Little Nightmares teszt

A Tarsiers Studios majdnem indie játéka teljesen ártalmatlannak tűnik első blikkre. Ez olyannyira igaz, hogy tévesen azt hihetjük, újabb, egy kaptafára készülő low budget alkotással hozott minket össze a balsors. Ugyanakkor nagyobbat nem is tévedhetnénk, mivel még a legkeményebb, legkérgesebb szívű veteránok is fel fogják húzni a szemöldöküket arra az atmoszférára, fenyegetettségre, ami a Little Nightmares-ből árad.

Hősünk egy kislány lesz, sárga esőkabátban, mindössze egyetlen öngyújtóval felfegyverkezve, amiről gondolom sejtitek, mennyit ér egy ilyen rémisztő, ámde csodás világban. A játék sosem mondja el úgy igazán, hogy mi is történik körülöttünk, hagyja, hogy agyunk töltse ki az üresen hagyott pontokat. És ez csak a probléma egyik fele.

Hol is tartja apa a poreszt?

A jump scare elemek nyilván alanyi jogon is ijesztőek, de ez tényleg semmi sem lesz ahhoz képest, amit mi tudunk kreálni a saját fejünkben, mivel egyfolytában a legrosszabbra számítunk. Amikor ez nem történik meg, automatikusan arra gondolunk, hogy oké, azért nem volt itt most semmi, mert a következő sarkon valami még sokkal rettenetesebb vár minket. Ez a nem túl kedves folyamat így alaposan össze is zavar minket, egyáltalán nem tudunk felkészülni szinte semmire.

Ami még sokkal furábbá teszi a kalandot az az, hogy tulajdonképp nincsen nagyon semmilyen ismétlődés a játékmechanikát tekintve. Alapjában véve egy platformerről beszélhetünk, ahol a végcél folyamatosan mozgásban van. Az egyik pillanatban még óvatosan lopakodunk, míg a rákövetkezőben már valami grandiózusabb feladványt kell megoldanunk.

A sok kuszaság ellenére simán fel lehet fedezni a koncepciót, ami főleg ellenfeleink esetében fog megmutatkozni. Már eleve az a gondolat rettegéssel tölt el minket, hogy mi lesz, ha meglátnak, hát még akkor, ha elkapnak. Kicsit hasonlóan érezzük majd magunkat, mint amikor gyermekkorunkban a szüleink kaptak el minket valami csínytevés után.

Csak ők nem akarták lerágni a húsunkat, remélhetőleg. Akármennyire is klisésen hangzik ez, tényleg olyan, mint egy csecsemő megelevenedett rémálma. Ez az analógia még tovább erősödik bennünk, ha megnézzük a pályákat. Csupa olyan helyeken kalandozunk, ahol az egyszerű hétköznapokon is megfordulunk.

Ijh, van szaga ennek a papucsnak

Lesz tehát egy konyha (de valószínűleg sosem akarunk ilyen étkezőben enni), meg kalandozunk valamilyen hálóban is, ahol meg olyan érzésünk lesz, mint a legrosszabb táborban, ahol eddig valaha jártunk. Ez persze csak két kiragadott példa, de az összes lokáció alapját a valóság szolgáltatta. Mivel még mindig egy játékról beszélünk, ezért alaposan kicsavarva kapjuk meg őket, ráadásul olyan kényelmetlenül érezzük magunkat végig, hogy szinte mindenhonnan menekülnénk, azonnal.

Persze nyilván ez volt a végcél. A fejlesztők ezt az érzést plántálják belénk a kezdetektől a végkifejletig. Ha véletlenül megnyugodnánk, akkor az gyanúsan azért lehet, mert valami rettenet fog a következő sarkon nekünk ugrani.

Mindösszesen két komolyabb probléma van a játékkal. Az egyik, hogy sajnos rettentően rövid. Nekem nagyjából négy és fél órámba telt a kaland végére érnem, és ebben benne volt egy kicsit komolyabb elakadás az egyik feladványnál.

A másik fő gond pedig abból adódik, hogy minden fejtörőt, ügyességi részt meg lehet oldani különösebb gondolkodás nélkül, mindössze a lehetséges variációkat (ami finoman szólva sem végtelenek) végig próbálnunk. Ez a trial and error bevett szokás amúgy, de itt sajnos egy picit túltolták.

Na, ki dob először hetes? Virítsatok lóvét, dik!

A konklúzió meghozatalánál azonban egyáltalán nem voltam nehéz szituációban, mert a Little Nightmares a viszonylagos rövidsége ellenére is minden fillért megér. Az egy dolog, hogy visszarepít minket abba az időbe, amikor még szinte mindentől féltünk, de teszi ezt úgy, hogy egyetlen másodpercre sem válik gyerekessé, sőt. Amennyiben kedveled az ehhez hasonló platformereket, amik ráadásul brutálisan ijesztőek, nyomasztóak, akkor egyetlen másodpercig se habozz, maximálisan megéri az árát!