stílus létezik. Nos, a Lord of Arcana sajnos itt egy kicsit elvérzik, ugyanis adott az alapkoncepció, miszerint Horodyn fantáziavilágában mindenki egy Arcana nevű ősi kristályt keres, és mi sem természetesebb annál, minthogy mi is a nyomába eredünk. Eddig minden rendben van, azonban egészen a záró képsorokig a sztoriról szinte csak ennyit tudunk majd, esetleg néhány mondattal bővíthetjük tudástárunkat, ami nem jellemző túlzottan a Square Enix alkotásaira, de ez esetben nem szégyelltek több energiát a játékmenetre, semmint egy maradandó történetre fordítani. Ez pedig csak félig-meddig probléma, hiszen ha az egyik részlet rendben van, hajlandóak vagyunk elsiklani a másik felett, és mivel jelen esetben a játékélmény rovására csak nagyon kis mértékben ment a történet hanyagolása, nem állítunk ki bűnetetést, ellenben ismertetjük, hogy mitől is olyan jó a Lord of Arcana ezen részlete.

Bár azt már itt a harmadik bekezdésben leszögezhetjük, hogy a műfaj szerelmesei nem itt fogják megtalálni az újdonságokat, ugyanis a Lord of Arcana egy csipetnyi friss tartalom nem sok, de annyit sem hoz a stílusba, viszont mesterien ötvözi a már jól ismert elemeket. Alapesetben a játék egy hátsó nézetes TPS, amely gyakori műfaj a kis masinán, a legkomolyabb problémák ezzel kapcsolatban általában a kamerakezeléssel szoktak lenni, és sajnos ezzel rá is tapintottunk az alkotás másik legkomolyabb problémájára a történeti hiányosságok után, a Lord of Arcana ugyanis egyszerűen borzalmas, úgynevezett manuális kamerakezeléssel rendelkezik. Ez annyit jelent, hogy hősünket a joystick segítségével irányítjuk, azonban a kamerát már a nyilakkal, így tehát ha a képernyőn éppen jobbról és alulról láthatjuk hősünket, akkor az úgy is marad egészen addig, amíg mi be nem lőjük magunknak a megfelelő nézetet. Maga a játék egyébiránt kimeríti a szerepjátékok fogalmát, tehát küldetések tonnaszámra, sok-sok beszélgetés, gyűjtögetés, fejlődési rendszer és a többi.

A küldetések nem túl változatosak, azt tudnunk kell, hogy ha elvállalunk egy feladatot, azt általában egy nagyon behatárolt, kapukkal elválasztott, folyosószerű területen hajtjuk majd végre - időre -, ahol a gyűjtögetés mellett számtalan ellenfelet találhatunk. Az ellenfelekkel a harc teljes mértékben valós időben zajlik, kombókkal és varázslatokkal is el tudjuk látni a bajukat a csúnyaságoknak. A balhé egyébiránt már-már a szumózás határait súrolja, hiszen egy adott körön belül mozoghatunk csak, amelyen belül a legtöbb esetben semmiféle tereptárgy nem lesz megtalálható, ellenben orbitális szörnyek, goblinok, sárkányok és még megannyi fantázia szülte lény igen. A harcról érdemes tudni, hogy az "üsd-vágd nem apád" szemlélet jegyében zajlik, felhasználhatjuk közben megtanult képességeinket, amelyeket annak jegyében kapunk majd, hogy korábban milyen fegyvernem mellett tettük le voksunkat - egykezes kard, kétkezes kard és a többi.

#tv#

A missziók egyébiránt számtalan alkalommal megismételhetők, ami akkor lesz fontos, ha egy-egy feladathoz túl alacsony fejlettségi szinttel rendelkezünk, és nem ártana némi plusz életpont, valamint egyéb más képesség a továbbjutáshoz. Hősünk ugyanis fejlődik, bár nekünk nem sok beleszólásunk van abba, hogy miben. Karakterünk - akinek testreszabásába alig tudunk beleszólni - több képességét is képes folyamatosan magasabb szintekre emelni. Hogy éppen melyiket, az attól függ, hogy éppen mit használunk a legtöbbet. Ha például állandóan az erős ütésekkel likvidáljuk ellenfeleinket, akkor néhány harc után biztosan azzal a képességgel tudunk majd villogni. Karakterünket egyébiránt különböző felszerelésekkel is tudjuk tápolni, amelyeket a központi helyen tudunk beszerezni. A központi terület a játék szíve, ahonnan kalandjaink elindulnak, de itt tudunk magunknak felszerelést vásárolni, fegyvereket kovácsolni, eladni a felesleges holmit, egyszóval minden lényeges teendőnk itt zajlik majd.

A japánból származó szerepjátékok esetében nagy divat, és nincs ez másképpen most sem, hogy a beszélgetések - amelyek többsége számomra elég semmit mondó volt - természetesen nincsenek szinkronizálva, így a teljes játékról elmondható, hogy kissé arctalan és személytelen. Ugyanakkor - habár ez a fentiek alapján talán nem jött át teljesen - a játékmenet rendkívül élvezetes, tipikusan az a fajta, amelyik hajtja előre az embert az újabb és újabb küldetések felé. Ezt nem lehet szavakkal elmondani, aki érezte már, tudja miről van szó. Nem árt azonban előre tudni egy kis apróságot azoknak, akik szeretnék megvásárolni a Lord of Arcanát. Az illetékesek ugyanis úgy tervezték meg a játékot, hogy az erősen a többjátékos módra építsen, így rögtön a második küldetés után be kell szereznünk magunk mellé egy társat, aki majd átsegít minket a gondon-bajon. Ez alapesetben nem probléma, de ha nem vagyunk olyan szerencsés helyzetben, hogy egy csettintésre átjön a cimboránk egy PSP-vel, benne a Lord of Arcana lemezével, valamint némi nasival, akkor nem sokra megyünk a programmal, ergo egyedül játszhatatlan.

A Square Enix azonban nem véletlenül nem úgy tervezte a Lord of Arcanát, hogy egymagunk is átélhessük történetét, lévén a sokadik küldetés után már olyan brutálisan nehéz ellenfelekkel is össze kell akaszkodnunk - és itt kap értelmet majd a küldetések újrajátszhatósága -, amelyek ellen egyedül semmi esélyünk sem lenne. Semmi sem véletlen tehát ebben a játékban, ez pedig igaz a teljes egészére, a kialakított fejlődési rendszerre, a küldetésekre, amelyekkel meg kell barátkozni, össze kell ismerkedni, és ha adtunk elég türelmet az egésznek, akkor hamarosan azt vesszük észre, hogy úgy beszippant minket az egész, hogy képtelenek vagyunk letenni az amúgy sok-sok játékórát kínáló alkotást. Aki játszott már valaha japán RPG-vel, tudja miről van szó, nehéz az ismerkedés, de még nehezebb a búcsúzás. Apropó Japán! A komoly földrengésektől és katasztrófáktól szenvedő ország több szempontból is befolyásolta a Lord of Arcanát, így már az első betöltés után, az enyhe anime-stílusú kinézet megpillantását követően tudni lehet, hogy mi a nagy helyzet.

A küllemről egyébiránt érdemes tudni, hogy az átlagnál egy kicsit erősebb, de nem kiemelkedően szép a játék. Nagyon tetszettek az effektek, valamint a karakterek felszereléseinek a kidolgozása, azonban a környezeten és a szörnyeken véleményem szerint még lehetett volna mit dolgozni. Összegezve azonban így is egy a Square Enix nevéhez méltó játék született a Lord of Arcana név alatt, amelyet nem csak minden JRPG fanatikusnak, hanem minden PSP tulajdonosnak is ki kell próbálnia, a csalódás egyértelműen kizárva, az pedig, hogy akad némi hiányosság, véleményem szerint teljes egészében elnézhető akkor, ha ezt a játékot bárhol előkapva betölthetem egy-egy küldetés erejéig és nem vetem össze a méltán népszerű Final Fantasy-szériával. Lett volna még min javítani, ez tény, így a küldetések is lehettek volna változatosabbak, szinkronizálhatták volna a monológokat, izgalmasabbá varázsolhatták volna a sztorit, alakíthattak volna még az irányításon, így most egy hibátlan játékról számolhattam volna be nektek. A Lord of Arcana azonban nem hibátlan, ellenben nagyon könnyen meg lehet szeretni, mert minden megvan hozzá, amitől jó lehet egy szerepjáték. Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert lehet ez még jobb is!